Az órára nézek. Majd ki az ablakon. És megint az órára. És megint ki az ablakon. Az óra egy régi, kopottas szürke falióra. Ívelt mutatója hajnali hármat mutat. A percet mutató nagyobb, meg, hogy elmúlt négy perccel. De az ablak...hogy miért nézek ki az ablakon? Nem tudom. Talán várom, hogy más legyen. Hogy egyszer jobb lesz. A szívem kihagy egy ütemet. Érzem, ahogy távolodunk. Nincs mit tenni. Elválaszt minden. Felhúzom csíkos zoknis lábam a székre. Összefogom a hajam, és megmosom hideg vízzel az arcom, nehogy elnyomjon az álom. Lehelek egyet az ablaküvegre. Hosszasan behunyt szemmel fújok egy nagyot. Nem tudom miért vagyok ébren. Aludnom kéne már rég. A telefonom után kapok. Egy ideig nézem a kijelzőt, aztán felbátorodok, és már hívnálak, de rájövök, hogy hány óra. Ezért írnék neked. De mit? Hogy távol vagyunk egymástól? Akkor csak leírnám a tényt. Vagy hogy még sokáig nem találkozunk? Attól csak elszomorodna. Vagy hogy hiányzik? Túl nyálas. Nem. Nem írok semmit. Ki kell vernem a fejemből. Aludnom kell. Az órára nézek. Hajnali három múlt öt perccel. Ilyen lassan telik az idő? Az ablakra nézek...majd megint az órára. Az ablakra...majd feladva várom, hogy becsukódjon karikás szemem, lekonyuljon fejem, és elnyomjon az álom. Amiben rólad álmodok.