((((Rég volt rész, szóval az előzmény:

- Egyébként öt perc múlva megy a következő vonat – dobta be az új infót Dex.

- És honnan? – hümmögtem a körmömet piszkálva.

- Az állomás másik feléről.

- Akkor mégis mire várunk még?!))))

- Leah! Nem hoznád a bőröndöm? – kérdezte Coop, miközben lélekszakadva rohantunk át az állomás egyik pontjából a másikba.

- Megvesztél?

- Még mindig beteg vagyok – próbálkozott meggyőzni, sűrűn kapkodva a levegőt.

- Akkor maradj itthon pihenni – tanácsoltam bölcsen.

- Nem bírom tovább – roskadt végül össze a Keleti pályaudvar közepén, kemény fél percnyi futás után.

- Milyen sportember vagy te? – löktem meg a lábammal, mikor beértem.

- Sose kellett sporttáskát húznom magam után a pályán! – panaszkodott szomorúan.

- Most se kéne, ha tartottad volna magad a tervhez – jegyeztem meg, hátamon a kis, virágos táskámmal és benne minden cuccommal.

- Én tartottam! – kérte ki magának felháborodva.

- De ahhoz, ami csak a te fejedben létezett – forgattam a szememet.

- Srácok, ott a vonat – mutatott a messzeségbe Dex, aki időközben visszatért hozzánk.

- Nincs is olyan messze – vizslattam elmerengve.

- És még mindig van négy percünk.

- Szuper! Dex, hozzad Coop cuccát! – nyaláboltam fel a földről az összeroskadt szőkeséget.

- Mi van? Hozza ő! – kérte ki magának Dexter, de azért mégiscsak engedelmeskedett. Bár Coop túl drámaira vette a dolgot, kivételesen úgy tűnt, ezegyszer nem csak színészkedik, hanem tényleg nem bírta az iramot.

- Gyerünk! – ragadtam meg Coop kezét és összefontam ujjainkat, így húzva őt magam után, egészen a vonatig, majd arra is felráncigáltam. Szerencsére egy négyes helyre le is tudtunk cuccolni, Dex felrakta a csomagjainkat, míg Coop mellettem ülve, továbbra is a kezemet szorongatva hajtotta fejét a vállamra. Térde fölé érő, világos farmertérdnadrágot viselt, égszínkék ujjatlannal, míg Dex fekete térdnacit húzott, sötétkék felsővel.

- Kösz, hogy hoztad a motyóm – szólalt meg Coop, háláját öcssének címezve.

- Nem tesz semmit – vonta meg a vállát Dex.

- Hé, jól vagy? – bökdöstem meg szabad kezemmel Coopert, Dex pedig helyet foglalt velünk szemben.

- Aha, de nincs több futkosás – dünnyögte Coop.

- Mondta a sportember – kommentálta Dex jókedvűen.

- Jaj, hagyjatok már ezzel! Ronaldo talán bőröndökkel futkorászik, mikor beteg?

- Ki tudja – vigyorogtam.

- Szerintem igaza van Coopnak – állt testvére pártjára Dex.

- Na, végre. Köszönöm.

- Valószínűleg Ronaldo olyankor otthon marad pihenni, míg ki nem heveri a betegséget – egészítette ki mondandóját Dex, ami már sokkal kevésbé tetszett a bátyjának.

- Aludj egyet – tanácsoltam Coopnak, mert néhány órás út állt előttünk, ő pedig eléggé ramaty állapotban volt.

- Úgy lesz – motyogta, szemei le is csukódtak és békés álomba merült a vállamon.

- Jó, hogy van egy gyerekünk, mi? – pillantottam játékosan Dexre.

- Ami engem illet, jobban preferálom azt a sorrendet, ahol előbb összejövünk és csak utána fogadjuk örökbe a gyermeteg bátyámat – közölte, ami annyira abszurdul hangzott, hogy felröhögtem rajta.

- Valószínűleg az én gyermeteg bátyámat is adoptálnunk kéne – tanakodtam nagyban. – Még jó, hogy legalább már túl vannak a lázadó korszakon.

- Még van halvány esélyünk, hogy Nahuelt kiházasítsuk – vakarta meg a tarkóját eltöprengve.

- Igaz. Nem sokat hallottam felőlük, mióta elmentek és szerintem ez jót jelent – avattam be az

elképzeléseimbe, Dex pedig halkan felkuncogott ezen.

- Az a jó hír, ha nincs hír? – vonta fel a szemöldökét, ami kábé úgy hangzott, mint egy aggódó apa, akinek katona a fia.

- Hát igen. Most gondolj bele, ha összevesztek volna vagy egymást marcangolnák, Tal biztos panaszkodott volna nekem – magyaráztam.

- De ha történt volna valami, Nahuel biztos hívta volna Coopot, hogy elmesélje a nagy hírt – folytatta az eszmefuttatásomat Dex.

- Ő meg rögtön elpletykálta volna nekünk – értettem egyet.

- Szóval nem történt se különösebben rossz, se különösebben jó – vonta le következtetéseit.

- Szerinted nem lenne fura, ha járni kezdenének? – ásítottam egy hatalmasat, ugyanis baromi korán volt.

- Miért lenne az?

- Nem tudom. Együtt nőttünk fel, gyakorlatilag testvérek vagyunk – pislogtam laposakat, fejem Coop fején landolt.

- Mármint olyan, mintha testvérek lennénk – javított ki, mire csak bágyadtan legyintettem.

- Egyre megy.

- Hát nem, mert ha testvérek lennénk, valóban fura lenne, de mivel nem vagyunk, nincs ezzel semmi gond – osztotta meg velem nézeteit.

- Láttuk egymást meztelenül – mutattam rá és a szemem sarkából érzékeltem, ahogy a szomszédos széken ülő néni kissé hökkent és ugyanakkor mégis kioktató pillantással méregetett.

- Három évesek sem voltunk! – sietett eloszlatni a félreértéseket Dex és bocsánatkérő mosolyt küldött a néni felé, majd kissé halkabban hozzátette. – A közös medencézés babaként még nem igazán ad okot semmilyen jövőbeli furcsaságra. Te talán úgy nézel ránk, mint a bátyáidra?

- Aha, többnyire – bólintottam egy aprót fáradtan és úgy vettem észre, Dex kicsit meglepődött a válaszomon. – Úgy értem, olyanok vagytok nekem, mint a családom. Mellettem vagytok, ha szükségem van rátok, nem kell aggódnom, hogy rosszat gondoltok rólam egy nehezebb napomon. Nem kell megjátszanom magam előttetek, mert szerettek így, ahogy vagyok. Feltételek nélkül.

- Olyan is tud így szeretni, akivel nem feltétlen állsz vérségi kapcsolatban – jegyezte meg.

- Tudom, hisz most mondtam, hogy ez mind igaz rátok.

- Értem. Mindegy, szerintem akkor se lenne gáz, ha ezek ketten összegabalyodnának végre. Már ovis koruk óta odavannak egy kicsit egymásért – mosolyodott el halványa, szeretetteljesen Dex.

- Egyetértek – helyeseltem, közben a szemeim önkéntelenül is lecsukódtak és elnyomott az álom.