- Nem megyünk be a városba? - pattogott este Talia a vacsoraasztalnál.

Anyuék péntek este révén színházban voltak, így nekünk szabad az út.

- Menjünk! - ujjongtam én is, kezemben egy kanállal. Olyan hevesen hadonásztam, hogy az evőeszközön maradt baracklekvár pontosan Coop arcán landolt.

- Ez kész - röhögött Norbi szegény, szerencsétlen haverján.

Coop nem törölte le azonnal, felvont szemöldökkel felém fordult és rám meredt.

- Hupsz!

- Hupsz? Csak ennyi? Komolyan? Na, gyere csak ide! - mártotta bele az ujját a vajba, majd egy jól irányzott mozdulattal az orromra kente.

- Hé! - hördültem fel, mire még volt képe felháborodott fejet vágni.

- Mi van?

- Ne játssz az étellel!

- Te kezdted! - vádaskodott.

- Az véletlen volt! - ellenkeztem kitartóan. - Ne röhögjél már! - csapta vállon Talia a bátyámat, aki ezen még jobban nevetett, amolyan „csak azért is" alapon.

- Inkább röhögj te is - pöckölte orron Taliát Norbi, mire a barátnőm megpróbált visszatámadni.

- Ne ütögessél! - drámázott sikoltozva.

- Nem is ütöttelek meg! - értetlenkedett a bátyám, megjegyzem teljesen jogosan.

- Jó, akkor ne pöckölgessél! - vágott vissza Talia.

- Azt csinálok, amit akarok - süllyedt le újból az ötéves szintre Norbi, újabb támadást indítva Talia ellen.

- Akkor is te kezdted! - képtelen túllépni Coop az előbbi összeszólalkozásunkon.

- Nem hiszem el! Már megint itt tartunk? - forgattam a szemem, idegességet színlelve.

- Én vagyok itt az egyetlen normális - sóhajtott az asztal végéből Dexter, mire azonnal elhalkultunk és mind kérdően felé fordítottuk a fejünket.

- Mi van?

- Hogy mit mondtál az előbb?

- Jól hallottam?

- Jó vicc volt - hahotázott Coop, ráerősen csapkodva öccse vállát.

- Nem vicceltem - felelte komoly képpel Dex.

- Tényleg nem?

- Ne mondd nekem, hogy te ezt valóban így gondolod...

- Biztos? Tudod te egyáltalán, mi az a vicc?

- Imádom a pókerarcod - röhögött tovább Cooper.

- Nem tudom elhinni, hogy egyikőtök sem tart normálisnak - sajnáltatta magát Dex, egy kiló mogyorókrémet kenve a kenyerére.

- Szerintem nincs ebben semmi új - vont vállat Norbi.

- Ja. Mit csinálsz? - érdeklődtem az ételét vizslatva.

- Eszem? - kérdezett vissza tele szájjal, fél szemöldökét felhúzva. Ez valahogy így hangzott: „Ehem?" Tehát csak feltételezni tudtam, hogy mi is hangzott el valójában.

- Azt én értem, de nem sok kicsit az a feltét? - akadékoskodtam.

- Milyen feltét? - szólt bele Cooper.

- Mármint nutellára gondolsz? - fordított Talia.

- Aha.

- Nutella? - ismételte meg az ironizálós kérdés válaszolós hülyeséget Dex.

- Meg fogsz hízni - mondtam gonosz vigyorral.

- Én ugyan nem - ellenkezett hevesen, majd újabb kenyeret kent meg. - Kell a boldogsághormon.

- Az a csoki - beszélt bele megint Coop.

- Miért, szerinted a nutella miből van, te zseni? - húzta össze a szemeit Talia.

- Nutellából - adta meg a logikus választ Coop helyett Norbi.

- Ja, olyan ez, mint a gombák. Tudod, önálló. Se nem állat, se nem növény - magyarázta Cooper megszállottan.

- Wáó, te ilyeneket is tudsz? - ámultam.

- Sok mindent nem tudtok még rólam - felelte titokzatosan Coop kidüllesztett mellkassal.

- Úgy hiszem, ez jobb is így - tettem hozzá bólogatva.

- Kéne írnunk valami „Cooper Button baromságai mögött rejlő bölcsességek" címmel egy könyvet - dobta fel nagyszerűnek vélt ötletét Dex, lenyelve az utolsó falatot.

- Ki is adhatnánk - merengett Norbi, lelki szemek előtt bizonyára a bevétel képe jelenhetett meg.

- Egy kódex - csillantak fel Coop szemei.

- Hogy jött ide a kódex? - fintorogtam, majd Dexterre pillantottam, aki éppen a harmadik szelet kenyeréért nyúlt. - Mennyit tudsz te enni? Hova rakódik ez le?

- Gyors az anyagcserém - kacsintott rám, mire vágtam egy pofát.

- Ez undi - értett egyet velem azonnal Talia.

- Sportkocsi - sóhajtott Norbi, aki valószínűleg egy egészen másik világban járt.

- Kódex - ábrándozott Cooper is.