Még csak egy kis ideje sétáltunk, mikor hangokat hallottunk meg.

– Jön valami! – kiáltott fel az egyik törp. Mindenki harci állásba rendezkedett és várták a nagy fenevadat.

– Nyugalom, semmi veszélyes – állok mellettük nyugodtan. Tudtam, hogy mi lesz az ezért míg a törpök a veszélyre készültek, én jót nevettem komoly arckifejezésükön. Gandalf rám néz és leengedi fegyverét, a törpök furán méregetik. És Gandalf jelentőség teljesen rám néz. Ő tud valamit, amit ők nem. Thorin fürkészve méregett felváltva Gandalfot is engem, mikor újból rám néz, mire egy nyugtató mosolyt küldök felé, mintha egy kicsit megnyugodott volna, de még mindig fegyverét fenntartva állt.

– Honnan tudod? – reagált végre az egyik törp – Tán ismered a jövőt? – kérdezi, és egyből mindenki rám néz.

– Hinnétek nekem, ha azt mondanám, hogy igen? – kérdezem. A törpöktől egy egységes választ kaptam.

– Nem! – a fák közül pont ebben a pillanatban, Barna Radagast szánját húzó nyulaival együtt.

– Barna Radagast, vén öreg barátom - köszöntötte Gandalf, majd arrébb is húzódtak beszélni.

A nyulak nagyon aranyosak voltak, késztetést éreztem arra, hogy végig simogassam az összeset, de megpróbáltam vissza fogni magam. Nem akartam furcsa pillantásokat kapni egy bizonyos törptől. Ez a törp pedig Thorin. Míg a többi törp már rég elfogadta gyerekes viselkedésemet, addig ő mindig furcsán méreget ilyenkor.

Lehet, hogy azért van, mert vele van a legrosszabb kapcsolatom. Míg a többi törppel (és hobbittal) már nagyon jól kijövök, vele még veszekedésen kívül egyetlen normális szót sem váltottunk. Úgy érzem ezen változtatnom kell.

– Egy fekete mágus? – hallom meg Gandalf hangját.

A beszélgetésnek mindjárt vége és ez csak egyet jelenthet. Előkaptam kardomat és feszülve várakoztam. A törpök rám kapták tekintetüket épp akkor, mikor egy üvöltés hangja rázta fel az erdőt.

– Wargok – mondom.

A törpök is készenlétbe helyezték magukat és már készen is álltak a menekülésre.

– Tehát orkok vannak a közelben – néz a szemembe, majd rögtön utána a feléje haladó Gandalfra nézett.

– Kinek szóltál a küldetésről? – lépett hozzá a szürke varázsló.

– Senkinek! – felelte Thorin.

– Kinek mondtad el? – teszi fel újra a kérdést Gandalf.

– Mondom, hogy senkinek. Esküszöm!

– Igazat mond! – jelentem ki. Tudom, hogy a törpök ennek nem tulajdonítanak nagy dolgot, de mivel Gandalf többet tud rólam, mint ők, ezért belegyezés képen bólint egyet.

Thorin szemével enyémet kereste és mikor megtalálta hálásan nézett rám. Én csak bólintottam neki, hogy semmiség, ezen pedig hálásan elmosolyodott. Úgy látszik őt is be lehet törni, csak egy kis kedvesség kell és türelem. Büszke voltam magamra, hogy sikerült legalább egy kis ideig is belopnom magam Thorin szívébe, de ez abbamaradt mikor a varázsló megszólal.

– Indulnunk kéne!

– Nem tudunk nincsenek pónijaink, simán elkapnak! – felel az egyik törp.

Bilbó és én idegesen felsóhajtunk, bár nem értem miért izgulok, mivel tudom, hogy túl fogjuk élni, azért egy kicsit rá vagyok parázva.

– Én elterelem őket – vállalja el Radagast.

– Ezek Gundabadi wargok – fordult hozzá Gandalf – lehagynak téged!

– Ezek meg Rhosgobeli nyulak – mondja magabiztosan. – Hadd lássam ki lesz a gyorsabb! – módja félelem nélkül.

– Team nyulak – mondom halkan, amire kapok pár "már megint kezdi" pillantást. Jó hát nem tehetek róla, aki fan az fan.

Thorin vezetésével futásnak indultunk. Tudtam, hogy nem lesz semmi bajunk, de azért gyorsan szedtem a lábamat, az adrenalin szintem az egekbe volt.

Párszor futás közben, láttam Radagast elsuhanni mellettünk gyors nyulaival, majd őt követték az orkok. Nagyon beszartam, így élőben látni őket sokkal ijesztőbb, mint a filmekben. De nem gondolhatok erre, csak a futásra. Mondom magamnak.

Egy nagy szikla mögé húzódunk, hogy nehogy meglássanak minket támadóink, de Bofur túl későn kapcsolt és kiesett búvóhelyünkről.

Szerencsére senki sem vette észre, vagyis azt hittük. Még mindig búvóhelyünkön szobroztunk, mikor morgó hangokat hallottunk meg a fejünk fölött. Én Thorin mellett álltam, és az ijedségtől megszorítottam a csuklóját. Erre nagyot néz, mert még nem annyira volt ilyen, hogy ennyire a segítségére volt szükségem, de féltem. Nagyon féltem.

Thorin intett Kilinek hogy lője le az orkot. Kili tette, amit kellett, az ork leesett a szikláról pont hozzánk, de nem halt még meg. És megölésével órási lármát csaptunk. Észrevettek minket.

Az ork csorda a wargok hátán üldözőbe vettek minket, és én még életemben nem futottam ilyen gyorsan. Úgy sprinteltem, mint életemben még soha, de akkor sem voltunk elég gyorsak. Körülvettek minket.

Mint ahogy a többi törp, én is védekező pózba álltam. Előhúztam tündék által kovácsolt pengémet, és magam elé szegeztem. Jöjjenek csak, majd meglátják, hogy mire vagyok képes, gondoltam magamba, de belülről amúgy rettegtem.

– Körülvettek! – kiáltja Fili.

– Hol van Gandalf? – kérdezi Kili.

– Cserben hagyott minket! – morogta Thorin.

– Nem – mondom magabiztosan, mivel tudtam, hogy Gandalf csak segíteni próbál nekünk.

A már egyre-egyre közelebb lévő orkra nézek és fegyveremet rá szegezem.

– Mit keresel itt? – kérdezi idegesen Thorin.

– Miért, talán féltesz? Tudok bánni én a fegyverekkel – mondom rá sem nézve a törp királyra.

– Csak nem akarom, hogy bárkinek is baja essen a csapatomba – oldalról látom, ahogy Thorin rám tekint. Így nem vehette észre a feléje futó wargot. Kardommal csendesen és gyorsan lecsapok, volt warg. Nincs warg. Thorin hitelenkedve fordul felém, nem számított rá, hogy pont én fogom őt megmenteni, nagyon meglephettem. De azután ő is engem.

– Köszönöm – mondja szemembe sem nézve, a tekintetét a felénk közeledő másik orkra irányította. És ekkor tért vissza köreinkbe Gandalf.