Osamu feje tele volt még a Yuukónál szerzett benyomásokkal, amikor az ajtót kinyitva egy nagydarab, sötét öltönyt viselő férfival találta szemben magát, aki a Dokkmaffia közönséges tagjaira emlékeztette. Valószínűleg a Yuukót és vendégét ellenőrző őr volt, de Osamu fegyvert nem látott nála.

Biccentett neki és elindult a folyosón visszafelé, közben igazgatta a hanyagul megkötött nyakkendőjét, de a jól töltött óra egyértelmű jelzése sem volt elég meggyőző; hallotta, hogy az őr lépteit maga mögött, úgy másfél méter távolságban. Egészen a vendégtérbe nyíló ajtóig kísérte őt és gondosan becsukta az ajtót Osamu után.

Osamu, amíg a folyosó végéig nézelődött, több csukott ajtót látott, de csak két másik előtt állt az övéhez hasonló öltönyös gazfickó.

Odabent, mesterséges fényben nem érezte olyan gyorsnak az idő múlását, de kint, a kirakatüvegen túl látta, hogy egészen rájuk esteledett. A bár sárgás belső fénye kizárta az éjszakát, és élettel töltötte meg a lassan benépesülő helyiséget. Osamu megnézte magának a vendégek arcát: elhízott, öltönyös férfiak és aszott képű, édeskés mosolyú öregek iszogattak, sűrű pillantásokat vetve a bárpultra és a felszolgálókat kiegészített, fiatal, kimonót viselő lányra.

A lányokat leszámítva messze ő és Mahiru voltak a legfiatalabbak a bárban, a Barackvirág törzsközönsége főleg középkorú, tehetősnek, de nem túl tisztességesnek tűnő férfiakból állt. Osamu csak egyetlen, borostás huszonévest látott magányosan egy pohár borral, amíg visszaért az asztalához.

Mahiru az epertorta romjai és a kiürült pohár mellett ült, előtte egy bontott, félig üres narancsleves üveg állt. Várakozás közben megadta magát, és a pincér újbóli noszogatására frissítőt rendelt, csak hogy békén hagyja.

Az asztalon könyökölt, közömbösen nézte a vendégteret. A tekintete néha a kimonós lányra vándorolt, mielőtt Osamu közeledtét észrevette volna.

Mahiru az ülés szélére csúszott, amint meglátta, sérülés vagy bármi, nehezen meghatározható furcsaság után kutatva rajta. Osamu a fia nagyra nyílt szemét látva fáradtan rámosolygott.

– Minden rendben volt? – kérdezte halkan, megsimogatva Mahiru zilált barna haját. – Menjünk és beszéljünk kint.

Mahiru visszaadta a pénztárcáját, olyan sietséggel, mintha égette volna, és Osamu végül megértette, miért nem felelt; a pincér, észlelve visszatértét, kijött a pult mögül, és feléjük tartott, Mahiru ezt a találkozást nem akarta megvárni.

– Mindennel meg voltak elégedve? – kérdezte a férfi, amint odaért hozzájuk. – Sokkal jobb színben van, uram – hunyorított rá Osamura –, és a fiatalúrnak is jót tett az ital. Óhajtanak még valamit?

Előzékenysége Mahirunak és Osamunak is émelyítő volt, de Osamunak még néhány percig muszáj volt folytatnia a színjátékot, amíg meg tudtak szabadulni tőle, és a különleges édességre való tekintettel rengeteg készpénzt otthagyva távoztak a Barackvirágból. Osamu készült erre, és több tízezer yen volt aznap tárcájában, de ez a havi fizetése jelentő részét tette ki. A családjuk hiába volt számolatlanul gazdag, egy ekkora összeg vacsorára való elköltése kérdéseket vethetett fel mind Ninában, mind Fyodorban, amit Osamu szeretett volna elkerülni.

Már kívül voltak a bár hívogató fénykörén, de Osamu nem arra indult, amerről korábban jöttek, hanem oldalra, hogy az épület hátulját is meg tudják szemlélni. Mahiru csendben, Osamu kabátjába burkolózva követte, amíg nagy ívben, az út túloldalán megkerülték az épületet, és mindketten meglátták a bentiekhez hasonló két öltönyöst a bár hátsó bejáratánál.

A látszatra ártatlan Barackvirág napnyugta után egészen rohadtnak bizonyult, és Osamu, miután óvatosságra és csendre intette a fiát, anélkül, hogy ránézett volna az őrökre, eltávolodtak az épülettől.

Mahiru még mindig csendben volt, ami kezdte aggasztani Osamut, de a fiú az első párhuzamos utcánál elkapta a karját és megállásra bírta. Nagyra nyílt szemmel nézte Osamut, igyekezve kivenni az arcát az utcai lámpák hozzájuk eljutó, kevéske fényében. A szája remegett, de a hangja ezzel szemben nem tört meg, hiába volt annyira halk, hogy Osamunak erősen oda kellett rá figyelni.

– Miért megyünk el? Hívjunk segítséget, papa! Szólj Kunikida-sannak, Osaminak, bárkinek! Szólj a rendőrségnek! – Úgy szorította az apja kezét, hogy Osamunak zsibbadni kezdett a karja. – Nem volt semmi értelme annak, amit csinálunk? Nem akarom őket otthagyni!

– Épp arra készültem, csak először hazaviszlek – mondta ugyanolyan halkan, erőltetett nyugalommal. – Mondtam már, Mahiru, hogy ketten kevesek vagyunk ehhez, és az ügy érdekében nem csinálhatunk semmi meggondolatlanságot. A mai feladtunk véget ért, te pedig ügyes voltál, mert Nana-san ügyét szinte egészen megoldottad. Hazaviszlek, szerzek erősítést, és visszajövök a lányokért – ismételte, közben lefejtette magáról Mahiru kezét és megfogta a vállát, hogy megnyugtassa. – Most felesleges lenne Kunikida-kunt zaklatnom ezzel, mert a Nyomozóiroda nyakig van valami másban, és nem tudnak erősítést adni. A rendőrséget meg felejtsd el, fiam. Ha sem a Dokkmaffia, sem mi nem vagyunk érdekeltek ebben, szerinted nem a rendőrség volt az, aki szemet hunyt az egész fölött?

Osamu fáradt volt, de próbált mindent megindokolni és megmagyarázni Mahirunak. Semmire sem ment, mert Mahiru hajthatatlannak bizonyult, viselkedése visszatükrözte makacs anyját, és még a nézése is hasonló volt, amikor beszéd közben a fogát kivicsorította.

– Hogy lennénk kevesek, amikor több tucat embert intéztél el kettesben Chuuyával? – Mahiru megfeledkezett minden udvariasságról, az indulatok eluralkodtak rajta.

Az apja előéletét még csak nem is tőle, hanem Reichi családjától hallotta, amire nagy hatást gyakorolt Osamu fiatalkori befolyása. Mahiru ott ismerte meg a történeteket abból az időből, amikor a felnőttek még tényleg fiatalok voltak, és együtt voltak a Dokkmaffiában.

Osamu és a jelenlegi maffiafőnök, Chuuya néhány évig verhetetlen páros voltak Mori irányítása alatt, és megvédték egész Yokohamát egy akkoriban dúló véres, alvilági áldottháború elharapódzásától, és több más, nagyméretű konfliktustól. Ryuunosuke az apja tanítványa volt, de Osamu sosem szeretett emlékezni rá, mit tett vele, és hogy nyomorította meg nevelés címszó alatt.

A saját gyerekeivel már nem bánt olyan keményen, de nem is lettek olyan könyörtelenek és legyőzhetetlenek, mint amivé a kiképzése Ryuunosukét formálta, épp ezért lehetetlen volt, hogy bármelyikükkel, már csak a szülői aggodalom miatt is, egy Chuuyáéhoz hasonló szövetségbe álljon.

Sem erejük, sem képességük nem volt alkalmas erre, mert Osamuhoz hasonlóan passzív, támadásra nem használható áldottsággal bírtak, Osamu pedig túlságosan féltette őket ahhoz, hogy bármelyiküket önként veszélybe sodorja.

Mahiru mélyen tudta ezt, de elragadtatta magát, és csak azután jött rá a tévedésre, hogy becsukta a száját.

– Mindegy, de ezt nem lehet... Nem hagyhatjuk! Papa!

Mahiru tényleg kétségbeesett. Amíg várta őt, sokféle érzelem várakozott benne, utóbb már olyan gyorsan, hogy kezdtek egymásba olvadni, gyorsan kifulladó dühöt és reménytelenséget eredményezve.

Mahiru hitt benne, hogy Osamunak van terve, hogy már előállt valamilyen megoldással, és nem annyira tehetetlen, mint ő, ezért a visszavonulást csak kudarcként tudta értelmezni. Még a nyugtató érintés sem használt, Mahirut csak az csillapította volna le, ha a lányokat szabadon, az őket kínzókat pedig darabokban látja.

Nem tudta, mit művelt Osamu annyi ideig az épület belsejében, ezért naivan hinni kezdte, hogy kiiktatta az őröket, és éppen a lányok kiszabadításán dolgozik, mintha az apja nem is ember, hanem valami sértetlen hatalom lett volna. A valóság sokkal prózaibb volt. Osamu még mindig egy-két telefonhívásra és több órára volt attól, hogy bármi megváltozzon, és úgy érezte, Mahirunak erre az ügyre többé nincs befolyása.

– Márpedig most hazamegyünk, fiam – mondta Osamu, eleresztve Mahiru vállát, hogy ki tudja venni a telefont a nadrágzsebéből. – Két napon belül elrendeződik, emiatt ne aggódj. Most már egyikünk sem tud többet tenni.

– Nem akarok várni! – Osamu már a füléhez emelte a készüléket, és tárcsázta az otthoni számot, hogy autót kérjen maguknak, de Mahirut hallva bontotta a vonalat, mielőtt választ kapott volna.

Mahiru ezt látva felbátorodott, többé meg sem próbálta titkolni a feldúltságát. Mindent, amit a Barackvirágban töltött szűk két óra alatt kénytelen volt magába fojtani, Osamura zúdított:

– Mindig mindenki azért szenved, mert nem teszem meg a dolgokat időben, és most is itt vannak mind az orrom előtt, de még csak Nana-sant sem tudtam köztük megtalálni! Nem hagyhatjuk őket el! Tudod te, mit csinálnak velük?!

– Pontosan tudom – komorodott el Osamu, amikor újra a füléhez tette a telefont. – Épp azért kérlek, ne ellenkezz tovább, fiam, mert minél hamarabb szeretnék nekik segítséget szerezni.

– Honnan? – Mahirunak megroggyant a válla.

– A szádra vetted Chuuyát – mondta Osamu, a kapcsolásra várva –, én is kénytelen leszek még egyszer megtenni.

Az autóban csendben voltak. Mahiru kibámult az ablakon, a fel-felvillanó narancssárga fényeket nézte az út mentén, ahogy a Suribachiba vezető hídra kanyarodtak, a legrövidebb úton hazafelé. Osamu sem beszélt. Épp elég eredménynek tartotta, hogy Mahiru végül beszállt mellé a hátsó ülésre, és amilyen elkínzottnak látta az arcát, nem akarta őt tovább terhelni.

Mahiru fáradt volt, és Osamu is kimerült, mire a korán kezdődött munkanap után másodszor, de már végleg hazaérkezett. Hatkor mentek el a palotából, és elmúlt kilenc is, mire megjöttek; Osamu remélte, hogy nem várták meg őket a vacsorával.

Figyelte, hogy megy be Mahiru a kivilágított előcsarnokba, de ő még néhány percig kint maradt a sötétben, és a bejárattól távolabb újra telefonált. Egyre mélyebbre sétált a kertben, amíg a palota fényei el nem tompultak a háta mögött.

Reichi még mindig Mahiru szobájában tétlenkedett, amikor végre kinyílt az ajtó, és Mahiru belépett hozzá. Amint észrevette Reichit, szó nélkül, szorosan átölelte és a nyakához fúrta az arcát. Fáradt volt, elhasználtnak, mocskosnak és szerencsétlennek érezte magát, amiért kudarcot vallott, már olyan közel a célhoz, de apránként megnyugodott Reichi karjában, a bőre friss illatától, és anélkül, hogy lement volna vacsorázni, Mahiru nem sokkal később, még mindig Reichit ölelve el tudott aludni.

Reichi aznap éjjel semmit sem tudott kiszedni belőle, de hamar megértett mindent, amikor másnap reggeltől kezdve egészen az akkor szokatlanul korai vacsoráig Mahiru és az apja szóváltásait hallgatta. Reichi kénytelen volt írni egy üzenetet az anyjának, hogy ő és Mahiru nem alszanak az Akutagawa házban, Mahiru ugyanis, amióta csak meghallotta, hogy Osamu és a mellé rendelt tucatnyi tag a Dokkmaffiából éjszaka elmegy a Barackvirágba, állhatatosan hajtogatta, hogy részt akar venni benne.

Reichi a másik oldal híreszteléseit is hallotta, amíg a maga feladatait intézte, így tudta meg, hogy Chuuya felszabadított néhány embert, hogy egy munkában segítsenek a Nyomozóirodának. Sejtette, hogy komoly dolog, mert a Dokkmaffiában egy hete nagy volt a feszültség, és a magasabb rangú tagoknak, mint az apjának, vagy a Chuuya közvetlen irányítása alatt szolgáló Ichirunak egy szabad perce sem akadt. Valamilyen belső áruló után kutattak, a vizsgálatok pedig az összes emberi erőforrást felemésztették.

Reichire is kihatott ez a feszültség, mert amióta tartott a vizsgálat, Chuuya berendelte az utcáról, és Ichiru mellé, a fegyverraktárak ellenőrzésére küldte, mert ez-az eltűnt a maffiából.

Reichi arra kényszerült, hogy leltározzon és lőszert számláljon az egyre ingerültebb végrehajtóval, így csak akkor találkozott Mahiruval legközelebb, amikor délután ő és az apja együtt jöttek ki az Irodából, és Mahiru Osamu karját rángatta, hogy a szavainak nyomatékot adjon.

– Szükségtelen – mondta épp Osamu legalább századszor, és megkönnyebbült, amikor a közeledő Reichit észrevette. – Reichi-kun, segíts! – szólt oda neki köszönés helyett. – Csinálj valamit a fiammal, hogy ma este szépen otthon maradjon!

– Nem akarok, papa, és ne akarj Reichivel zsarolni! Nekem kell foglalkoznom Nana-sannal, nem neked!

– Ez már rég nem róla szól, nem érted? – Osamu a halántékát masszírozta. Reichihez fordult, már szinte esdeklőn. – Gyönyörű idő van, vidd el Mahirut fagyizni, és nyugtasd meg, mert én képtelen vagyok!

– Mégis mi van? Mahi? – Reichi, aki csak a beszélgetés legvégét hallotta, semmit sem értett, de Mahiru zaklatott arca és előző esti zárkózottsága rosszat sejtetett. – A nyomozás, amit együtt csináltok? – Lehalkította a hangját, hogy más ne hallja meg őket odakint, de a forgalom épp elég volt, hogy a szavait elnyomja. Osamu bólintott és Mahiru is, miután elengedte őt, hogy Reichi karjába kapaszkodjon, bólogatni kezdett.

– A papa nem akar elvinni – panaszolta Reichinek –, de muszáj!

Mahiru, úgy tűnt, már minden érvét elmondta korábban Osamunak, így csak sötét pillantást vetett maga elé, mielőtt lehajtotta a fejét és Reichi vállának dőlt, Osamu furcsálló tekintetét észre sem véve.

– Sokkal jobb helyed lenne Reichivel meg a mamával. – Addigra láthatóan Osamu is kifogyott az évekből, ugyanazokat ismételte. A Reichi érkezése után beállt változás megingatta, elcsendesedett és elgondolkodott.

– Nem érdekel! – Mahiru megszorította Reichi karját, mint korábban az apjáét, de még uralkodott magán annyira, hogy az ujjaikat ne kulcsolja össze. – Meg kell mentenem őt – mondta halkan –, muszáj. Szüksége van rám, papa – motyogta, de a szavaknak mintha fordított értelme lett volna.

Reichi ránézett Osamura, de nem tudta elkapni a tekintetét. A nyomozó maga elé bámult, az arca töprengő volt, Mahiru pedig hamar újra magára vonta a figyelmét, amikor Reichi érezte a belé kapaszkodó keze remegését.

– Ssh, koala – súgta neki, és a testük takarásban megsimogatta a karját. Reichi nem tudott mit tenni vagy mondani, mert nem szívesen állt egyikük partjára sem. Osamu elég sok látszólag felelőtlen dolgot csinált, de a gyerekeivel szemben mindig következetes volt, és ha úgy ítélte meg, hogy Mahirunak nincs keresnivalója az akcióban, senkinek sem volt joga felülbírálni.

Reichi azt gondolta, nem túlféltő, de Osamu a bennük rejlő, kóros hasonlóságok miatt mindig óvatosabb bánt Mahiruval, mint az idősebb testvéreivel; a mentális küszöböt, ami felett a józan ész megbomlása következett, Mahirunál a valóságnál alacsonyabbnak gondolta. Akkor, utoljára mégis megértette, hogy szüksége van erre, és azt is, hogy mi vezeti Mahiru megszállottságát, immár évek óta.

Csak apránként állt össze, mert láthatólag nem volt köze az Aina-traumához, de ahogy Osamu összeszedte az innen-onnan származó értesüléseket, és egyeztette őket a fia váltakozó, egyre rosszabb állapotával, rájött, hogy Nana már a sokadik kísérlete, hogy valaki számára fontosat megóvjon, és ha ismét elszalasztja a lehetőséget, az állapota tovább súlyosbodik majd.

Nem szívesen vitte volna magával, mert meg akarta kímélni Mahirut a várható erőszaktól és a saját, rondábbik arcától, de el kellett gondolkoznia rajta, amikor az ügy gyógyírt kínált neki, ő meg bármennyire akarta, nem tarthatta távol örökké a nyomozólét mocskos oldalától.

– Meggondolom – mondta Osamu eleinte egyiküknek sem címezve –, ha most azonnal hazajöttök, és nem aggasztjátok tovább a mamátokat mindenféle eltűnésekkel.

Reichi Mahirura sandított, aki bólintott, így mindketten beszálltak Osamu autójába. Megfeledkeztek a korábbi vitáról és a fagyiról is, a palotában mindegyiküket többféle édesség várta.

Mahiru, aki a látszólagos győzelemtől megnyugodott, Reichi vállára hajtotta a fejét és a kezét is ott pihentette a térde fölött. Reichi elpirult, kibámult az ablakon, és kínosan kerülte Osamu tekintetét a visszapillantó tükörben.

Osamu látta, mit csinál a fia Reichivel, de még csak el sem gondolkozott rajta. Fejben már a rájuk váró feladatnál járt, a forgalomra csak felületesen figyelve tért haza velük a palotába.

Mahiru csak azután volt hajlandó néhány lépésnél távolabb menni Osamutól, amint ő megígérte, hogy nem fogja szó nélkül otthagyni, de ezt hallva megnyugodott, és Reichivel együtt eltűnt odafent. Osamu adott maguknak egy kis gondolkodási időt, de tudta, hogy Mahiru nem másítja meg az elhatározását, és ő is már hazafelé döntött, csak abban nem volt biztos, hogy mit fog mondani a feleségének.

Nina bízott benne, és mert már annyiszor a lelkére kötötte, hogy vigyázzon a fiukra, Mahiru épsége miatt nem aggódott. A küldetés részleteit Osamu, mint általában mindent a munkájával kapcsolatban, elhallgatta előle, az asszony pedig keveset kérdezett. Tisztában volt vele, hogy Osamu egy talpraesett, kompetens áldott, akinek az ilyesmi rutinmunka, de a józan ész hangjánál az érzéseké néha, ha nem is bölcsebbnek, de hangosabbnak bizonyult, és még annyi év után is nyugtalan volt, ha a férje nem éjszakázott otthon.

Amikor Osamu a döntést egy óra múltán a fiával is közölte, úgy érezte, jól tette, mert Mahirunak felragyogott az arca. Még mindig feszültnek tűnt: az első öröm után elkomolyodott és visszalépett egyet, eleresztve Osamut, akit megölelt az ajtóban.

Osamu javasolta neki, hogy pihenjen, és úgy tűnt, megfogadja a tanácsát. Visszahúzódott a hálószobájába Reichihez, és amint becsukódott mögötte az ajtó, Mahiru leült Reichi mellé a futonra, és a kezébe fogta az arcát.

– Itt maradsz, amíg hazaérek? – kérdezte akkor már sokadszor. Reichi bólintott, Mahiru erre még közelebb hajolt hozzá és az orrához érintette az orrát. – Azon gondolkoztam, van-e köze a te utolsó ügyednek az enyémhez.

– Talán – értett egyet Reichi kis gondolkodás után, amit Mahiru közelsége és beszéd közben az ajkára fújt lélegzete megnehezített. – Szokatlan lenne két egymástól független szervezet ugyanolyan tevékenysége, főleg Chuuya orra előtt.

– Szerintem fogalma sem volt róla. – Mahiru már lassabban beszélt, a szemét is lehunyta. – Ha tudja, csinál valamit. – A figyelme elterelődött a tárgyról, megsimogatta Reichi arcát. – Hiányoztál – mondta halkan, puszit nyomva a szájára. – Később is hiányozni fogsz.

– Te is, Mahi, de vissza fogtok jönni, és esküszöm, hogy itt várlak majd a szobádban. – Reichi hosszabban is az ajkához érintette az ajkát, de mielőtt Mahiru csókba fordította a volna, maradék józanságával elvált tőle, hogy beszélni tudjon. – A maffiában most valami nincs rendben, talán emiatt tudtak ezek a szervezetek észrevétlenek maradni. De mindegy, mert az én ügyes kis nyomozóm a végére járt ennek.

Reichinek a maradék jókedvét is elvette a téma, de már hosszú ideje mosolygásra kényszerítette Mahiru társasága, és az öröm e mindentől független jelét akkor sem tudta elnyomni.

Mahiru tenyerébe simult és megcsókolta őt, amikor Mahiru enyhén nyitott szájjal közelebb hajolt hozzá. A csók mélyült, Mahiru pedig felsóhajtott, és Reichi arca helyett már a haját simogatta. Reichi átölelte a derekát és közelebb húzta magához, az ölébe vette Mahiru lábát. Félig tartotta, másik kezét Mahiru combjára tette és lassan megsimogatta, amitől Mahiru még közelebb bújt hozzá, kibillentve őt az egyensúlyából.

Mahiru hátra döntötte Reichit a párnái közé, de ő nem hagyta, hogy fölötte maradjon, maga mellé húzta, úgy csókolta tovább. Mahiru Reichi hátát, majd derekát ölelte át, lassan lejjebb csúszó keze Reichi pólója alatt járt, meleg bőrét simogatta, és az érzés őt is csordultig töltötte melegséggel.

Mahiru még ennél is közelebb akart lenni hozzá, így Reichihez simult, amikor a kezét megérezte a felsője alatt. Újra megcsókolta, finoman meg is harapta az ajkát, de amikor Reichi ugyanezt tette vele, beleszédült és felsóhajtott.

Nem sokkal korábban még beszélni akart vele, de Mahiru addigra megfeledkezett minden ki nem mondott szóról. Eltemette magát a Reichi iránti szerelmében, elmenekült a feszültségtől, idegességtől és szomorúságtól, próbált mindent, amit addig, a küldetés során tapasztalt, Reichi érintésével elfelejteni.

Hiányzott neki az együtt töltött zavartalan idő. Amíg meg nem érezte Reichi harapásait a nyakán és a kezét a ruhája alatt, nem tudta, mennyire vágyott már egy ilyen ismétlésre, de amint elkezdték, Mahiru nem tudott megállni. Szüksége volt rá, hiányzott neki, érezni akarta, mert szerette, ezért bújt hozzá annyiszor és fogta meg Reichi combját már az autóban.

A tett természetes volt. Mahiru, mert akkor nem gondolkodott el rajta, nem is jött zavarba miatta, de örült, hogy vacsoráig nem kellett találkozniuk senkivel sem a családjából, mert nem tudott volna a szemükbe nézni. Tartotta magát ahhoz, amiben megegyeztek, és senkinek sem beszélt a Reichihez fűződő, megváltozott viszonyáról. Azonban egyre nehezebb volt eltitkolni, mert egészen gyakran tűntek fel harapások a nyakán, és a Reichire vetett, szerelmes tekintetét sem tudta volna mással magyarázni.

Akkor viszont olyan szerelmesen nézte, ahogy csak akarta, és az érzései pontos mását látta Reichi világos szemében. Mahiru, amíg csókolóztak, a hátára fordult és maga fölé húzta őt. Reichi a lábai közt volt, a testük egymáshoz simult, és Mahiru belepirult, amikor Reichi hozzányomta az ágyékát, szikrázó, forró jó érzést robbantva a testében. Nem először érezte ezt, de Reichi közelsége még mindig egyszerre hozta zavarba és izgatta fel, az izgalma pedig minden alkalommal fokozódott.

Váratlanul estek egymásnak, mert napok óta épp csak pár lopott csókot váltottak az ágyban. Mahiru minél többet akart belőle, hogy magával vigye az élményt, és ne csak az az állandó idegesség töltse ki, hogy mi lehet épp a Barackvirágban lévőkkel, köztük Nanával.

Mahirunak a rá váró rajtaütés volt az első komoly küldetése. Néhány alkalommal már dolgozott terepen, de ott sosem került sor összecsapásra; ezek a munkák főleg helyszíni szemléből és kérdezősködésből álltak. Mahiru figyelmet és fegyelmet tanult, de az ilyesmit össze sem lehetett hasonlítani a valódi akcióval.

Mahiru nem az izgalmat vagy a veszélyt kereste. Gyakran unatkozott az irodában, mégis szívesebben volt odabent, papírok között, mint a városban, hogy egyre csak beszélgessen és kihallgasson. Zárkózott volt, nehezen alakított ki kapcsolatokat, és minél idősebb lett, annál kevésbé vágyott rá, ami az alapvető érintkezést is nehézzé tette.

Mahiru vagy túl félénk, vagy túl hideg és türelmetlen volt. Ritkán és nagy erőfeszítések árán tudott csak szépen, kedvesen, vagy legalábbis rendesen bánni másokkal, így ha tehette, meg sem próbálta. Minden figyelme, szeretete és ragaszkodása a családja megmaradt tagjai és Reichi köré összpontosult, csak néha talált egy-egy Nanához hasonló bálványt magának, akin megpróbálta vélt vagy valós vétkeit jóvátenni.

Gyakran félt, de a kudarctól való félelmet akkor is, mint mindig, megpróbálta elnyomni. Mahiru sem az anyjának, sem Reichinek nem akart aggodalmat okozni, de úgy érezte, ezt Reichinek Inkább kell bizonyítania, és benne az anyjánál nagyobb vigasztalást találhatott.

Amíg egymással törődtek, más nem számított. Mahiru reszketett, olyan szorosan ölelte át, hogy Reichi hasán lévő keze kettejük közé ragadt, ujjai Mahiru kibontott nadrágjához értek.

Mahiru megfogadta, hogy amint mindennek vége lesz, és az apja meg ő visszatérnek erről a küldetésről, több dolgot is megtesz, amit már korábban kellett volna. Először is, beszél a szüleivel, kezdetben talán csak az anyjával, és kipuhatolja, mit gondolnának a Reichivel való viszonyáról. Két idősebb testvére is a saját neméből választott párt magának, de Mahiru, aki ekkoriban még nagyon kicsi volt, nem emlékezett a szüleik fogadtatására.

Addigra mindezt természetesen kezelte, és az anyja is mindig boldog volt, ha a nővére, Olga és a felesége olykor hazalátogattak a palotába, mégis félni kezdett, hogy csalódást okoz az apjának, és hogy ők vagy Reichi szülei eltiltják és őket egymástól. Csak a félelem mondatta ezt vele, de Mahiru szerelem dolgában nem látott tovább az orránál. Minden biztató példa elkerülte a figyelmét, mégis megpróbálta összeszedni a bátorságát.

A második tervéhez még annál is nagyobb eltökéltség kellett neki, mint hogy vallomást tegyen az anyjának, de Mahiru erre már régebben készült. Miközben megérintette Reichit, tovább szilárdult az elhatározása, hogy beszél a bátyjával, és felvilágosítást kér tőle, hogyan és mit kell egy másik fiúval a hálószobában csinálni.

Mahiru le akart feküdni Reichivel, és amikor ő egy csók közben hasonlót lehelt az ajkára, felcsigázta. Akkor nem volt alkalmas a hely és az idő. Reichi egy nyugodt napon haza akarta vinni magához, amint tudja, mégis mit kell vele csinálnia, de akkor, Mahiru hálószobájában is akarta őt, és már félig meg is fosztották egymást a ruháktól. Heves csókolózáson és simogatáson kívül viszont nem tettek sokkal többet, mert egy szelíd kopogás mindkettejüket vacsorára szólította.

Mahiru alig tudott kimondani egy mindjártot, még közben is levegő után kapkodott, de a válasz kielégítőnek bizonyult, mert magukra maradtak. Amint visszatért az erő a végtagjaikba, Reichi felé fordult a párnán, és gyengéden megcsókolta az arcát. Öltözködés közben Reichi Mahiru nyakát nézegette. A friss, vörös foltok mellett még egy ajándéka, a nyaklánca is rajta volt, ezt igazgatta el a ruhája alatt.

– Még viseld egy kicsit – fektette a kezét Mahiru mellkasára, ujjaival lenyomva a láncot, amikor Mahiru vissza akarta adni. Reichi halványan elmosolyodott, lesütötte a szemét, már nem volt olyan magabiztos, mint az ágyban. – Jól áll... Amúgy meg ezt is vedd fel – adta Mahirunak a félredobott, magasan záródó pulóverét. – Később, ingben talán nem lesz a nyakad annyira feltűnő.

– Nem szégyellem – motyogta Mahiru, de félrenézett, és elkezdett belebújni Reichi felsőjébe, titokban meg is szagolta. – Veled mi lesz, Rei? – Mahiru megint elfeledkezett magáról, és több helyen nyomot hagyott Reichi nyakán és vállán, ahol a trikó szabadon hagyta.

– Felveszem a felsőm, amit múltkor itt hagytam nálad – mondta rövid gondolkodás után –, ezt meg megtarthatod. Tudom, hogy tetszik.

– Az illatát szeretem, az meg elmúlik, Rei... – mondta Mahiru halkan, már egészen zavarban. A kezét visszahúzta a pulóver kelleténél hosszabb ujjába és eltakarta vele az arcát.

Reichi csendesen nevetett. Az együttlétük jótékony hatása még nem múlt el, és egyelőre nem volt ideges Mahiru távolléte miatt. Megfogta Mahiru kezét és elhúzta az arcától, egy puszit adott a szája sarkára.

– Majd néha hazaviszem, és Mom újra kimossa. Oké?

– Oké – bólintott Mahiru, és miután az együttlétük minden nyomát eltüntették egymásról, még utoljára megszorította a kezét, aztán elengedte, és lementek vacsorázni.

.

.

.

.

.

Érzelemdús átkötő rész a rajtaütés előtt, várjátok már? Köszönöm, hogy ilyen lelkesen olvassátok ezt a történet! Folytatás jövő kedden (vagy szerdán?) jön, amikor több időm van délelőtt, mert épp egy új íráson dolgozom (IchiruxReader), na, arra ki kíváncsi~?

Tartsatok ki a folytatásig és olvassatok minél többet! Most két orosz költőnőt ajánlok figyelmetekbe: Marina Ivanovna Cvetajevát és Anna Andrejevna Ahmatovát, mindkettejük művészetét szeretem, és az életük is megismerésre érdemes.