Thorin:

– Elment. – mondom magamnak. És üveges tekintettel lépkedek előre. A torony tetejének a szélére értem, innen ráláttam az egész harctérre. Még mindig folyt a csata, de mi álltunk nyerésre a sasoknak meg persze Beornnak a nagy medvének hála.

A csatát nézve, egyszer csak valaki megkocogtatta a hátamat, egy emberre számítottam, de  öt törppel és két tündével találom szemben magam.

– Thorin te élsz? – kérdezi a vén törp. Majd ölelésbe von. Megveregetem Balin hátát, érti a célzást és elenged.

– Örülök, hogy ti is jól vagytok. – mondom, majd a Killi mellet sántikáló tünde lányra nézek. Majdnem min. Teszem hozzá magamban. – Hogy halad a csata? – kérdezem.

– Ahogy látod győzelemre állunk. – mondta Dwalin. – A sasok üldözőbe vették az elmenekülő orkokat, de szerintem ünnepelhetünk. – mondja a törp. Mindenki vad ujjongásba kez, még a melettünk lévő Legolas és Tauriel is, de én csak szomorúan hallgatok.

– Várjatok! – állít le mindenki Killi. – Hol van Ella? – kérdezi.

– Tényleg. – mondja Filli. – Azt mondta elmegy téged megvédeni, akkor látnod kellett. – néznek rám érdeklődve, de én csak megrázom a fejem és ők értették a célzást. De a tündék nem értettek, ezért elmondtam mindent.

– Azog épp megölt volna, de Isabell lelökte rólam és helyette ő t szúrta meg. – mondom csak a földet nézve, majd lent tartva a tekintetem elindultam lefelé a csatához.

***

A csata után tartottunk egy hosszabb megemlékezést a csatában elesettekről, mikor Ella a sírjához léptem, hagytam hogy a könnyek lecsorduljanak arcomon. Nem töröltem le őket, hagytam hogy folyjanak.

A síron már tizenkilenc rózsa díszelgett gyászosan. Ekkor a kezemben lévőt is a sírboltra helyezem és halkan imádkozok egyet, majd tovább állok.

Nem bírtam tovább ott maradni, nagyon megterhelő volt látni, ahogy még Dwalin a legkeményebb törp is elsírja magát. Bár volt valaki aki nálam többet könnyezett, szegény Bilbó, aki még sosem élte át ennyire még egy barát elvesztését. Nagyon közel állt Isa-hoz, ezért tudom, hogy nagyon nehéz lehet neki.

Bevonultam a díszterembe, ahol egy nagy asztal volt felállítva, tele étellel. Bárki ehetett róla, ezért leültem a fő helyre és ott búslakodtam tovább, mikor eszembe jutott amit Ella mondott.

"Gandalf mindent el fog magyarázni."

Rögtön a varázsló keresésre indultam és Ella emlékhelyénél találtam. Oda érve megkocogtattam a vállát.

– Ugye mekkora veszteség? – mondja bágyadtan a varázsló az ő szívéhez is közel került a lány, majd hátra fordult egy kicsit meglepődött, de utána újra megszólalt. – mit szeretnél? – kérdezi.

– Ella zt mondta... – kezdek bele. – Hogy te mindent meg tudsz nekem magyarázni, hogy ő valójában nem halt meg. – mondom, mire varázsló felnevetett. – Mi ebben a vicces? – kérdezem idegesen, mire a varázsló csak elmosolyodik.

– Akkor tudta, hogy kutakodok utána. – mondja Gandalf és halk kuncogásba kezd, miközben könnyei is újból folyni kezdtek. – Ella azzal, hogy meghalt, vissza került oda ahová való. – mondja a varázsló, de nem értettem.

– Úgy érted, hogy Középföldén is túlra? – kérdezem, de Gandalf megrázza a fejét.

– Elsőnek én is azt hittem, de sokkal nagyobb távolság választ el minket tőle, mint hinnéd. – mondja. – Isabella, akit megismertünk egy teljesen más világból jött. – mondta, de hitetlenül ráztam a fejem.

– Nem. – mondom – Ez hülyeség. – rázom fejem. – Nem értem, hogy miért akarta, hogy ezt megtudjam, ha egyáltalán ez igaz is? – kérdezem a mágustól.

– Szerintem, azt akarta tudatni velünk, hogy nem halt meg. – mondta a varázsló és egyedül hagyott engem Ella sírjánál.

Hittem a varázslónak. Ella halála után rögtön eltűnt, semmit sem hagyott maga után csak az emlékét. De egyet tudok már.

– Ella, meg foglak találni. – mondom magamnak.

Isabella:

– Felébredt! – hallok meg magam mellől egy hangot.

– Thorin? Bilbó? – kérdezgetem a neveket. – Gandalf? Killi? Filli?.... – de nem válaszol senki, már épp megszólalni amikor meghallok egy újabb hangot.

– Kislányom felébredtél? – rázza meg a vállamat valaki. Lassan kinyitom a szemem és anyukám aggódó arcával találom szemben magam.

– Anya? – suttogom megdöbbenve, majd észreveszem a szobában lévő többi családtagomat.

– Apa? – kérdezem. – David? Max? Lucas? – lepődök meg egy kicsit, amitől rögtön ülőhelybe vágom magam, mire megszédülök.

– Jól vagy, kicsim? – lép mellém apukám és vissza fektet.

– Hol vagyok? – kérdezem.

– A Londoni kórházba. – válaszol egyik bátyám David. – Elájultál. – mondja.

– Tényleg? Mikor? Hogyan? – kérdezem.

– Lassabban. – nyugtat le anyukám. – Mindent elmondunk, de csak pihenés után. – mondja, de durcásan megrázom a fejem.

– Most akarom tudni. – mondom hisztizve.

– Mint egy öt éves. – szól be legidősebb testvérem. – A házad mellett lévő erdőben talált rád ájultan egy túrázó. – válaszolja meg válaszomat.

– Mikor? – kérdezem.

– Tegnap. – mondja apukám, mire én lefagytam. – Nagyon örülünk, hogy megtudtunktalálni.. – meséli apukám, de már nem figyelek rá. Csak egy nap telt el. Talán csak egy álom volt. Biztos, hogy nem. Éreztem a fájdalmat, biztos, hogy igaz volt.

Csak egy könnycseppel kezdődött, de egy nagy áradat lett belőle.

– Mi a baj Isa? – kérdezi anya, de képtelen vagyok rá figyelni. Hiányoztok! Mondom magamnak. Dwalin, Balin, Bofur, Bifur, Bombur, Killi, Filli, Nori, Ori, Dori, Oin, Gloin, Bilbó, Gandalf és Thorin.

– Anya, szerintem rosszul érzem magam. – és újra megtörtént, elájultam.

Vége