Mahiru nem volt igazán éhes, de mert rászóltak, evett. Később, ahogy a feszültség nőtt benne indulás előtt, a gyomra összeszorult, azzal fenyegetve, hogy a vacsora egészét kiadja magából.

Mahiru egészen a késő éjszakai indulásig kettesben maradt Reichivel. Még egyszer ruhát váltott, de Reichi nyakláncát és a pulóverét megtartotta, alig emlékeztetett arra, ahogy általában az apjával megjelent az irodában.

Mielőtt kiment Osamuhoz, szorosan átölelte és megcsókolta Reichit. Próbált erőt és bátorságot nyerni az ölelésből, és egy kicsit belül is hasonlóvá válni hozzá. Mahiru őt erősnek, bátornak és a szó másodlagos jelentésében is áldottnak találta: bármilyen nehézséggel került szembe, végül mindig képes volt felülkerekedni rajta. Szeretett volna egy keveset ezekből a képességekből, hogy ne legyen teher se az apjának, se a velük dolgozó maffiózóknak, és a küldetés sikere vagy kudarca ne rajta múljon.

Túl nagy felelősséget vett magára, amin már semmi nem segített, csak ha végül túlesett rajta. Annyiszor ölelte és csókolta meg Reichit, amennyiszer a szűkre szabott idő lehetővé tette, Mahiru ebben már mégsem lelt nyugalmat.

Reichi hozzá hasonlóan ideges volt, de ezt igyekezett leplezni, amíg kettesben voltak. A két nyomozó távozása után azonban magába roskadt: az összes rossz, veszélyes és rémisztő kimenetel eszébe jutott, ami Mahirut sújthatta, és Reichi, aki különben bízott a képességeiben, aggódni kezdett az életéért.

Mahiru a lelkére kötötte, hogy aludjon, és Reichi meg is próbálta, de még a szokottnál is nyugtalanabb volt az éjszakája, és rövid alvás után hirtelen riadt fel egy rossz álomból. Szinte menekült a szobából, ahol még a levegő is nyomasztotta, mert Mahiru jelenlétét és a szeretkezésük emlékét hordozta. Leóvakodott a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet, visszafelé megmossa az arcát a fürdőszobában, és végre megnyugodjon.

Nem tudta, mennyire késő lehet, ezért meglepte, amikor fényt látott az egyik ritkán használt, nagy szobából. Reichi óvatosan ment közelebb az ajtóhoz, ami előtt egyébként is elvitte volna az útja, de mielőtt megláthatta volna, mi folyik odabent, a ház úrnőjének bizonytalan hangját hallotta:

– Rei-chan, te vagy az? Gyere be nyugodtan! – Reichi, mint akit rajtakaptak, megdermedt, végül bedugta a fejét a szalonba. A szoba távolabbi felében, egy kerek asztal egyik felén álló szófán Fyodort és Ninát találta egymás mellett, a férfit beazonosíthatatlan rendeltetésű fehér ruhában, a feleségét hosszú köntösben és pizsamában.

Ártatlan, hétköznapi viseletük zavarba hozta Reichit, aki Ninát mindig gyönyörűen és felékszerezve látta, és Fyodortól is ritkán látott olyan békés, már-már barátságos pillantást, mint amit akkor vetett rá, felnézne a felesége ő ölében nyugvó lábán pihentetett kezéről.

Teáskészlet, egy tányéron keksz és Nina előtt egy félig-meddig elfogyasztott sütemény volt az asztalon, de úgy tűnt, egy ideje semmihez sem nyúltak hozzá. Reichi beszélgetés zaját sem hallotta bentről, ám a feje még zavaros volt, egészen el is kerülhette a figyelmét a jelenlétük, amíg Nina a lépteit hallva meg nem szólította.

– Gyere – ismételte meg a hívást az asszony, fáradt mosollyal biztatva Reichit, közben óvatosan kihúzta a lábát Fyodor öléből. – Nem tudtál aludni?

– Csak szomjas voltam – motyogta Reichi kitérően, egyre fokozódó zavarral. – Nem akarok zavarni...

– Nem teszed – mondta Fyodor, a feleségéénél őszintébb, biztató pillantást vetve Reichire. – Van teánk, felesleges a konyháig lemenned. Ülj le egy kicsit Nyinához – ejtette érezhető, mély szeretettel a felesége nevét –, aztán, ha jobban érzed magad, menj vissza aludni. Mindkettőtök idegessége érthető, de igazán felesleges.

Fyodor többet beszélt, mint általában társaságában tette, de miután az este jelentős részét kettesben, a feleségének szánt gyengéd szavakkal és a figyelmét elterelendő könnyed, irodalmi csevejjel töltötte, a ránézésre is zaklatott Reichi megnyugtatása sem esett nehezére. Mahiru életét ugyanolyan érdeklődve, féltő gonddal figyelte, mint a saját gyermekeiét, és mert Reichi nővére szinte együtt nevelkedett Kolyával, a kisebbik Akutagawára is szeretettel gondolt, amikor látogatást tett a palotában.

Fyodor, aki magának való volt, és nem szívesen jelent meg emberek között, egészen megváltozott gyerekek társaságában. Jól kijött velük, könnyen megtalálta a közös hangot, és azóta hiába nőttek fel mind körülötte, Fyodor szeretete és figyelme nem szűnt meg irántuk.

Akkor Reichi volt az egyetlen gondjaikra bízott gyerek a palotában, és hiába látták mindketten, hogy nincs rendben, Nina nem volt olyan helyzetben, hogy sokáig vigasztalja. Minden gyermekéért aggódott. Kezdetben sírt is, amikor Ichiru megsérült a maffiában teljesített szolgálatok során, vagy amikor a legkisebb lánya a fejébe vette, hogy egy időre külföldre megy otthonról, ezekhez azonban hozzászokott, ahogy telt az idő, a helyzet pedig változatlan maradt.

Mahiru és Osamu esete más volt, mert a kisfiát, akárcsak Reichi, féltette az első valódi veszéllyel járó nyomozásától, a férjét meg attól, hogy a gyerekeik felnevelése után ismét aktívan elfoglalta a helyét a Nyomozóirodában, mert őjra olyan gyakran volt véres és szakadt a ruhája, mint amikor egészen régen megismerkedett az akkor még kezdő nyomozóval.

Fyodor, akit mindez nem érintett meg, a nyugalom és józanság utolsó bástyája volt kettejüknek. Ő még Osamunál is tisztábban látta a helyzetet, noha Osamu egészen keveset mondott neki róla. Ismerte Mahiru képességeit és Osamu övéhez hasonló, mindent figyelembe vevő és előre kiszámító észjárását, na meg a Dokkmaffia embereivel is volt már épp elég dolga. Biztos volt benne, hogy a küldetés sikerrel zárul majd, a fiúk pedig szinte sértetlenül, legfeljebb halálosan fáradtan fognak visszatérni, ezt azonban hiába magyarázta a feleségének. Észérvek nem hatottak rá, meggyőzés helyett egyszerűbb volt a figyelmét elterelni.

Hasonló módszert választott, mint ahogy Reichi Mahirut nyugtatta, de ennek nyoma sem maradt az asszony akkor már sápadt, fáradt arcán. Látszott, hogy sok évet töltött virrasztással, előbb két hitvese élete, majd az anyaság és apró gyerekeik miatt, és ez addigra túl soknak bizonyult.

Derekasan színlelt nyugalmat, hogy ne aggassza Reichit, és a tőle telhető legszebb mosollyal nézett rá, amikor Reichi tétován belépett a szalonba, majd a pamlag szélére ereszkedett. A teríték csak kétszemélyes volt mellettük, de Nina a saját, érintetlen porceláncsészéjét adta Reichinek, miután remegő kézzel teát töltött neki, és egészen előre fordult, a gyűrött köntös két szárnyát igazgatva a combján.

– Egyikünk sem ideges, ugye, szívem? – nézett Reichire ragyogóan, megerősítést várva, de pillanatnyi némasága láttán Nina tovább beszélt, mentesítve őt a válasz terhétől. – Épp csak nem voltam álmos, és talán te sem. Nehéz lehet a fiam szobájában egyedül aludni.

– Mindig azt mondta, hogy fél a szörnyektől – mondta Reichi bizonytalanul, a szemét lesütve. Már valamivel éberebb, de idegesebb is volt, és nem tudta, hogy kellene viselkednie ebben a helyzetben, vagy mégis mit mondjon Ninának.

– Igen, szörnyek az ágy alatt – nevetett az asszony –, ezt a félelmet tőlem örökölte. De Mahirunak régóta nincs ágya – töprengett, és Reichi, aki végre rászánta magát, hogy igyon, leeresztette a csészét a szája elől néhány kis korty után.

– Most a szekrényben lévő a soros – mondta Reichi, az emlékezéstől akaratlanul is mosolyra rándult az ajka. – Nyitva hagyta, mielőtt elment, én meg elfelejtettem... Talán ezért nem tudtam aludni.

Reichi próbálta kivágni magát, és titkolni a nyilvánvaló aggodalmát, és mind Nina, mind Fyodor volt olyan tapintatos, hogy ezt a magyarázatot elfogadja.

Reichi azt vette észre, hogy már nem olyan rossz ott ülnie a ház ura és úrnője mellett azon a késői órán. A nagy szalon meleg és barátságos volt a körülöttük égő lámpák erős fényében, és a várakozás ott, harmadmagával már nem tűnt annyira reménytelennek.

Reichi, miután ivott még egy kicsit, a csészéje fölött oldalra nézett. Fyodor átkarolta a feleségét, Nina közelebb ült hozzá, hogy Reichinek is elég hely jusson, és egészen természetesen hajtotta a fejét a vállára. Fyodorhoz képest alacsony termete és maga a mozdulat is Mahirura emlékeztette Reichit, szinte a súlyát is érezte a karjában, amikor utoljára úgy tartotta.

– Buták vagytok – mosolygott Fyodor elnézően, szeretetteljes pillantását előbb a feleségén, majd Reichin nyugtatva, aki ettől elpirult és azonnal félrenézett. – Nem ágy alatt és szekrényekben lakó szörnyektől kell félni, hanem csupán az embertől – mondta, megcsókolva a felesége feje búbját –, azonban egynek sincs hatalmában, hogy ártson nektek. Reichi-kun, sem magadért, sem Mahiru-kunért nem kell aggódnod. Hadd ne én emlékeztesselek, eddig is milyen jól vigyáztatok egymásra, Nyina és bárki más meg hadd legyen az én gondom.

– Nem is vagyok gond! – Nina megbökte a férje arcát, és Reichi, mióta a szalonba lépett, először látott őszinte mosolyt az ajkán. Fyodor bólogatott, miközben megfogta az asszony kezét, és az ölébe fektettek, nem hagyva, hogy tovább piszkálja.

Reichi kezdte furcsán érezni magát, mintha a szülei hálószobájában tartózkodott volna. Hétköznapi, de intim pillanatnak lett részese, és úgy érezte, nem lett volna szabad látnia. Ezek nem az ő szülei voltak, sem aggodalmuk, sem a szerelmük bármilyen jele nem tartozott rá, de mindketten úgy törődtek vele, mintha Reichi tényleg a családjuk része lett volna. A feszültség, amit ő és Nina egyaránt érzett a szerettük távolléte miatt, még az eltelt évek rengeteg találkozásánál is közelebb hozta őket egymáshoz.

Csak bő egy óra múltán, csendes beszélgetéssel és újabb csésze teával a hátuk mögött távoztak a szalonból, amikor már Reichinek és Ninának is kezdett letagadni a szeme a szófán ülve. Fyodor, aki már hozzászokott az éjszakai ébrenléthez, úgy ítélte meg, hogy a másik kettőnek muszáj lesz aludnia, így az emeleten, a lépcső előtt elbúcsúztak egymástól: Reichi bekanyarodott Mahiru szobája felé a folyosó végén, Fyodor pedig feljebb vezette a feleségét, a saját hálószobájuk felé.

Egyikük sem volt ébren, amikor egy idegen, sötétített üvegű autó érkezett a birtok kapujához, és Osamu keltegetni kezdte a vállán bóbiskoló fiát, majd kisegítette a hátsó ülésről. Az autó elhajtott, visszatért a Dokkmaffiába, ők ketten pedig a palota felé, Osamu félig még mindig alvó fiát támogatta.

Mahiru válláról kezdett lecsúszni a kabát, amivel Osamu az autóban hazafelé betakarta. Hajnalodott, fél órán belül a személyzet is sürgölődni kezdett a palotában, hogy kényelmes időben reggelit tálaljon, de amikor Osamu és Mahiru átkeltek az előkerten, körülöttük minden csendes és mozdulatlan volt, még a reggeli harmat sem tűnt el a fűszálakról.

Odabent elváltak: Osamu a torony tetejére, a saját hálószobájukba ment, miután Mahirut elkísérte a szobájáig, és otthagyta az ajtó előtt. Egyikük sem bajlódott fürdéssel, akármilyen mocskos munkát végeztek az éjszaka. Elfáradtak és szükségük volt a pihenésre, az események megbeszélése, tisztálkodás, reggeli mind várhatott.

Mahiru, miután lapos, hálás pillantást vetett az apjára, csendesen benyitott, és próbált a besötétített szobában anélkül közlekedni, hogy Reichit felébresztette volna. Ledobta az apja kabátját, bizonytalan mozdulatokkal gombolni kezdte az ingét és kibújt a nadrágjából. Megkereste az előző este levetett pólóját, belebújt, és lefeküdt a futon hozzá közelebbi felén, Reichi mellé, és a nyakig betakarózott fiú lapockái közé nyomta az arcát.

Reichi, aki az idegesség miatt éberen aludt, magához tért Mahiru első érintésére, és megfogta a kezét, amikor a hasára csúsztatta. Megfordult az ölelésben, feje Mahiru homlokához ütődött, és hiába nem látta jól az arcát, érezte kifújt, egyenletes lélegzetét, ami megnyugtatta.

– Mahi? – Reichi megsimogatta a szendergő Mahiru arcát. Ő a tenyeréhez simult és kinyitotta a szemét, fáradtság ellenére is erőlködve, hogy ébren maradjon. – Nem sérültél meg? – kérdezte gyengéden az egyetlen akkor fontos dolgot azok közül, ami eszébe jutott.

Reichi apránként elhitte, hogy Mahirunak nem esik bántódása, és a jelenléte is erről árulkodott, mégis legalább egy hangot hallani akart tőle, mielőtt elalszik, hogy ezt bizonyítsa.

– Minden rendben – motyogta Mahiru lassan, küzdve a fáradtsággal. – Hiányoztál.

– Te is – Reichi homlokon csókolta, nem tudta megállni, hogy legalább ennyire közel ne legyen hozzá. – Aludj, vigyázok rád.

– Köszönöm – suttogta Mahiru, Reichi kezét keresve a takaró alatt. Amint rátalált, megszorította; kesztyűtlen, csupasz kezét érezte a sajátjában.

Mahiru összekuporodott, és mint korábban olyan gyakran, félig Reichi vállára, félig a mellkasára feküdt, amikor ő a hátára fordult, és hagyta, hogy Reichi betakarja. Vágyott rá, hogy ennek a gyengédségnek és törődésnek végre a másik, fogadó oldalán álljon, de még egyszer nem tudott köszönetet mondani érte.

Amint lefektette a fejét, annál is gyorsabban elaludt, mint korábban az autóban. Reichi egyenletes, halk szuszugását hallgatta, és egy darabig simogatta a haját, majd, amikor Mahiru szorítása enyhült, és a keze lassan kicsúszott a kezéből, maga mellé fektette és újra homlokon csókolta.

Reichi sokáig mellette maradt, de, mert Mahiru átaludta az egész délelőttöt, és a délután első pár óráját, végül kénytelen volt kibújni a takaró alól, és hosszabb-rövidebb időre kimenni a szobájából.

A ház urát és úrnőjét ismét kettesben, a kései reggeli mellett találta. Osamu nem volt velük, a fiához hasonlóan az éjszakai küldetést próbálta kipihenni.

– Rei-chan – integetett neki Nina félig felemelkedve a székről, amint meglátta –, minden rendben van a kisfiammal? – A sajátos üdvözlést a reggelihez hívás is kiegészítette. Az asszony csak akkor ült le újra, amikor Reichi kihúzott egy széket tőle jobbra és csatlakozott a társasághoz.

– Jól van, alszik – mondta az igazsághoz hűen, és Fyodor szelíd nógatására vett magának két friss zsemlét a teríték közepén álló kosárból. – Osamu? – kérdezett vissza bizonytalanul, de, mert az asszony homloka nem szakadt ráncba, felbátorodott. – Minden rendben volt velük?

– Igen, a küldetésük sikeres volt, a mieink sértetlenek. – Nina ebbe a megfogalmazásba a Dokkmaffia embereit is beleértette, mert amióta nem Mori vezette a szervezetet, szorosabbá vált az a néhány szál, amivel a palotacsalád kötődött hozzá.

Mori és Nina sosem voltak jó viszonyban, hiába tudtak tisztelettel, olykor szövetségesként bánni egymással. Amíg a doktor volt felelős a Dokkmaffiáért, a feszültség minimalizálása érdekében az asszony messzire elkerülte a fennhatóságát, cserébe Mori se gyakran tette be a lábát Suribachiba, az ő birodalmába.

Az ellentétük régi volt. Részben Osamu gyermekei, részben Nina és Fyodor házassága köré szövődött, de amióta Mori nem jelentett fenyegetést a családra, és Nina minden igyekezete ellenére a legidősebb fia, Ichiru mégis csatlakozott a maffiához, beletörődött a helyzetbe, és jobb lett a hozzáállása a yokohamai áldott alvilághoz. A kelleténél több szerette és jó ismerőse keveredett bele, így Nina, ha akart, sem tudott volna közömbös maradni. Chuuya emberei részben a sajátjává váltak, mert féltette őket, akárcsak a férjét vagy a fiait, ha bármelyikük veszélyes küldetésre vállalkozott.

Akkor még csak nagyvonalakban hallott a Barackvirág felszámolásáról, és a végkimenetelig vezető részletek kevésbé érdekelték, mint a következmények, de Chuuya többet mondott neki Osamunál, nem sokkal a reggeli előtt. Ninának akkor a maffiafőnökkel korábban megbeszélt dolgokkal kellett volna elsősorban törődnie, de ez háttérbe szorult, amíg a kimerült, könnyű sebekkel hazatér Osamut és Mahirut ápolta.

A fia nem szenvedett fizikai sérülést, és az asszony remélte, hogy a mentális megrázkódtatás nagy részét is kiheveri, ha végre aludni hagyják. Mivel nem az első alkalom volt, hogy Osamut így látta, elég higgadt volt, miután hazaérkezett, de nehezen tudta visszafogni magát, hogy be-bekukucskáljon a fia szobájába.

Bízott Reichiben, és az adott szava megnyugtatta; könnyebben vette vissza a szerepéhez tartozó álarcot, hogy a reggelizőasztal mellett nyugodt, biztonságot sugárzó asszonynak mutatkozzon, és a gondjaikra bízott Reichi minden maradék aggodalmát eloszlassa.

Megszorította Fyodor kezét az asztal alatt, aki addig csendben hallgatta őket, erőt nyert a férje érintéséből, majd egy rá vetett rövid pillantás után visszafordult Reichihez.

– Tizenkét lányt hoztak ki, egy továbbit keresnek Tokióban, de ez már nem az Iroda, hanem Chuuya dolga. Megkapta a kellő információkat, valószínűleg már foglalkozik vele, de minket ez most nem érint, ahogy az sem, mit csinál majd az ottani fickókkal. Tessék, szívem – nyújtotta oda Reichinek a lekvárt, olyan könnyedén szakítva meg saját elbeszélését, ahogy gyakorló anyaként, a gyermekei apró kéréseit oda se figyelve teljesítése közben megtanulta. – Kérlek, ha Mahiru felkel, mondd meg neki, hogy egyen, és hogy minden rendben, nemsokára haza fogok jönni. Vigyázol rá, amíg nem vagyok itt, szívem? Tudom, hogy nem kicsi, és tudom, hogy így is túl sokat kérek tőled, de a férjem dolgozik – intett Fyodor felé –, és nekem is dolgom van most. Itt tudnál vele maradni?

– Persze, anesan – pislogott rá Reichi, letéve a vajazókést a tányérjára. – Hová mész?

– Találkozóm lesz Chuuyával – mondta tömören az asszony, akit nem a kérdés személyessége zavart, csak nem ért rá akkor elmagyarázni. – Érezd magad otthon, és ha bármi van, szólj Fyodornak.

– Nem akarom Fyodor-sant zavarni – sütötte le a szemét Reichi, mert az utóbbi időben nyugtalan volt, ha egyenesen Fyodor ritka színű szemébe nézett. – Megleszek, anesan, és beszélek majd a mamámmal is – kapott észbe, mert Reichi az utóbbi órák eseményei miatt egészen elfelejtette őt.

– Az jó lesz, biztosan hiányol – bólintott az asszony. – Ha Mahirunak van kedve, menjetek haza egy kicsit, csak várjátok meg, amíg hazajövök, el akarok tőle búcsúzni.

– Kedvesem, úgy csinálsz, mintha Mahiru-kun örökre elmenne itthonról. – Fyodor, aki addig csendben reggelizett és a beszélgetést hallgatta, megrázta a fejét, ahogy a feleségére nézett. – Ne idegesítsd magad ezzel. – Mint korábban Nina, ő is a kezét kereste az asztal alatt és gyengéden megszorította.

Reichi, hogy megnyugtassa, megígérte, hogy eleget tesz a kérésnek, gyorsan mosolyt csalva vele az asszony arcára. A reggeli további része már békésen telt, és negyedórán belül mind felálltak az asztaltól. Reichi visszautasította a biztatást, hogy sétáljon a birtokon vagy a palotában, egyből visszatértét Mahiruhoz, mert nem akarta sokáig egyedül hagyni.

Csak az egyik függönyt húzta el a Mahiru fejétől legtávolabb eső részen, hogy a napfényben éberebb legyen, és olvasni tudjon. Semmi kedve nem volt tanulni, de elővette az egyik magával hozott könyvét, és felütötte a megfelelő anyagnál. Az alvó Mahiru haját cirógatta, miközben a történelemkönyvet olvasta, és meg-megállt, hogy Mahiru békés arcára is vessen egy pillantást.

Akkor annyira kicsinek és nyugodtnak látszott, Reichi el sem tudta képzelni, min ment át a Barackvirágban, de a tények ismerete nélkül is valódi hősnek tartotta. A legjobban mégis annak örült, hogy újra mellett van, és képes aludni; ha valami komoly baja esett volna, ez a nehéznek bizonyul.

Reichi várta, hogy beszélhessen vele, de akkor megelégedett azzal, hogy a közelében volt, és néha megmozdult a karja alatt.

Mahirun csak ebédidő után kelt fel, amikorra a hazatérő Nina, később pedig maga Osamu is benézett a szobájába. A nyíló ajtó hangjára Reichi mindkétszer eleresztette őt, a könyvébe temetkezett, és látszólag közömbösen nézett fel a küszöbön állóra, halkan biztosítva őket, hogy Mahiruval minden rendben.

Amikor a fiú végül kinyitotta a szemét, kettesben voltak. Reichi már félretette a tankönyveit és a telefonját nyomkodta, de a figyelme minduntalan Mahiru felé fordult a képernyő helyett. Egy ilyen alkalommal megpillantotta Mahiru álmos, zöld szemét. Hallhatóan fújta ki a levegőt, közben félretette a telefonját, és mellé feküdt a párnára.

– Jó reggelt, Csipkerózsika – mosolygott rá Reichi, a korábbinál bátrabban érintve az ébredező Mahiru arcát, de sérülést most sem talált rajta. – Minden rendben?

– Persze, csak ne hívj így – motyogta Mahiru, rövid időre ismét lehunyva a szemét, amíg barátkozott a meleg, délutáni fénnyel. – Vagy jobban örülnél egy hercegnőnek helyettem?

Nemtetszése jó jel volt, mert Mahiru passzív és közömbös maradt, ha valamilyen megrázkódtatás érte. Oldalra, a szoba belseje felé nézett, de amint Reichi megtámaszkodott mellette, és karcsú alakja eltakarta a szembántó napot, Mahiru újra felé fordult.

– Nem, nekem a hercegemre volt szükségem – mondta, gyengéden megnyomva Mahiru orrát. – Hallottam, hogy sikerült kiszabadítanod azokat a szegény hercegnőket. – Reichi komolytalan maradt, mert könnyebb volt, ha elvette a helyzet élét. Az eset túlságosan emlékeztette a saját mentőakciójára, és az ott fogvatartott, prostitúcióra kényszerített lányokra, és hiába volt kíváncsi, nem akarta a friss élményekkel újra megterhelni Mahirut.

Csipkelődésében azonban volt igazság: Mahiru, mint minden testvére, egyenesági herceg és hercegnő volt. Az anyjuk egy német hercegi családból származott, rangról és kötelezettségekről lemondott testvérei után ő volt a család feje és az Obermark név örököse.

Amióta tizennyolc évesen férjhez ment, és elhagyta Németországot, Nina nem viselte az Obermark nevet, és önnön hercegnősége sem számított. Rangja jelentéktelen volt külföldön, ahol már megszűntek a nemesi házak, de a származását nem felejtette el, és a gyermekeinek is megtanította.

Mahirunak mindez nem sokat mondott: emlékezete szerint sosem járt külföldön, keveset tudott Európáról, és a németet, anyja anyanyelvét is csak rosszul beszélte. Reichi mégis gyakran cukkolta különböző, rangos megszólításokkal, mert származása és magasabb életkora miatt is megérdemelte, Mahiru azonban, mint néhány más japán szokást, ezt a kiemelt tiszteletet is értelmetlennek találta.

Tudta viszont, hogy mikor viccel, és hajlandó volt belemenni Reichi tréfájába. Még nem tért magához eléggé egy mély beszélgetéshez, de Reichi könnyedén rávette a csevegésre: Mahiru túlságosan szerette a hangját ahhoz, hogy ne kérje őt beszédre, amikor már régóta nem hallotta.

– Egytől egyig – mondta, amint elütötte Reichi kezét az orrától, és összekulcsolta az ujjaikat. – Vigyáztam rájuk, amíg vége lett, és megpróbáltam őket megnyugtatni.

Mahiru jól összefoglalta, mi volt a szerepe a mentőakcióban, de a részletekről akkor nem tudatosan hallgatott; olyan gyorsan történt minden, hogy nehezen bírt egy-egy eseményre külön, a maga egészében visszaemlékezni.

Miután a Dokkmaffiából küldöttek körülvették az épületet, és a külső őrséget hatástalanítva behatoltak a Barackvirágba, a bárban megzavart mikrokozmosz felbolydult és Mahirunak ki kellett zárnia a kavarodást, a kilátásokat, a fegyverek hangját, hogy a saját feladatára tudjon figyelni. A sötét hátsó folyosón, távol a vendégtértől, magára maradt. A maffiózók a bentiekkel küzdöttek, mások a vendégeket tartották sakkban, és Osamu is eltűnt, hogy a hamar felfedezett, két áldott őrrel elbánjon.

Mahirura az várt, hogy amíg a többiek megtisztították a terepet, kezdje el biztonságban kivinni a lányokat az épületből, és várja meg, amíg legalább egy ember visszatér, hogy segítsen neki a mentésben. Mivel kis létszámú csoporttal mentek, minden fegyveresre szükség volt odabent, és Osamunak is megvolt a maga dolga, Mahiru sokáig egyedül volt azzal a pisztollyal és néhány tartalék tárral, amit az apja aznap éjjel adott a kezébe.

Lőnie végül nem kellett, azzal csak feleslegesen ijesztgette volna az egyébként is rémült lányokat, de az egyik szobában lévő, mindenről megfeledkezett férfit a pisztoly markolatával ütötte halántékon, majd lökte le a matracba préselt, riadt tekintetű lányról. A kavarodásban nem tudta, hol vannak a ruhái, így Mahiru levette a pulóverét és azt terítette a vállára. Reichitől kapta, még neki is nagy volt, a kislány, akit kikísért a szobából, szinte elveszett alatta.

Mahirunak ez volt az első sokkja, amit abban a pokolban tapasztalt. Ezután már gondolkodás nélkül, de egyre dühösebb eltökéltséggel haladt az épület belseje felé a maffiózók nyomában maradt sebesültek között, és igyekezett kicsalni a síró, rémült lányokat a tűzvonalból. Egyiket könnyebben, másikat nehezebben tudta kivinni a szobájából, végig maga mögött tartva a lányokat, mert a csupán belülről nyitható hátsó ajtó felől voltak teljes biztonságban.

Amikor az utolsó szobába is benézett, és karon fogta az ott sírdogáló, a lövések és kiabálás hangjától egészen megrémült gyereket, azon volt, hogy mindannyiukat épségben kijuttassa a Barackvirágból. Mondott pár nyugtató szót minden alkalommal, amikor egy új lányhoz érkezett, de mire a végére ért, kimerült. Ha egy-egy idősebbnek nem lett volna annyi lélekjelenléte, hogy Mahiruval együtt a riadt kislányokat csitítgassa, egyedül semmiképp sem boldogult volna a velük, odakint, az épület mögött pedig a helyzet még reménytelenebbnek látszott.

Mahiru nem tudta anélkül kivinni őket, hogy észrevegyék az ajtó előtt heverő két őrt és az őket körülvevő, már szinte feketévé sötétedett vértócsát. Az egyik lány öklendezni kezdett, és kettő, aki addig csak szipogott, vigasztalhatatlanul sírva fakadt.

Mahiru igyekezett távolabb vezetni a csoportot a halottaktól, de még az addig őt segítő idősebbeknek is elveszett a lélekjelenléte, és Mahiru egy csapat zokogó lánnyal magára maradt.

Odament ahhoz, aki a legrosszabb állapotban volt, leguggolt elé, és megérintette a karját. A lány felnézett rá, könnyes szeme csillogott a közeli utcai lámpák fényében. Mahiru hamarosan az annyira keresett Nanára ismert benne, de az arca sápadt és sovány volt, alig emlékeztetett az aktájához csatolt fotó mosolygós lányarcára.

Mind borzasztóan voltak, sírtak, féltek, és még a menekülésre felkészített, legbátrabbnak bizonyult Yuuko sem tudott kitartani; ugyanúgy sírt, mint a kislány, akinek a földön ülve a vállát átkarolta.

Az első kiérkező maffiózó a földön találta Mahirut, ahogy Nana előtt térdelt, átölelte, és ritmikusan simogatta a kitágult szemű, könnyező lány hátát. Mahiru azt ismételgette, hogy semmi baj, hogy vége, hogy biztonságban hazajuttatják őket a családjukhoz, de túl halk volt, a lányok némelyike a pedig sokkos állapotba került, akkor sem értette volna őt, ha meghallja.

Inkább magát próbálta nyugtatni ezzel, mert hiába mentette meg ezt a sok ártatlan életet és találta meg Nanát, az ő addigi vezércsillagát, minden lány sérült és törött volt, ezt pedig néhány szóval nem lehetett rendbe hozni.

Egészen addig velük maradt, míg a többiek végeztek az épületben, és Osamu, befejezve egy telefonhívást, felhúzta őt a földről. A lányokat elvitték a Dokkmaffia földalatti kórházába, az odabent reszkető kuncsaftokat Osamu már Chuuya embereire és a maffiafőnök belátásra bízta.

A Barackvirág üzemeltetői és az őrök közül senki sem maradt életben; az egyetlen szökevény sem jutott messzire, még több munkát adva ezzel a maffiózóknak napkelte előtt.

Már világosodott, mire minden nyomot eltakarítottak, a lányokat biztonságba helyezték, és Osamu is beszélt az összes emberrel, akinek be kellett számolnia az akcióról. Még egy tucat hivatalos, írásos jelentés is várt rá, de akkor ez nem számított. Minden jelenlévő megtette a magáét, ebben elfáradt, és Mahiru, akinek ez a különösen megterhelő eset volt az első komoly és egyben éjszakai bevetése, alig állt a lábán, mire Osamu beültette a nekik biztosított autóba.

Mahirunak mindez olyan volt, mint egy álom. Sok részlet elveszett vagy összekeveredett, de némelyik beleégett az agyába, így élesen, a testén kívülről látta, hogy térdel szemközt Nanával, hogy fogja mindkét kezét, de az érintésre nem emlékezett, ez még tovább távolította a helyzettől.

Nem tudott és nem is akart erről hosszan beszélni Reichinek, mert az élmény túl friss volt, hogy szavakba foglalja. Akkor csak örült, hogy véget ért. Bele sem gondolt, milyen sokáig tartott, amíg végre lezárult az ügy, és milyen következményekkel járt a lányok visszanyert szabadsága.

Mahiru már nem volt részese ennek. Amennyire küzdött azelőtt, annyira közömbössé vált az eset után, és csak egy ölelésre, néhány kedves szóra vágyott Reichitől, amit annyira hiányolt az elmúlt napokban.

Reichi látta a rajta végbemenő változást. Vele játékos volt, de minden munkáról ejtett szó komollyá tette és megkeményítette az arcát. Hasonló volt az apjához és Ryuunosukéhez is, mert Reichi nála nem ismerhetett volna közelebbről maffiózót, Osamu akkori ábrázatát pedig nem láthatta. Mahirut valamilyen nehezen meghatározható okból mégis ilyennek találta, és örült, hogy a gyermekkori legjobb barátja, nem az ellensége.

Azonban elmúlt a pillanat, amikor Mahiru veszélyesnek tűnt, a kisugárzása nem volt összhangban a valódi érzéseivel. Sötét tekintete nem fenyegetést, csak kimerültséget hordozott, erről Reichi is megbizonyosodott, amikor Mahiru lehunyta a szemét, az arcát az arcához szorította, és összekulcsolt kezüket is magához húzta.

– Rád ki vigyázott, szegény kis pillangó? – suttogta, beszéd közben többször érintve az ajkával is az arcát. Reichi hiába tudta, hogy nem kell komolyan vennie, elpirult, mert az olyan gyakori megszólítás más töltetű volt, mióta először megcsókolta.

Ahogy ő Mahirut koalának, Mahiru viszonzásképp pillangónak hívta, aminek meglepő módon semmi köze nem volt a képességéhez. Egyszer, amikor hasonlóan szorosan összebújva feküdtek az ágyban, és Reichi lehunyta a szemét, hosszú szempillája súrolta Mahiru arcát. Ő próbált elhúzódni a szokatlan érintéstől, de a második alkalommal felnevetett és már két kézzel igyekezett eltolni Reichit, nehogy folytassa. A csiklandós simogatás pillangószárnyak érintésére emlékeztette, amit Mahiru csak nehezen tudott kimondani a nevetést megszakító rövid szünetekben, Reichit pedig, aki ezt az új fegyvert kihasználva a legváratlanabb pillanatokban gyötörte őt, elkezdte egyszerűen pillangónak hívni.

A szó szép női név is volt egyben, és amint Reichi megértette, hogy a barátja miért kuncog minden alkalommal, amikor kimondja, még ha nem is ért éppen hozzá, újabb gyötrelmes pillangósimogatásokkal bosszulta meg. A név viszont rajta maradt, és azóta is pillangóként, vagyis Chou-ként szerepelt Mahiru telefonjában, olyan előkelő helyen a gyorshívóján, mintha a barátnője lett volna.

Nem állt messze a valóságtól, Reichi korábban is sokat jelentett Mahirunak, de amióta a viszonyuk megváltozott, az addiginál is jobban kötődött hozzá, és egészen gyengéd jeleket adott a törődéséről.

Még az sem volt elég, hogy egymás kezét fogták. Mahiru az arcát, a hátát, a derekát, mindenét érinteni akarta, hogy bizonyosságot nyerjen Reichi valódiságáról, és minél közelebb tudhassa magához.

Végül elengedte, hogy megsimogathassa az arcát, Reichi egyik rövid hajtincsét próbálta sikertelenül a füle mögé tűrni.

– A mamád és Fyodor-san – mondta kelletlenül, lesütve a szemét –, de tudod, hogy rám nem kell vigyázni. Te vagy kicsi kettőnk közül – próbálta elterelni a szót Reichi, de akkor jelentéktelen volt, hogy Mahiru tíz centivel alacsonyabb volt nála. Ugyanolyan határozottan ért hozzá, csak a szemét húzta össze nemtetszőn a méretére tett megjegyzés miatt.

– Nem, nem vagyok – mondta, és Reichi, aki ezt a hangszínt még csak alig pár alkalommal tapasztalta tőle, zavarba jött.

Átélte, mit vált ki Mahiruból az ő hasonló hangja vagy pillantása, de legyűrte a késztetést, hogy elforduljon vagy eltakarja az arcát. Azt jelentette volna, hogy Mahiru győzött, és Reichi nem akart neki ilyen könnyű diadalt adni.

A beszélgetésük lényeges dolgokról ismét lényegtelen, bizonytalan szóváltás felé terelődött, amint egy kicsit is törődni kezdtek egymással, de Reichi nem bánta. Mahiru érzelmeket mutatott, tehát nem lehetett komoly baja, és belőle is sikerült egészen váratlan érzéseket kicsalnia.

Mahiru tenyere még mindig ott volt az arcán, de abbahagyta a haja babrálását. Már csak tartotta őt, és nem engedte, hogy Reichi elforduljon.

– Egészen biztos? – kérdezett vissza halkan, bosszúsan tapasztalva, hogy berekedt az izgalomtól. Kihúzta a kezét maguk közül és átölelte Mahiru derekát, korántsem olyan ártatlanul, mint amikor alvás közben szorította magához.

A mozdulat birtokló volt, és Reichit különös mód megnyugtatta, hogy újra így értek egymáshoz. Mahiru orrához érintette az orrát, kivárta az ajkára fújt rövid, forró lélegzetet, mielőtt megcsókolta, de hamar el is engedte őt, épp csak annyi ideig ért az ajkához, hogy egy fojtott, elégedetlen hangot kapjon, amikor megszakította.

– Igen – suttogta szaporán, mielőtt az ajkába harapott.

Reichi nem szerette, ha ezt csinálta. Akármilyen csábítóan nézett ki, Mahiru ezt nem tudatosan, vonzalomkeltésért tette, ahogy a lányok szokták, csak azért, hogy a fájdalom kijózanítsa, és nem akarta, hogy akár ilyen kis mértékben is ártson magának.

Megcsókolta őt, és örült, hogy nem érzett vért a szájában. Közelebb húzta magához Mahirut, aki próbált kiszabadulni a takaró alól, hogy Reichihez simuljon. Sikerült neki, és Reichinek elakadt a lélegzete, amint már nem a derekát fogta, és érezte, hogy nincs rajta nadrág, csak szokásos alsói egyike simul a combjára.

Reichi megfogta a fenekét, még közelebb vonta magához, de nemcsak Mahiru, ő maga is felsóhajtott az érzéstől. Mahiru hátsóját régóta vonzónak találta, de csak nehezen vette a bátorságot, hogy végre hozzá érjen, utána viszont nem is akarta elengedni. Megmarkolta, közben megcsókolta őt, rövidesen Mahiru combját érezve a csípőjén, mintha tényleg a finom, hajlékony barátnőjét húzta volna magához.

Annyira közel volt hozzá, hogy Reichi a saját ruháin át is érezte, és Mahiru egyre szaporább lélegzetét is hallotta. A hátára fordult, de közben sem eresztette el, és Mahirut az ölébe húzta.

Mahiru a feje mellett könyökölt, az arca kipirult, és megpróbált felemelkedni az öléből, de Reichi, aki még fogta őt, lenyomta, és csak nehezen tudta visszafogni a hangot, amit az érzés keltett benne.

Látszólag kiszolgáltatott helyzete ellenére is ő vezette a csókot, amíg Mahiru magához tért és végignyalta az alsó ajkát, teljesen összezúzva Reichi addigi magabiztosságát. Mahiru egy érzékeny pontját fedezte fel, amit csak tetőzött, amikor megmozdult az ölében, és mélyebbre ereszkedett, Reichi szája helyett előbb az arcát, majd a füle alatt a nyakát csókolva.

– Ezt akartad? – suttogta, még egyszer megmozdítva a csípőjét, amitől Reichi csillagokat látott. Az érzés őt sem hagyta hidegen, Mahiru fülig pirult a saját és Reichi forróságától, de a helyén maradt, és az ujjaikat összekulcsolva erősen a takaróra nyomta Reichi kezét, amikor megpróbált ismét hozzáérni. – Piszkos vagyok, Rei, ne nyúlj hozzám – mondta lehajtott fejjel, két, nyakára adott csók közt. – Majd ha elengedtél a fürdőszobába.

– Nem engedlek sehová – pihegte Reichi, mégsem küzdött, hogy a kezét kiszabadítsa, amíg Mahiru egy perccel később magától el nem engedte: Reichi pólója alatt megfelelőbb helyet talált a saját jobbjának.

Megsimogatta a mellkasát, egészen rövid körme ingerlőn karcolta végig Reichi testét, ahogy Mahiru a hasa felé húzta a kezét. Egy utolsó, lélegzetelállító mozdulat után felemelkedett az öléből, és a combja közepéig csúszott, hogy Reichi nadrágját is elérje.

Mahiru gyönyörűnek találta a mozdulatlan, kipirult Reichit maga alatt, de túlságosan zavarba hozta a saját bátorsága, és örülhetett, hogy a Barackvirágbeli undorító tapasztalatai nem jutottak eszébe. Nem tudatosan, de igyekezett, hogy azt a tisztátalan szexualitást egy elfogadhatóbb forma helyettesítse a fejében, és ezzel kifacsarodott világképe megjavuljon. A Reichi iránti vágyának azonban távolról sem volt köze az erkölcsi tisztasághoz: egyszerűen hiányolta, amiért olyan sokáig volt távol tőle, és ennél a szoros kontaktusnál semmilyen beszélgetés vagy cselekvés nem hozhatta volna őket közelebb egymáshoz.

Fiatal volt, szerelmes volt, és szerencsétlenségére semmilyen ezirányú tapasztalattal nem rendelkezett, így szinte bárhol és bármikor hajlandó lett volna Reichivel szeretkezni. Az oda vezető út nem számított, csak a végeredmény: Reichi, ahogy ott feküdt alatta, és egy perccel azelőtt még úgy zavarba hozta magával.

Mahiru küzdött az érzéseivel, mert a csókolózás is elég volt, hogy pattanásig feszítse, de akkor mégis Reichivel akart foglalkozni. Végül csak azért szállt ki az öléből, hogy lejjebb húzza a nadrágját, és anélkül érhessen hozzá, után kicsavarodjon a csuklója. Még mindig zavarba hozta, amit csinált, de már kevésbé, mint az első alkalommal, és Reichi mind hangosabb, édes sóhajai is folytatásra ösztönözték.

Mahiru mellé húzódott, és előbb csókolni kezdte, majd egyszerűen tenyérrel betapasztotta a száját. Szerette hallani őt, de nem akarta, hogy a palotából bárki rájuk találjon, így muszáj volt elhallgattatnia Reichit, miközben kis puszikat adott neki, de ő sem bírta sokáig, és az arcát végül Reichi vállához szorította.

.

.

.

.

.

Meglepetés rész kedd éjjel, mert napközben nem lenne időm ezzel törődni ;) Remélem, tetszett a fejezet, folytatás szombaton jön ♥ Ne higgyétek, hogy megáll a történet az első komoly eset után, minden csak most kezdődött el.