Reggel finom illatokra és egy méh zümmögésére keltem. A szememet jól megdörzsöltem, majd az illatok után eredtem. A vendéglátónk asztalt terített nekünk, és most épp Thorinnal folytatott beszélgetést, mikor én is megérkeztem közéjük. Thorin és Bombur között foglaltam helyet, majd Beornra és a többiekre nézek.

– Jó reggel! - és nekilátok enni, nem foglalkozok az engem bámuló tekintettekkel, csak hallgatom a beszélgetést. Mikor Beorn az elpusztul családjáról beszélt egy kis időre abbahagytam az evést és úgy hallgattam őt, majd újra nekikezdtem az étel fogyasztásának. - Finom – mondom magamnak, majd Beornra nézek, aki szavát mindenkinek intézve megszólal.

– Én nem szeretem a törpöket, mert kapzsik és vakok – intézte szavait a törpöknek - Nem törődnek azok életével, akikét kevesebbre becsülik a sajátjukénál. - emel fel egy egeret az asztalról és lerakja a földre - De az orkokat jobban gyűlölöm nálatok. Mire van szükségetek? - néz Thorinra az óriás.

Pár órával később már mindenünk meg volt, Beorn el is engedett minket. A törpök és a hobbit egy pónival jöttek mögöttünk, míg én a kapott lóval száguldottam elől. Nagyon megszerettük egymást, emellett nagyon jó volt érezni, a bőrömön a hűvös szellőt. A Bakacsin erdőig lovagoltunk, mikor oda értünk leszálltunk a földre, és elkezdtük megbeszélni, hogy hogyan tovább.

– Nyoma sincs orkoknak. - állapítja meg Dwalin - Ránk mosolyog a szerencse.

– Azt nem annyira hinném - nézek a nagy medvére, ami egész idáig követett minket. Lovamhoz hajolok és egy puszit nyomva orrára elengedem. Pont ekkor szólal meg Gandalf.

– Engedjétek el a pónikat. - mondja majd bemegy az erdőbe, nem megyek utána mivel tudom, hogy mit talál ott. Pár másodperc múlva Gandalf ár vissza is jött, és az ő lovát lenyergelő törpre szól. - Az én lovam hagyd! Szükségem van rá.

– Csak nem hagysz itt minket - kérdezi félve a hobbit.

– Nem mennék el, ha nem lenne muszáj - mondja a varázsló, majd felpattant a lovára és ott hagyott minket. Thorin elkezdett minket az erdőbe terelni, a sort a nagy darab Bombur zárt, míg én elöl Thorinnal sétáltam és az erdőt szemléltem. Ijesztő volt, mint ha valami méreg vagy átok fedte volna be a fákat.

Pár óra sétálás után, nem tudtam megmondani, hogy merre vagyunk. A lábam alá nézek, de az ösvényt nem látom.

– Eltűnt az ösvény! - veszi észre valaki más is. Thorin rögtön a keresésére intett minket, de nem találtuk, ezért folytattuk utunkat. Csak sétáltuk és sétáltunk, és már én is éreztem a fejemben azt a feltörekvő fájdalmat, amit a törpök és a hobbit már előbb észrevett. Szerencsére rám ez nem annyira hatott, ezért is vettem észre valamit, amire jó hobbit barátom is felfigyelt.

– Körbe körbe megyünk! - jelenti ki, de senki sem fordít neki nagy figyelmet. A törpök veszekedésbe kezdtek, a hobbit tanácstalanul nézett rám, csak én voltam még valamiennyire épeszű.

– Mássz fel a fára! - mondom - Napfény kell nekünk - mutatok felfele. A hobbit szemében felcsillant a remény, és felmászott a magas fára.

Kábé 5 perce lehetett fenn, mikor meghallottam kiáltását, de ezzel együtt mást is meghallottam. A fák recsegését. Közeledtek a pókok.

Hangokra és valami ragadós dologra keltem fel. Lélegezni épp, hogy tudtam, de másra nem voltam képes. Próbáltam realizálni, hogy hol vagyok, és rájöttem.

Valami elkezdte tapogatni a lábamat, van egy rés, amin egy kicsit képes vagyok kilátni. Az arcom előtt egy pók lógott, persze nem olyan kis méretű, olyan százszor nagyobb, próbálok nyugton maradni, és mivel nem érzékelt mozgást elment mellettem.

A pók tovább ment a mellettem lévő testhez, aki mikor megérkezte a pók közeledtét rúgkapálni kezdett. Ekkor hangzott fel egy kavics csattanása, mire minden pók a hang irányába ment. Éreztem valaki jelenlétét. Valaki elvágat a pókhálót és ezért a földre estem.

– Gyerünk harcra! Készüljetek! - kiállt a hobbit nekünk. Gyorsan kikecmeregtem valahogyan a hálóból, és rögtön kardomért nyúltam. A pókok egy szempillantás alatt megérkeztek, visítottak és a szájukat nyitogatták ki és be. Kardommal csak szúrtam, ahol tudtam, a törpök is nagyon belelendültek a harcba, de mikor egyet megöltünk, azután több is jött. Nem álltunk nyerésre. Egyszer csak egy tünde nyíl repül az engem megtámadó pók potrohába. Felnézek és a kecsesen mozgó tünde fiúval találom szemben magam, Legolas. A tünde könnyed lépésekben haladt a fák tetején, és onnan lőtte nyilával a pókokat. Mikor az összes pók meghalt, a tündék ránk szegezték fegyvereiket. A többiek elő is kapták fegyvereiket, mikor Legolas megszólalt.

– Ne hidd, hogy nem öllek meg törp. - mondja gúnnyal a hangjában - Motozzátok át őket! - adja parancsba, mikor egy kiáltás hangzik fel.

– Segítség! - kiáltja egy hang, mindenki egyszerre kapja a fejét a törp irányába. Kili szegényre két pók támadott egyszerre, a segítségére akartam sietni, de a tünde nyilak elállták az utamat. De ekkor jött meg ő a vörös hajával. Tauriel egy szál maga legyőzte a két pókot, miközben a törp folyton azt ordította neki, hogy én majd segítek, ő ügyet sem vetett rá, végzett a két pókkal, majd a törpre fogta a fegyverét és oda vezette hozzánk. A tündék ezután motozásba kezdtek. Én rögtön oda nyújtottam a fegyvereimet, nem akartam ellenszegülni, majd a mellettem lévő ellen álló törpre nézek, és sóhajtva rázom a fejem.

– Ez kicsoda? - kérdezte Legolas, Glóinhoz lépve. Kezében a törp családjáról készített képeket tartotta. – A bátyád?

– Ő ott a feleségem - felelte dühösen a törp.

– És mi ez a szörnyű teremtmény? - mutat egy másik képre.

– Az a fia! - mondom feléjük fordulva – Ez azért nem volt kedves. - nézek Legolasra. – Gondolom neked sem esne jól, ha a te családtagodról mondanának ilyen dolgot. – Legolas egy kis bűntudattal a szemébe tovább állt.

– Köszönöm! - néz rám hálásan a törp. Én csak legyintek egyet és egy mosolyt intézek a törp felé, amit viszonoz is.

Pár perc múlva mindenkit átmotoztak, és míg a többiek még mindig ellenkezve, addig én hagytam, hogy a tündék elvezesenek.

Mikor elértük a tündék kastélyát, cellákhoz vezettek engem és a törpöket, majd betuszkoltak oda minket.
Már vagy 1 órája, hogy itt vagyunk, de legfeljebb egy hétnek tűnt, ezért feldobok valamit.

– Akarjátok, hogy énekeljek? – kérdezem halkan, de mivel csönd van ezért mindenki meghallotta. Észrevettem, hogy páran felülnek fekvő helyzetükből és bólintanak. Ezért neki kezdek egy dalnak, amit rögtön felismernek és velem éneklik tovább. Mikor abbahagytuk, Glóin felém fordul.

– Honnan ismered ezt a dalt? – kérdezi. Azt mégsem mondhattam, hogy mikor a film legelején énekelték akkor teljesen belemászott a fülembe, ezért csak annyit mondtam, hogy egyszer egy törptől hallotam. Elfogadták válaszomat, majd vissza feküdtek fekvő helyükre és elkezdték a plafont bámulni. Én is így cselekedtem.

Nem tudom mióta fekszek itt, de már kezdek éhes lenni.

A plafon bámulásából kulcs zörgés szakított félbe, és én tudtam hogy ki ez

– Végre Bilbó – kelek fel és állok az ajtóhoz, majd minden törp így tesz – Végre itt vagy!