Mahiru azt hitte, el tudja kerülni Satsurit, de belebotlott az ajtó előtt toporgó lányba, amikor a sebeit megtisztítva kijött a mosdóból. Hátrahőkölt és Satsuri is hátrébb lépett a küszöbről, kopogásra emelt kezét lassan leengedte.

Mahirura pislogott, akinek még vizes volt az arca; zakóját és az inge két felső gombját is kigombolta, a nyakkendőjét pedig meglazította, hogy a nyakán lévő szúrást elláthassa. Egyik sem volt mély, a vért lemosva és a tűket eltávolítva csak egy-egy piros pötty és az azt körülvevő kipirult folt látszott, de sápadtsága mellett ez is figyelemfelkeltő volt.

Satsuri meglepett hangot adott, mielőtt a száját újra összeszorította. Egy pillanatra úgy tűnt, sikítani fog, és Mahiru felkészült, hogy amint teleszívja a tüdejét, elhallgattassa.

– Mahiru... – Mahiru leengedte néhány centivel ösztönösen feljebb emelkedő kezét, amikor észlelte, hogy a sikoly elmaradt. Próbált biztató arcot vágni, de addigra halálosan elfáradt, és kezdett elege lenni a diáktársai előtt magára kényszerített színjátékból.

– Satsuri, van egy fontos keresem – mondta végig a szemebe nézve, amivel sikerült a szájára szorított tenyere nélkül is elhallgattatnia. Satsuri becsukta a száját és bólintott. Mahiru hálás volt, hogy elég okosnak bizonyult, és feleslegesen nem szólt közbe. – Nem érzem magam jól, ezért hazakéredzkedtem, ide csak az arcomat jöttem megmosni. Kérlek, össze tudnád szedni a holmimat a teremben, és nap végén betenni a szekrényembe? A táska első zsebébren van a szekrénykulcs. Elég, ha holnap reggel odaadod, majd meg foglak keresni. Ne haragudj, de nem kísérlek vissza, szeretnék minél előbb hazamenni. Nagyon hálás lennék neked – mondta, időt sem hagyva ellenkezésre, és ellépett a meglepett Satsuri mellett a szűk folyosón.

– De Mahi-chan..! – Satsuri kezdett magához térni. – Ne kísérjelek el? Nem akarsz egy kicsit leülni?

– Nem kell, menj vissza órára. Eleget fáradtál miattam. Anyukám nemsokára hazavisz – füllentette, mert ugyan nála volt a mobilja, még nem volt lehetősége hazatelefonálni.

Mahiru rengeteget hazudott, hogy Satsuri minden aggályát eloszlassa. Egyszerűen megszökött. Nem szólt a tanároknak a távozásáról, és valódi rosszullét sem gyötörte, csak nyugodtan akart az aznapi eseményekkel foglalkozni.

Otthagyta Satsurit, mert számított rá, hogy megteszi, amit kért tőle, de nem a szanaszét heverő holmija aggasztotta. Nem tetszett neki, hogy Tomoko felügyelet nélkül mászkált az épületben, és nem akarta, hogy Satsuri visszafelé vele is újból találkozzon.

Mahiru nem várta meg, hogy feleljen, vagy meggondolja magát, és utána induljon. Szaporázta a lépteit, kiment az iskolából, és meg sem állt, amíg három sarokra nem került az épülettől. Ott lerogyott egy padra, lehunyta a szemét és átgondolta, mit csináljon.

Nem volt kulcsa az Akutagawa házhoz, mert nem ő volt az utolsó, aki távozott. Ru általában mindig otthon volt, mire hazaért az iskolából, ezért, ha odament, talán egy óráig is ülhetett volna a kertben, mire valaki be tudta volna engedni. Nem volt kedve ehhez, bármilyen hívogató volt a füzekkel és gyümölcsfákkal ültetett kert a nyári napokban: hideg és barátságtalan idő volt, Mahiru pedig, aki a kabátját is az iskolában hagyta, átfagyott a padon ülve.

Felhívta az anyját, és megkérte, hogy küldjön érte egy autót, ami hazaviszi a palotába.

Nina meglepődött, meg is ijedt a fia fáradt hangját hallva. Megígérte, hogy negyedórán belül ott lesznek érte, és komolyan beszélt, mert amikor Mahiru kinyitotta az ajtót, Ninát az utastérben találta.

– Bajod esett? – kérdezte az asszony köszönés helyett, az aggodalom egészen elsápasztotta. Mahiru megrázta a fejét, miközben beszállt mellé. Bezárta az ajtót és átölelte Ninát, a fejét a vállára hajtotta.

– Nem, csak látni akartalak – mormolta a hajába lehunyt szemmel Mahiru, aki nem szégyenkezett többé az érzései miatt. Az asszony édes, virágos parfümét belélegezve felsóhajtott. – Mama, hiányoztál.

Mahiru mégsem töltött sok időt otthon, estére visszatért az Akutagawa rezidenciára. Amíg Osamu meg nem érkezett, az anyjával maradt, később a munkáját félbeszakító Fyodorral is váltott pár szót, mindkettejüknek elmondott egy-egy mondatot a sérülései okáról. Nem tette hozzá, hogy nyomozás közben sérült meg. nem akarta, hogy bármelyikük megharagudjon az apjára vagy az Irodára. A konfliktust egyszerű dominanciakérdésként kezelte, arra viszont nem volt hajlandó, hogy a saját szerepét meghatározza benne.

Osamuval rövid időre bezárkózott egy üres szobába, hogy megossza vele a feltételezéseit a gyerekeket ért támadásról. Mivel nem tudta az ügyet összekapcsolni Tomokóval, a személyét, amennyire tudta, kihagyta az elbeszélésből. Csak azt mondta Osamunak, hogy lehetséges nyomra bukkant, és még néhány nap haladékot kér, amíg kideríti, van-e köze az ő megbízásához.

– A világ minden ideje a tiéd – utalt Osamu tréfásan a feleségére, de az arca komoly maradt –, csak légy szíves, fiam, ne keverd magad ennél nagyobb bajba. Ha segítség kell, szólj – mondta ellenvetést nem tűrően. Mahiru bólintott, hogy megnyugodjon, de tudta, hogy sem az apja, sem az iroda más alkalmazottja nem tud neki jelenleg segíteni. – Ügyes voltál – mondta Osamu, mielőtt felálltak az asztaltól. – Büszke vagyok rád, Mahiru – veregette meg a vállát, eltörölve ezzel a korábbi, utálatos érintések emlékét.

Mahiru összeszedte magát otthon, a családjával töltött néhány óra segített neki az addigi elszigeteltség után. Mégis meghökkent, amikor Ru a nyúzott, sebes arcát látva összecsapta a kezét, és a nappaliban égő lámpához vezette, hogy alaposan megnézhesse, mi történt vele. A sebeket Mahiru korábban kitisztította, de minden mart szélű lyuk csúnya volt, Ru pedig, aki épségben engedte el őt otthonról, érthetően aggódott miatta.

Nemcsak ő, hanem a bent tartózkodó Ryuunosuke is megvizsgálta Mahirut és megkérdezte, mi történt vele az iskolában. Mahiru próbálta eloszlatni az aggodalmukat, és elmondta a lényeget: azért sérült meg, mert nem akart harcolni. Ryuunosuke megértően bólogatott, mert látta a ki nem mondott okot Mahiru szemében: ha komolyan visszatámad, a gyerekkora óta kapott kiképzés miatt Aratának komoly baja esett volna, és Mahiru nem akart az iskolában bajba keveredni.

Az Akutagawa család mindkét gyereke problémás volt: a szülőket gyakran hívták be az iskolába, mert Osami vagy Reichi verekedett a barátaik, a családjuk, vagy a saját becsületük védelme miatt. A tanulmányuk is fontos volt, de Mahiru kényszerből, egy megbízás miatt került az iskolába, nem engedhette meg, hogy akár csak egy napra is felfüggesszék a rossz viselkedése miatt.

Ru a természete miatt a saját fiaként dédelgette, és Mahiru kedvenc süteményét készítette a vacsora mellé, hogy megvigasztalja, de Ryuunosuke nem kezelte őt gyerekként, és nem kezdte a kelleténél jobban babusgatni. Egyszerűen megmondta neki, hogy szóljon, ha szüksége van segítségre megoldani a problémáit, és az ő személyes támogatása felért a Dokkmaffia legerősebb különítményeivel vagy egy tucat képzett nyomozóval.

Mahiru hálás volt, hogy ők ketten ennyire szerették. Már elmúlt a kezdeti félelme, hogy a Reichi iránti szerelme miatt ki fogják tagadni az Akutagawa családból. Az ellenkezője történt: a szülők még nagyobb figyelemmel voltak iránta, és Mahiru sem akarta őket aggasztani az állapotával.

Elmondta, hogy járt otthon, így nekik nem kell beszélniük Osamuval vagy Ninával, és a sérüléseiért sem fogja őket senki sem hibáztatni. Miután az utolsó karcolást is szemügyre vették rajta, és a ház megnyugodott, Mahiru letette a teáscsészéjét az asztalra és a mellette ülő Ryuunosukéhez fordult.

– Hol van Reichi? – kérdezte, de meg is bánta, mert Ryuunosuke addigra kisimult homloka ismét ráncokba szaladt.

– Még nem jött haza – mondta tömören, sötéten nézve a csészéjében maradt kevéske teára.

– Felhívom – mondta Mahiru, de nem várt beleegyezésre. Felállt Ryuunosuke mellől, elvitte a csészéjét a mosogatóba, visszafelé pedig elvett egy mandulás kekszet a pultra tett halomból, de a rágás gépiessége sem nyugtatta meg, Reichit vacsoraidőben mindig otthon találta.

Kiment a nappaliból nyíló belső udvarra és behúzta maga mögött az ajtót. Leült a homokos udvart átszelő mesterséges patak fölé nyúló terasz szélére, maga alá gyűrte a pulóverét, hogy a hideg deszkákon ne fázzon, és tárcsázta Reichit, mert túl kimerült volt, hogy a képességét használja.

Két csengés után felvették, de nem Reichi hangját hallotta a telefonból.

– Te vagy az, Mahiru? A bátyád vagyok – mondta Ichiru bizonytalanul, amikor a megcsörrenő telefon kijelzőjén a hívó neve helyén a koala szót látta. Mahiru nehezen fújta ki a levegőt, csupa megfoghatatlan borzalom pergett le előtte, amiket nem tudott volna szavakká formálni. – Reichi egyben van – folytatta Ichiru a csendet hallva –, bent lábadozik nálunk, mert kisiklott egy ügye, és nem tudott hazamenni. Azt mondta, mentsem ki, ha keresik otthonról – tette hozzá, Mahiru szinte látta, hogy közben pofákat vág a mennyezetnek –, de veled kivételt lehet tenni.

– Mi történt?! – Mahiru végre szóhoz jutott. Nem tudott felállni a terasz széléről, a hír elgyengítette, és átkozta magát, hogy olyan távol van a maffiától.

Ichiru felsóhajtott a vonal másik végén, kis zaj és ruhák finom nesze tudtatta, hogy megtett pár lépést a telefonnal és cigarettát vett elő a kabátjából.

– Megverték – mondta tényszerűen, de a szónak így is nagy volt a súlya. – Elláttuk, kapott egy-két gyógyszert, most alszik egyet a gyengélkedőn, aztán hazavitetem, ha még mindig el akar menni. Azt mondta, nem sokra emlékszik, mert amikor megérkezett oda, ahol az aktuális bandáját le akarta kapcsolni, hirtelen elgyengült és el is ájult el egy kis időre. Valószínűleg eközben kapták el, majd kidobták hat utcával lejjebb Midoriban, ott hívott fel, hogy segítséget kérjen. Még nem tudtam vele rendesen beszélni, így mást nem mondhatok, de nem néz ki olyan rosszul, mint amikor mindketten összetörtétek magatokat, szóval kár érte aggódni.

– Mondod te – suttogta Mahiru nehezen, visszatartott lélegzetével együtt kipréselve a szavakat. – Reichi eddig sem volt jól! Látni akarom – szorította ökölbe a kezét, ahogy összeszedte az erejét és végre felállt a deszkákról.

– Nem engedhetlek be csak úgy – tiltakozott Ichiru –, különben is, hol vagy? Anyáék haragudnának, ha elrohannál otthonról. Reichit haza fogom küldeni, ha felébredt, várd ki, rendben? Amúgy se tudnál most beszélni vele.

– A házukban vagyok – mondta Mahiru –, most itt lakom egy darabig. – Nem ment bele a részekbe, és Ichiru hiába volt kíváncsi, a helyzetre tekintettel nem kérdezte. – Ha éjfélig ideér, várok – hűtötte le magát, hogy a bátyja megelégedésére váljon, mert Ichiru józan szavai végre kezdtek eljutni az agyáig. – Figyelj, ha beszeltem vele, holnap reggel felhívlak. Lehet?

– Persze – szólt a végrehajtó. Elnyomta a cigarettáját és bement a keskeny erkélyről a kórházszinten, ahová Reichi ideiglenes szobájából ment telefonálni. – Mit akarsz?

– Még nem tudom – mondta Mahiru –, de talán segítened kell valamiben, ha egyedül kevés leszek hozzá.

– Ha munka, a papát kellene inkább megkérned – vakargatta a fejét Ichiru. – Tudod, hogy segítek neked, Mahi, de hivatalos ügyekben a ti irodátok és Chuuya is kényes, nem folyhatok bele kedvem szerint a te dolgodba.

– Szó sincs róla – rázta a fejét Mahiru. Beszéd közben fel-alá járkált a teraszt odalent szegélyező bokrok között, a nappaliból jövő fényen kívül maradva. – Reichi miatt – mondta halkan –, meg akarom menteni őt.

– Verd ki a fejedből – szólt rá Ichiru először keményen. – Ne haragudj, de Reichi sokkal alkalmasabb a mi munkánkra nálad, a túlerővel azonban egyedül sem te, sem ő nem tudtok szembeszállni. Ha azt tervezed, hogy bosszút állsz érte, ne hozzám gyere, sőt, maradj a seggeden, és feledkezz meg róla! Ha neked is bajod esik, Ru-sanék és anyáék is kiborulnak, Reichi és Chuuya meg leszedi a fejem, hogy hogy engedhettem neked, és minden okuk meglesz rá! Értem, mit érzel, öcsi, de annak semmi értelme, hogy terv nélkül kivonuljunk Midoriba és végezzünk a bandával. Chuuya értesült róla, adj neki időt, hogy eldöntse, mit akar az ottaniakkal csinálni.

– Mintha lenne bármelyikünknek is ideje a mamin kívül, hogy gondolkodjon! Tudom, hogy semmi értelme, és esküszöm, nem fogom ezt tenni, pedig... – Mahiru elhallgatott, hogy a kitörni készülő fenyegetéseket visszafojtsa. – Én csak látni akarom, hogy van, érted? – Megroggyant a válla. – Mondd meg, Ichi – kérte csendesen.

Ichiru sóhajtott. Reichi szobája előtt állt, belesett az ajtón a félhomályos kórterembe.

– Kiütötte a fájdalomcsillapító, de harminc-negyven perc múlva elmúlik a hatása. Ha felébredt, megmondom neki, hogy kerested – enyhült meg –, akkor majd biztosan haza akar menni.

– Köszönöm – mondta Mahiru. Kezdett beletörődni a várakozásba, és amint túllátott Reichin és önmagán, először gondolt arra, a telefont letéve mit mondjon majd a benti Runak és Ryuunosukének.

Ichiru a fejét csóválta, miközben becsukta az ajtót, hogy a beszéd ne zavarja Reichit, amíg a szoba közelében maradt.

– Én köszönném meg, ha szólnál neki, hogy elég az öngyilkos akciókból. Nem vagyok ápolónő, hogy egész éjjel a betegágya mellett virrasszak. Te jössz, Mahi – mondta halvány mosollyal –, vedd át tőlem. A te partnered, leközelebb te fogod a sebeit bekötni.

– Nem lesz következő alkalom – fogadkozott, de Ichiru kijózanította.

– Mindig lesz, de nem mindegy, hogyan és mennyire komolyan fog megsérülni. Térítsd észhez, jó? Ha sem kérés, sem parancs nem számít neki, akkor vagy megérteted vele, hogy amit művel, öngyilkosság, vagy többé nem tudok az épségéért kezeskedni. Ti sem és mi sem dolgozunk egyedül, és Reichinek is meg kell értenie, hogy meddig terjed a maga hatásköre, mielőtt erősítést kell hívnia, vagy visszavonulnia a megfigyelőhelyről. Tudom, hogy neked van a legkevesebb közöd az itteni munkájához, de rád hallgat, szóval kérlek, ha segíteni akarsz rajta, először is segíts életben tartani.

– Azon vagyok, Ichi – mondta Mahiru. Keserűséget érzett a szájában, amikor eszébe jutott a fekete szív Reichi karján. Minden csak rosszabb lett, amióta felfedezték, és Mahiru, aki nem tudott kit hibáztatni a történtekért, elkezdett haragudni arra az átkozott foltra. Érezte, hogy valami nincs rendben vele, és alig várta, hogy a történtekről magától Reichitől halljon, hátha a részletekben rejlik majd a megoldása.

– Írok, ha elindult – mondta Ichiru búcsúzóul. Többet beszélt a kelleténél, és amint Reichi állapotát tisztázták, nem maradt több mondanivalója. Mahiru és ő régen szántak időt csevegésre, Ichiru csak nagyvonalakban értesült az életéről, a helyzet azonban alkalmatlan volt a magánéletük megvitatására.

Rövid búcsúzás után letette, és visszament Reichi szobájába. Értelmetlen volt, hogy az alvó fiú mellett üljön, Ichiru mégis maradt, várva, mikor kezd ébredezni.

Mahiru is visszatért a házba, amint összeszedte magát, de az agya üres volt, és egészen addig nem tudta, mit fog felelni a kérdésekre, amíg Ru meg nem szólította odabent, és először kinyitotta a száját.

– Rei egy-két óra múlva jön – mondta. Nagy levegőt vett, és hátrasandított, de Ryuunosuke már nem volt a nappaliban, és a finom teáskészlet is eltűnt az asztalról.

Mahiru megkönnyebbült, mert rászánta magát a vallomásra, de Ryuunosuke jelenléte megnehezítette volna. Előtte mindig csak óvatosan mert beszélni Reichiről és a Dokkmaffiáról, mert tudta, még ha nem is mutatja, Ryuunosuke sokszor rettentően mérges volt miatta. Ha tényleg komolyan megsérült, Reichi állapotát a kötések miatt amúgy sem lehetett volna titkolni, de ez kisebb baj volt, mint apróra elmesélni, hogy mi okozta.

Mahiru az ajkába harapott, és bármilyen ritkán nyúlt önszántából az asszonyhoz, akkor megfogta a kezét, és a pult melletti székekhez húzta, hogy vele együtt leüljön. Ru érdeklődő arca ettől azonnal aggodalmassá vált. Mahiru már bánta, hogy feleslegesen ijesztgette, de nem akarta, hogy álljon, és később esetleg megrogyjon a lába.

– Könnyebben sérült egy küldetés során, most még odabent van, de a bátyám azt mondta, nincs nagy baja, és hamarosan haza fogja hozatni. Sajnálom, Mom – sütötte le a szemét Mahiru, még mindig az asszony kezét fogva a pulton –, nem miattam kellett volna aggódnod. De Ichiru vigyáz Reire – remélem, de ezt csak gondolatban tette hozzá.

– Reichi! – nyögött fel Ru az első értelmes szavak előtt. – Nem hiszem el, hogy mindig ezt csinálja!

Nem volt valójában dühös. A szidalom mögött aggodalom rejlett, amit Mahiru érzett a hangjából, és felpillantva az arcán is látta.

– Mindketten olyan kis szerencsétlenek vagyok – mondta Ru szomorú mosollyal simogatva Mahiru kezét. A tekintete elfátyolosodott, és Mahiru megijedt, hogy sírva fakad, de nem gyűlt össze könny az asszony szeme sarkában. – Jobban kell vigyáznom rátok – mondta –, és a fiammal is el fogok beszélgetni. Nem hiszem el!

Összepréselte az ajkát, a keze megfeszült Mahiru kezében, aki, hogy megnyugtassa, tétován megsimogatta.

– Szegény kisfiam! – Ru kapkodva megtörölte a szemét, és kényszeredetten rámosolygott Mahirura; nem akarta a gyereket a saját állapotával felzaklatni. – Köszönöm, hogy szóltál, drágám – mondta. Sóhajtott, kihúzta a kezét Mahiruéból és a füle mögé tűrt egy vastag hajtincset, ami a fejét lehajtva a mellére hullott.

Próbált higgadt maradni, de kis pótcselekvései és kényszerű mosolya ellenére is kiültek az arcára az érzések. Ru megszokta, milyen a szeretteit veszélyben tudni, de Reichi mégis a kisfia volt, és fájt neki, ha sebesülten látta.

Ryuunosuke sem volt elragadtatva, amikor kisegítette a fiát a maffiából küldött autó hátsó üléséről. Reichi arca feldagadt, néhány óra alatt vörösesfeketévé sötétedett zúzódás volt a szeme alatt, amit nem tudtak idejében jegelni.

Látszott, hogy idegen kéz öltöztette fel. Pulóverét és dzsekijét egyszerűen a vállára terítette, és egyik bekötött kezével fogta össze, hogy védekezzen a hidegtől. A trikója félrecsúszott, egy rögzítő kötés széle látszott a vállán és a nyaka alatt, és nehezen hajló ujjait is több réteg kötszer borította.

Kábán nézett körül és pislogott értetlenül az apjára; ivott egy pohár vizet, mielőtt autóba szállt, mégsem múlt el egészen az erős gyógyszerek hatása. A fájdalom kezdett visszatérni sérült kézfejébe és szúró oldalába, de tompaság és fáradtság megmaradt. Tiltakozás nélkül hagyta, hogy Ryuunosuke a karja alá nyúljon és betámogassa a házba, közben jobbra–balra tekintgetett a sötét utcán, csak az apja tekintetét próbálta elkerülni.

Ryuunosuke leülhette a nappaliban és levette róla a vállán lógó ruhákat. Reichi lehajtott fejjel, enyhe terpeszben ült, hogy stabil maradjon, és csak óvatosan emelte fel a tekintetét, mert a látótere nagy részét Ryuunosuke ruhája töltötte ki.

Az anyja mellé térdelt és megsimogatta Reichi csapzott haját. Csókot adott a homlokára és csendesen mondott neki valamit, de ezt a távolabb álló Mahiru nem hallotta. Küszködött, rettenetesen oda szeretett volna menni Reichihez, de csak távolról nézhette őt, amíg a családja volt vele elfoglalva. A szülei mindig elsőbbséget élveztek, és Mahiru csendben, ökölbe szorított kézzel várta, hogy mindketten meggyőződjenek az állapotáról.

Reichi, amint meglátta őt, mereven bámulta. Réveteg pillantása élettel telt meg, amit először az anyja vett észre. Megfordult és a konyhapultnál ácsorgó Mahirut is odaintette magukhoz, majd leültette Reichi mellé a kanapéra.

– Ugyanolyanok vagytok – sóhajtott Ryuunosuke a fiát és Mahirut nézve. Reichi sebeit bekötötték, Mahiru szúrásait kitisztították, de mindketten olyan fáradtak és nyomorultak voltak, hogy Ryuunosuke sajnálta őket, és a fia állapota miatti dühét is ideiglenesen félre tudta tenni.

Nem hibáztatta, amiért így végezte. Ő maga tanította képességhasználatra, és mert Reichi annyira hasonló volt hozzá, tudta, hogy mindig a legjobbat hozza ki magából, ám néha ez sem bizonyult elégnek. Vele és a lányával nem lehetett olyan szigorú, mint magával szemben, mert az életüket veszélyeztette volna, de a gyermekei minden kudarca egyben az övé is volt: úgy érezte, nem adott nekik eleget, és így nem is tudta őket megvédeni, amikor szükségük lett volna rá.

– Fiam, fürödj meg és feküdj le – szólt –, és ne is álmodj róla, hogy holnap kimész a házból. Magam hozlak haza, ha meglátlak a Dokkmaffia körül, világos? Gyógyulj meg – kérte, amitől szigorú hangja ellenére is gyengédnek hatott. Megsimogatta a fia fejét, és a sérüléseire vigyázva az álla alá nyúlt, hogy a fejét felemelve a zúzódásait is lássa. – Erre kapsz egy krémet, ha végeztél – mondta, majd hasonlóan óvatosan elengedte, hogy ne okozzon neki fájdalmat.

Reichi nem tiltakozott, de lángolt a tekintete. Ryuunosuke nem bánta, hogy aznap először okosan viselkedett, és nem kezdett vele vitába.

– Mahiru – fordult ezután hozzá –, vigyázz a fiamra. Törődj vele, amíg nem vagyunk mellette.

Mahiru bólintott, feltűnés nélkül megérintette Reichi lábát maguk közt. Akkor először érhettek egymáshoz, ami mindkettejüknek jólesett.

Mahiru rövid időre megfeledkezett az előttük térdelő Akutagawa házaspárról, Ryuunosuke helyett óvatosan Reichire pillantott.

– Mahiru iskolában lesz, szívem – fogta meg Ryuunosuke karját Ru. A férje elgondolkodott, majd bólintott, belátva a tévedését.

– Akkor, amíg teheted – pontosított. – Maradjatok együtt – kérte –, és vigyázzatok egymásra, mert ma is bebizonyosodott, hogy külön-külön mennyire könnyen tudtok bajba kerülni.

– Hogy érted..? – Reichi az apjának tette fel a kérdést, de közben Mahiru sérült arcát vizsgálgatta.

– Majd elmondom, nem lényeg – suttogta Mahiru, és megfogta a lábát, hogy megnyugtassa.

Tétovázott, de mert senki sem szólt érte, végül bekísérte Reichit a fürdőszobába, és amíg a kád megtelt vízzel, segített neki levetkőzni.

Reichinek fásli szorította a bordáját, letekerve nagy zúzódások színfoltja látszott alatta. A kézfeje is megdagadt, az ujjízületei fájtak, és amikor levette a nadrágját, a lábszárán is néhány folt látszott, minden seb közül ezek tűntek a legfájdalmasabbnak. Reichi legyintett rájuk, mert a látvánnyal ellentétben a lába alig sérült, a keze azonban használhatatlanná vált.

Nehezen hajlította az ujjait, így tűrte, hogy Mahiru a kád szélén ülve, egy szivaccsal megmosdassa. Mahiru óvatosan bánt vele, a sebeit csak kézzel, az érdes szivacs nélkül érintette. Reichi bőre a sérülések körül gyulladt volt, de a langyos fürdő kellemesen hűtötte, és az arca sem nézett ki olyan rosszul, miután a korábbi felületes tisztítás után Mahiru alaposan megmosta.

Reichit törölközőbe csavarta és kisegítette a kádból, de ahelyett, hogy leült volna, megfogta Mahiru mindkét kezét, és maga köré fonta ott, ahol a legkisebb fájdalmat okozta. Reichi Mahiru vállára hajtotta a fejét, nedves arcát a ruhájához nyomta. Sérült kezével átölelte őt, nehezen mozgó ujjaival próbált a felsőjébe kapaszkodni.

– Nem akartam, hogy így láss – suttogta Reichi. – Csapnivaló barát vagyok. Vigyáznom kellene rád, ehelyett folyton neked kell összekaparnod. Sajnálom. Ha nem esem össze, ez nem így történt volna.

– Semmi baj – simogatta meg Mahiru a derekát. – Mondd el, mi történt, jó? Mindig te vigyáztál rám, de már felnőttünk – susogta –, engedd meg, hogy most az egyszer én segítsek rajtad.

Mahiru egész este, és úgy érezte, egész további életében a karjában akarta tartani őt. Reichi állapota mellett nem érdekelte a saját iskolai kalandja, és sajnálta, hogy másnap ismét rengeteg időt pazarol el az órákon, amíg alig halad a nyomozással. Pokolba kívánta a munkáját, Reichin kívül nem tudott és nem is akart mással törődni.

Megcsókolta Reichi nyakát, majd újra megsimogatta, mielőtt egy perccel később, vágyainak ellentmondva elengedte, hogy a fürdőszobai gyógyszeresszekrényben friss kötszert keressen. Ichiru nem értette szó szerint, amit mondott, Mahiru mégis leültette Reichit maga elé, és az elhasznált kötéseit frissre cserélte.

Reichi tűrte, és meg se nyikkant, amikor egy-egy mozdulat fájdalmat okozott. Próbált segíteni Mahirunak, de nehezen emelete fel a karját.

– Megtaláltam a bandát, amihez a megfigyelés alatt álló kölykök tartoztak, de nagyobb volt, mint hittem, és valószínűleg tudtak az ottlétemről. Csak a gyerekeket kellett volna összeszednem, de az a pár, akit követtem, csali lehetett. Belefutottam egy egész csoportba, a gyerekekkel együtt lehettek vagy húszan, de ők a háttérben maradtak, és az a három is, akit kerestem, hamar eltűnt köztük. Nem tudtam közelebb menni, mert néhány seggfej az utamba állt. A gyerekek elbújtak valami épületben, és mire bármit csinálhattam volna, az egész testem elgyengült. Egy vagy két lépést tettem feléjük, amikor történt, aztán térdre estem, a világ kezdett homályos lenni, és azt hiszem, ezután elájultam. Nagyon hirtelen történt, mintha valaki leütött volna. Elment minden erőm, azok a seggfejek meg persze kihasználták és összevertek – sziszegte –, különben esélyük se lett volna. Nem tudom, mi történt előtte, vagy milyen képesség csinálta, de borzasztóan erős és fájdalmas volt. Ilyen lehet, amikor Rashomon széttép valakit – mondta keserűen –, csak én életben maradtam.

– Azoknál történt, akik rád vártak? – kérdezte Mahiru. Már letette a kötszert, de Reichi háta mögött maradt. Próbálta minél pontosabban elképzelni az eseményeket, de ehhez további részletekre volt szüksége. Elgondolkozva nézte Reichi görnyedt vállát, az ujjával letörölt egy vízcseppet a hátáról, mielőtt a lapockái közt a kötés alá folyt volna.

Reichi a fejét ingatta.

– Nem, még előbb. A közelükbe sem tudtam menni, méterekre voltam az utca végétől, amikor térdre estem. Akkor azok nem is voltak ott, később, az épületből jöttek elő, csak az ott gyülekező gyermekeket láttam. Mintha egy egész árvaház kivonult volna – sóhajtott, amikor Mahiru belebújtatta egy pólóba. – Lehet, hogy volt köztük egy áldott és az csinálta az idősebbek parancsára, de fogalmam sincs, mi lehetett. Eltűntek, nem láttam semmit, aztán már nem is emlékszem semmire, amíg magamhoz nem tértem valahol messzebb. Szánalmas – tette hozzá, amíg Mahiru karjára támaszkodva felállt, a kezét még ezután sem engedte el.

Mahiru maga felé fordította a karját. A fekete foltot kereste rajta, de akkor nehezebb volt észrevenni: a szív ott volt ugyan, de elhalványodott.

– Igazad lehet – mondta Mahiru. Próbált uralkodni az izgalomtól elcsukló hangján. – Nézd, ezzel is történt valami! Talán egy ottani kölyök áldottsága van rajtad.

– Két fiút és egy lányt kerestem, de bennük nincs semmi érdekes – ingatta a fejét Reichi, de rá is átragadt Mahiru izgatottsága. – A többiekről nem tudok semmit, nem számítottam rá, hogy ennyi gyereket fogok ott találni.

– Utána kell járni a bandának – mormolta Mahiru. Megfogta Reichi kezét, kivitte a párától fullasztóvá vált fürdőszobából. – Ha bármi közük van a rosszullétedhez, nemcsak ezekért a sebekért fogom a felelőst elintézni!

– Ne ártsd bele magad – kérte Reichi. Amíg beszélt, ellenkezés nélkül bújt ágyba és hagyta, hogy Mahiru betakarja, mielőtt bemászott mellé. – Nem a te dolgod, Mahi. Az én hibám, hogy nem tudtam elvégezni a munkám, de majd újra megpróbálom.

– A munkád nem érdekel, de megmondtam, hogy nem hagyom, hogy bajod essen emiatt! – Mahiru Reichi csuklóját fogta a takaró alatt, mert összetaposott ujjait nem akarta gyötörni. – Te nem tehetsz semmit, de én igen, és nem fogom végignézni, hogy összeroppanj valami istenverte képességhasználó miatt! Ne engedem, Rei – sziszegte heves lélegzetvételek közt –, vigyázok rád. Nem tudsz és nem is fogsz ebben megakadályozni!

– És mégis mire készülsz? – Reichi fájó bordái miatt nem tudott az oldalára feküdni, így csak a fejét fordította Mahiru felé a párnán. Fáradt, világos szeme Mahiru eltökélt tekintetével találkozott, a benne izzó fény Reichit Ichirura emlékeztette, amikor a végrehajtót munka közben látta.

– Beszélni fogok Chuuyával, hogy átvehessem ezt az ügyet tőled, és segítsen megtalálni a képességhasználódat – mondta, ami abban a percben jutott eszébe, de hangosan sem tűnt ostobaságnak. – Ha megvan, semlegesíttetem vele a képességét és rendbe jössz – tette hozzá, bár ez csupán feltevésen, nem valódi hiten alapult. – Ne félj, Rei – simogatta meg a karját ott, ahol a fekete szívet sejtette –, nem engedem, hogy tovább ártson neked.

A fizikai sérüléseiért is haragudott, de Reichi hosszan tartó lelki szenvedését nem tudta megbocsátani.

.

.

.

.

.

Sziasztok~ Először is, köszönök minden hozzászólást az előző részekhez! Akinek még nem válaszoltam, hamarosan fogok, de betegség és egyéb teendők akadályoznak; viszont mindent láttam, és nagyon hálás vagyok értük ♥ 

A történet eljutott az utolsó nagy konfliktushoz. Remélem, elégedettek lesztek a lezárással, már csak két fejezet van hátra. Mindenesetre ne csüggedjetek, a fiúk története itt még nem ér véget! Zseniális partnerem, brownhairedboi ígért egy folytatást, Reichi szemszögéből (no pressure, babe), valamikor az is jön majd, illetve, ha kérdéseitek maradtak, egy külön részben mindenre válaszolok.

Irodalmi ajánlóm most egyszerűen egy darab novella: Akutagawa Ryuunosuke Biszei hiszékenysége című írása, amit én A Hottoko álarc című, 1979-es Magvető kiadásban olvastam.

Folytatás szombaton, addig tartsatok ki~ ♥ 

Közben egy új, rövid íráson dolgozom, szóval nem hagylak titeket történet nélkül a jövőben sem, azt elolvasva viszont talán érteni fogjátok hosszabb-rövidebb szüneteimet is.