Egy ajtó csapódására riadtam fel. Álmosan néztem fel.
-Basszus, bocsi csak annyira huzat van a házba. Jön a vihar.-ült le mellém.
Éreztem, hogy az arcom fel van puffadva és ég a sírástól, de már az se érdekelt. Kellet egy ölelés, egy ölelés Mattytől, hogy tudjam minden rendben lesz. Matt nem vette észre csal beszélt valamiről, de hogy miről azt nem tudom.
-Matt.-vágtam a szavába.
-Igen?-nézett rám kérdőn.
-Szükségem van egy ölelésre.-telt meg könnyekkel a szemem.
-Sky.-húzódott oda mellém és erősen magához ölelt.
Annyira jól esett, hogy soha többet nem akartam elengedni. Az arcomat a nyakhajlatába fúrtam, ő pedig a halántékomat simogatta. Még a hideg is kirázott. Tudtam, hogy ha feltöri a régi érzelmeimet azok teljesen elveszik az agyam és még gondolkodni sem leszek képes. Olyan sokáig tartott még elnyomtam a Matty iránt szerelmem, hogy most pedig megíjesztett. De nem Matty. A tudat, hogy valaki által sebezhető lehetek. Úgyhogy vissza kell folytanom minden vágyam és szemvedélyem, mert most az a dolgom, hogy megtaláljam a kisbabám apukáját aztán megszüljem a kislányom, mert szerintem csak kislány lehet. Valahogy éreztem és eddig ebbe bele se tudtam gondolni. Mármint abba, hogy gyerekem lesz, de most hogy tudom, hogy ott van.... Melegséggel töltött el.
-Mennyi az idő?-szólaltam meg rekedt hangon.
-Fél kilenc.-pusziltam meg a homlokom Matt és már húzódott is el.
-Nee.-nyögtem és még magam is meglepődtem a hangomon, gyorsan megköszörültem és folytattam.-Aludj velem.
Teljesen elhúzódott tőlem és a szemembe nézett.
-Nem megy. Veled maradok, de inkább a másik ágyba alszom.-simított végig az arcomon.