Anna zihálva ült fel az ágyban. Felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kislámpát és a szobát elárasztotta a meleg fény. Lassanként befogadta a szoba belső, fa burkolatát, a kézműves hintaszéket a sarokban és a takaró mintáját. Már tudta hol van és hogy minden rendben. Megerősítésként egy pettyes test száguldott be a hálóba négy lábon és felugrott az ágyra.

- Jól van Atlasz, semmi baj. Okos kis vizsla vagy te.

Miközben a kutya fülét vakargatta, próbált visszaemlékezni, mikor volt utoljára rémálma. Otthon szinte semmit nem álmodott már jó ideje az erős altatók és antidepresszánsok miatt. De itt, a skót hegyi levegőn nem kellettek a gyógyszerek. Még ez a kellemetlen élmény is kellemesnek tetszett, mert legalább érzett valamit.

Anna felnyalábolta a kutyát, és nyögött miközben elvonszolta magukat a hintaszékig. A kutya a terapeuta ötlete volt, de Anna első látásra beleszeretett. Még a kimondhatatlan fajtanév sem gátolta meg abban, hogy rögtön hazavigye a kis Atlaszt. Ennek már egy éve, és bár az eb még ízig-vérig kölyökkutya volt, a termetében már csak nyomokban emlékeztetett a pöttyös szőrgombócra, aki egy évvel ezelőtt volt.

A hintaszék lágyan ringatózott kettejükkel a nyitott ablak előtt. A hűs éjszakai levegő jólesőn borzongatta Anna bőrét, de a látóhatáron már látszott, hogy pirkadni készül. Még mielőtt az ég alja felvillanthatta volna vöröses fényét, az Atlaszból áradó nyugalom és egyenletes szuszogás Annát is visszanyomta egy pihentetőbb álomba.

A nap a kora reggeli időponthoz képest meglehetősen melegen sütött. Atlasz orrát is ez a melegség cirógatta, míg végül nem tudott tovább aludni. Körbejárt a házban, majd halk vakkantásokkal próbálta felébreszteni gazdáját. Anna először nem vett tudomást a kutyáról, de a napsütés őt is hamar felrázta. Lustán nyújtózott, majd kisietett a konyhába, hogy reggelit készítsen mindkettőjüknek.

A laktató fogás után Annának kedve lett volna visszabújni az ágyba, de meglátta, ahogy Atlasz izgatottan járkál az ajtó körül. Megfogta bögre teájának maradékát és kiment a ház elé. Körülnézett, és próbálta magába szívni a látványt. A tengert pont eltakarták a sziklák, de a világítótorony teteje még éppen odalátszott. Balra, a lehetetlenül zöld dombok tetején megcsillant a napfény, és ez olyan érzetet keltett, mintha tündérek táncolnának a napsugár körül. A ház előtti rövid fűben pedig Atlasz kergette a bogarakat egyik virágpárnáról a másikra. Időnként a gazdájára sandított, hogy eldöntötte-e már, hogy csatlakozik. Anna lemondóan sóhajtott és bement a házba, hogy magára húzza a túrabakancsot. Lustálkodni bárhol lehet, de ez a táj inkább kalandra szólít.

Nő és kutyája elindultak a mohával sűrűn benőtt, puha fövenyen. Először csak céltalanul barangoltak, útjukat birkanyájak keresztezték, aztán Anna egyre határozottabban tartott a tengerpart irányába. A partot két úton lehetett megközelíteni. Az egyik rövidebb, de meredek és sziklás lépcső volt, a másik pedig egy ősrégi kőhídon át vezetett. Némi tanakodás után Anna a híd felé vette az irányt, szeme közben pásztázta az útpadkát.

A világítótoronyban tett legutóbbi látogatása során a Kapitány elmesélte a legendát, mely szerint a hidat egy troll őrzi és mindenkire furcsa átkokat szór, aki nem visz neki ajándékot. Mikor megkérdezte az öreget, hogy mégis mit vegyen, az nevetett, de elmondta, hogy a varázslatos lényeknek nem a tárgyak valóságos értéke számít, hanem az, amit jelentenek nekünk. Egy szép kő vagy egy csokor virág néha többet jelent, mint jópár font.

Bár Anna nem volt babonás, inkább megnevettették és elszórakoztatták ezek a történetek, mégis úgy döntött, tisztelni fogja a helyi szokásokat. Ha pedig a helyi szokás az, hogy ajándékozzunk meg egy hidat őrző trollt egy szép kaviccsal, hát állt a kihívás elébe.

A híd előtt Atlasz megállt, mintha érezte volna a varázslény közelségét. Persze Anna tudta, hogy a kutya csak az ő izgalmát érezte meg vagy éppen azt, hogy egy rituálét készül elvégezni, mégis kis borzongás futott végig a gerince mentén. Lerakta a nagy, lapos fekete követ a híd lábához, mormogott valami engedélykérés-félét az átkeléshez, majd odabiccentett a kutyának.

- Na, most már mehetünk.

Ahogy kiértek a partra, Annának elállt a lélegzete. A szárazföldön verőfényes napsütés ragyogott, az öblön túl, a nyílt víz felett viszont haragos fellegeket görgetett maga előtt a szél. Szürreális és egyben gyönyörű látvány volt, amit Anna egyből elraktározott az emlékeiben.

Míg Atlasz azon dolgozott, hogy minden fókát bekergessen a vízbe és ezáltal minél vizesebb legyen, Anna leült egy hanga csomóra és körülnézett, hogy botot keressen. A távolban, a szeme sarkában megragadta valami a figyelmét. Épp ott, ahol a felhők meg a víz összeértek, egy csónak körvonalai rajzolódtak ki. Anna feszülten figyelt, hogy vajon jön-e a bárka vagy épp befelé sodródik a viharba. Pár perc után megfájdult a feje, de legalább megfigyelhette, hogy a csónakot valaki a part felé kormányozza. Megkönnyebbülve füttyentett Atlasznak.

- Gyere, sétáljunk el a toronyhoz, hátha tudunk segíteni.

A világítótorony igazi ritkaságnak számított, mert nem a sziklák tetején volt, ahogy a legtöbb a skót partoknál, hanem egészen lent, a tengerparton. Valójában igazi kis gazdaság volt ez, a világítótorony maga csak a bónusz. A kőfallal körülvett területen volt a Kapitány háza, egy istálló, egy fészer meg egy apró konyhakert. Nem volt túl nagy a terület, mégis, az öreg bevallása szerint soha nem vágyott nagyobbra vagy másra. Nem sok mindenki mondhatja el magáról, hogy egy világítótoronyban lakik.

Anna jól számolt, épp mikor odaértek a toronyhoz tartozó partszakaszra, a Kapitány épp akkor húzta partra Híd nevű csónakját. Az öreg rendes kapitányi sapkában volt, még mindig termetes vállán sötétkék ing feszült. Tetőtől talpig csurgott róla a víz.

- Hát maga volt az odakinn? Ha tudom, jobban sietek.

- Á, Annácska! Örülök, hogy látom. Pokoli eső tombol a vízen. Mikor kimentem, még hírmagja sem volt, aztán egyszer csak zsutty! De nem baj, fogtam pár garnélát.

Anna megdicsérte a fogást és felajánlotta, hogy megpucolja őket, míg a Kapitány száraz ruhát ölt. Az öreg bólogatott, és behívta magával a kutyát száradni.

Fél óra múlva Anna a Kapitány házában ült egy adag mennyei sült garnéla mellett és hallgatta a mai fogás történetét. A cselekmény néha egybefolyt más, réges-régi kapásokkal, de a kicsapongások ellenére is, Anna úgy érezte a Kapitánynál jobb mesélőt még nem hordott hátán a föld. Miközben a történeteket hallgatta, el-elkalandozott a szeme a kis szobában, de mindig visszatért egy apró fonott kosárra, ami tele volt kagylóval. Mikor a Kapitány elhallgatott, Anna összeszedte a bátorságát és rákérdezett.

- Úgy érzem, ebben a házban mindennek van története, de én igazán azokra a kagylókra vagyok kíváncsi.

Az öreg szeme felcsillant és kézbe vette a teli kosarat. Egy ideig kotorászott benne, majd előhúzott egy óriás szívkagylót és odaadta Annának.

- Észrevesz rajta valami különöset?

Anna forgatta egy darabig, mire észrevette a belső peremen végigfutó írást. Domnall Boid, hirdette a kagyló. Anna kérdő pillantást vetett a Kapitányra.

- Domnall Boid. A Domnall annyit tesz, a világ irányítója. Mellesleg ez az én nevem. Ezt a kagylót a feleségem az esküvőnk napján adta oda nekem. Jóval azelőtt véste bele a nevemet, hogy akár rápillantottam volna. Ő már akkor tudta... De mivel ezt életem egyik legboldogabb pillanatában kaptam, megfogadtam, minden ilyen pillanatnál kimegyek a partra és keresek egy kagylót. Az összesnek megvan a maga története, bár már eléggé keverem, melyiket mikor találtam.

Anna lepillantott az ölében a kis kosárra. Elég sok kagyló volt benne, és a lány elgondolkodott, vajon az ő képzeletbeli kosarában vajon mennyi lehet.

- Fiatal még – szorította meg a kezét a Kapitány, mintha belelátott volna a fejébe. – És a boldogság néha olyan utakon jön, amit észre sem veszünk.

Felállt, és elkezdett kutakodni a fiókos szekrényben. Kezében két csíkos kagylóval tért vissza.

- A barna csíkos legyen a kutyáé, a kék csíkos meg ezé a délutáné. Ajándék.

Anna úgy érezte, nem csupán kagylókat kap. Olyan volt ez, mintha a Kapitány megosztotta volna vele, szerinte mi az élet értelme, és Anna hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Miben mérjük az emberi életet, ha nem a boldog pillanatokban?

- Köszönöm – mondta könnyektől csillogó szemmel. – Úgy fogom őrizni őket, mintha igazgyöngyök lennének.

- Eszembe jutott még egy legenda. A kelta ősök nagyon szerették a hidat, mint metaforát, mert ebben a tanításban is szerepel. Mégpedig, ha két ember osztozik egy emléken, az arany hídként köti össze őket. Minél többször kelnek át a hídon, hogy meglátogassák a másikat, a híd annál fényesebben fénylik. De ha az egyik vagy másik úgy dönt, nem kel át többé a hídon, az egy idő után kővé válik, és le is omolhat.

Anna szívében a történettel, viharkabátja zsebében pedig két emléket hordozó kagylóval búcsúzott a világítótoronytól. A szemerkélő eső ellenére mosolyogva sétált végig a parton Atlasszal. A kagylókeresés már önmagában is egy boldog tevékenység, de Anna számára már csak itt lenni is boldogság volt. Nap mint nap. Nem hitte volna, hogy ilyen egyszerű is lehet. Az pedig, hogy a kagylók segítségével minden boldogságát elraktározhatja, csak meggyszem volt a torta tetején. Hirtelen nekieredt, versenyt futott, nevetett és táncolt az esőben. Tudatni akarta a világgal, hogy megértette a titkot.