Békésen telt el a nyár közepe. Kánikula, lusta, nehéz napok és megerőltető munka várt a fiúkra mind a Dokkmaffiában, mind a Nyomozóirodában, mert a legkisebb mozdulat is kimerítő volt a nagy melegben.

Az irodába nem futott be olyan sok megbízás, de a nap kora délelőttől kezdve az épület falát égette, és nehéz volt megmaradni odabent, hiába lazítottak az öltözködési szabályzaton, és vált általánossá, hogy mélyen kigombolt ingben és lenge blúzban ültek a nyomozók az asztalnál, ha épp egy ügyfél sem tért be hozzájuk.

Osamu bűntudata elmúlt. Együtt jött helyre a fiával, és már nem hibáztatta magát az akció kimeneteléért, ami Mahiru és Reichi sérüléseit leszámítva egészen jól alakult. A Fegyveres Nyomozóiroda nem ártotta bele magát mélyen a tokióiak dolgába, de elegendő információt szedtek ki a lánykereskedőkből ahhoz, hogy a fővárosi kollégák és a kormány helyi képviselete egy, Japán központi részén működő hálózatot számoljon fel, és sok prostitúcióra kényszerített nőt és gyereket menekítsen meg.

Az ügy ennél távolabbra is vezetett, de az már nem tartozott a nyomozókra. Örültek a saját sikerüknek, a lányok szabadságának és néhány újabb bűnöző rács mögé juttatásának, még Chuuya is gratulált Kunikidának vezető minőségében, hogy elhárították a bajt anélkül, hogy bármely más szervezettel szövetségre léptek volna.

A dicséret magánemberként Mahirunak szólt, de Chuuya nem akarta bátorítani a fiúkat újabb őrült akciókra. Felismerte Osamut és magát Reichiben és Mahiruban, de ő nem támogathatta kettejük közös munkáját, mert eddig bármit csináltak, törött csontokat, vért és halálközeli élményeket eredményezett.

Tartozott annyival Ryuunosukének, hogy nyíltan nem pártolta Reichi életveszélyes tevékenységét, de Reichi annyira eltökélt volt, és úgy igyekezett, hogy minden vele szemben támasztott elvárásnak megfeleljen, hogy Chuuyának nem volt miért elutasítani.

Reichi keményen tanult és készült az összes vizsgájára, hogy minél jobb eredményekkel fejezze be a középiskolát, és felvételt nyerjen a maffiához. Mahiru olykor rosszul érezte magát, hogy folyton a jegyzeteibe mélyedve látta, ő viszont két éve nem foglalkozott a tanulmányival: sokrétű gyakorlati ismeretekkel bírt és olvasott volt, mégis úgy tűnt, hamar lemarad és butábbá válik nála.

Mahiru hálás volt, hogy a szülei többé nem nyaggatták az iskolával. Amióta a nyomás lekerült a válláról, néha önként ült Reichi mellé, és félszemmel a tankönyveit olvasgatta.

Reichi még nyáron sem tartott szünetet, de Mahiru nem bánta, mert amikor együtt voltak, mindig tudott időt szakítani rá. Ez gyakran fordult elő, hol a palotában, hol az Akutagawa házban, és a nyár végén Mahiru négy hétre át is költözött, amikor a szülei elutaztak. Nemcsak azt harcolta ki, hogy Japánban maradhasson, hanem, hogy a személyzet és a palotában élő lányok nevelőnője helyett Reichi szülei vigyázzanak rá. Mahiru nagy volt már az állandó felügyelethez, amit Nina kénytelen volt belátni.

Ha a balesete valamivel később történik, Nina lemondta volna az éves külföldi útját, de az eltelt hónapban Mahiru legveszélyesebb megbízása az volt, amikor fára mászott a parkban, hogy egy szipogó kislány rémült cicáját leszedje onnan, Ru pedig megígérte, hogy gondoskodik a fiáról. Akutagawa asszony megértő volt, és végül elérte, hogy a három kimerült felnőtt felesleges aggodalmak miatt ne mondjon le a nyaralásáról.

A palotabeliek különben keveset pihentek. Az út elsődleges célja Nina lengyelországi bányái voltak, hogy az éves megbeszéléseket és elszámolásokat rendezzék a bányavezetővel. Fyodor kezelte a felesége hozományát, és maga is elintézhette volna, de, mert ragaszkodott hozzá, hogy személyesen tárgyaljon a bányavezetővel, az utazást néhány látogatás és egy rövid üdülés is kiegészítette, mióta a gyermekeik nem voltak kicsik, és számukra sem volt megerőltető egy hosszú útra menni.

A család felkereste Fyodor pétervári és Nina müncheni rokonságát, és eltöltött pár napot a házasok egykori, pétervári lakásában. Osamu nagyon szerette ezeket az európai utakat, Nina és Fyodor pedig lelkesen vezette körbe a hazájában. Új élményekkel, ajándékokkal és az egész éves stresszt hátrahagyva tértek vissza minden szeptemberben, de akkor is, mint előző évben, nehéz volt a legkisebb fiukat hátrahagyni.

Mahiru nem szívesen ment velük, amióta tizenkét éves kora körül választási lehetőséget kapott. Tinédzserként a mindennapi kapcsolatok fontosabbak lettek a sosem látott helyeknél és a csak távolról ismerős rokonoknál, később pedig a depressziója nem engedte, hogy kitegye a lábát a szobájából.

Akkor semmi baja sem volt, de kereken kimondta, hogy Reichivel akart maradni, és eszébe sem jutott azt kérni, hogy vigyék magukkal. Mahiru tudta, hogy a szülei ilyenkor kikapcsolódnak. Néhány hét a gyerekek, a munkájuk és az addigi életük nélkül fontos volt számukra, annál nagyobb szeretettel és törődéssel fordultak utána hozzájuk.

A távolság és a hiány addig bántotta, de Mahiru megtanulta értékelni minden alkalommal, amikor néhány Reichivel töltött éjszaka után hazatért, és először látta az anyja arcát. Képes volt őket elengedni anélkül, hogy sértett, szomorú vagy rémült lett volna. Megértette, hogy nem hagyják el, hogy nem esik bajuk, és azt is igyekezett bebizonyítani, hogy elég érett már, hogy vigyázzon magára, és bármit tett korábban, a szüleinek többé nem kell aggódniuk miatta.

Mahirunak régóta az üvegcserepek okozta sebek voltak az utolsók a karján, nem történt olyasmi, amiért ártani akart volna magának. Zaklatott lelke megnyugodott és feléledt Reichi mellett, többé nem tartotta létszükségletnek, hogy mindig legyen egy kés a keze ügyében, ha a nyomás túl nagynak bizonyulna.

Fyodor, Nina és Osamu augusztus közepén mentek el, a házukat és a négy lányt a személyzetre, a fiukat pedig az Akutagawa házaspárra bízva. Nem féltek, mert minden számukra drágát jó kezekben tudtak, és Mahiru is megnyugodott, amikor először beszélt velük egy rövid videóhívásban a megérkezésük után. Számára minden ugyanolyan volt, mint bármikor, ha a hetét Reichivel töltötte, csak senki nem kérlelte szerda környékén, hogy menjen haza néhány éjszakára.

Mahiru boldog volt, mert Reichiék házából hiába tartott tovább az út a Nyomozóirodába, olyan volt, mintha együtt élnének, és ezzel egy halvány, ám annál édesebb álma vált valóra. Reichi gyakrabban gondolt a közös életükre, mert számára természetes volt, hogy van jövője, Mahiru viszont még barátkozott a gondolattal.

A mindennapok rutinja és a Reichivel töltött esték kellemessége lecsillapította az addigi emésztő szomorúságát, az új szerelem kezdte begyógyítani a sebet, amit Aina halála hagyott a lelkében.

Mahirunak visszatért az életkedve. Érdeklődőbb lett, és felszabadult, amióta Osamu szabadságra ment. Nem volt megfelelési kényszere, mégis mindig azon volt, hogy elsősorban az apja megelégedésére váljon, így amikor Osami maradt az egyetlen közvetlen feljebbvalója, Mahiru csökkentette az elvárásokat magával szemben, látva, hogy fiatal mentora máris mennyire büszke rá.

Nem lazsált: sokszor meglepte, hogy Osami milyen apró dolgokért is képes dicsérni. Az ő tanítási módszere a biztatáson alapult, Mahiru minden kis eredményét értékelte. Egészséges önbizalmat adott neki, és boldog volt, amikor kezdeményezni látta. Mahirunak logikus, helytálló gondolatai és jó észrevételek voltak, és Osami büszke volt rá, hogy ezeket az ő jóváhagyása nélkül is hasznosítja.

Mahiru nem félt kérdezni, néha azt is elmondta, ha nem értett vele egyet, de ezt mindig a legudvariasabban tette, nem akarta a mentorát megsérteni, vagy szemtelennek tűnni. Mahiru szerette őt és úgy érezte, még mindig tartozik neki az állandó kedveskedése, törődése, és a számtalan cukrászsütemény miatt, amikkel meglepte, ha annyira belefeledkezett valamibe, hogy elfelejtett ebédelni.

Osami az az idősebb testvér volt, akit már régóta hiányolt maga mellől, és Mahiru általában hallgatott a szavára. Tisztelte, mert a bátyja felesége és a szerelme nővére volt, és szerette, mert mindig kedves volt hozzá. Osamit a képességei, az elhivatottsága és nyughatatlan alapossága miatt is csodálta, és az iroda egyik legjobb alkalmazottjának tartotta.

Osami keményen dolgozott, hogy elismertesse magát, és bebizonyítsa, hogy a családneve nem határozza meg az egész valóját. Hiába ment férjhez, még mindig Akutagawának hívták, ám egyik nyomozó sem gondolta azt, hogy mint egy körözött bűnöző lánya, nem való az irodába.

Osami senkinek sem ígérte meg, hogy vigyáz Mahirura, de amióta Osamu elment, maga mellé vette, és minden munkájában a segítségét kérte, hogy valóban tanítsa. Osami csak néhány éve volt nyomozó, de már az egyik legjobbnak számított, így senkinek sem volt kifogása az ellen, hogy Mahiruval foglalkozzon, mert ő továbbra is kevés emberrel volt hajlandó együttműködni.

Mahiru addigi szolgálatai alapján szóba került, hogy a Nyomozóiroda rendes tagjává fogadják, de a hagyományok miatt ez egy felvételi vizsgához kötődött, és Osamu nélkül nem akarták megszervezni.

Mahiru csupán saját akaratából, nem kötelezettségek miatt dolgozott, de a tevékeny napokat nem bánta. Amíg lefoglalta magát, és a délután közeledtével azt érezte, hogy hasznos volt, jó volt a kedve, és Reichi, aki rendszeresen megkérdezte, mivel foglalkozott, a történeteit mindig érdeklődéssel hallgatta.

Osami épp befejezett egy régóta tartó, heves küzdelembe torkollt ügyet, a nyomozással és a végkimenetellel kapcsolatos jelentését írta az asztalánál. Előző nap oldották meg, az eset Mahirut is kifárasztotta; nem bánta, hogy a délelőttöt békésen töltik odabent, és Osami is csak néha szólt hozzá, amikor az események részleteit kérdezte.

Sok nyomozó Osamuhoz hasonlóan a szabadságát töltötte, de a munkamániás Kunikida és Osami egész nyáron ki sem tette a lábát az épületből: ha a csendes napok sorát megtörte egy-egy küldetés, a fiatalasszony néha késő estig sem ért haza.

Mahiru, mert neki nem volt dolga a papírokkal, lassan ide–oda forgott a székkel, és nézelődött a központi helyiségben. Szokatlan volt, hogy alig tízen ültek az összefordított asztaloknál, és a titkárnőknél sem csörgött állandóan a telefon. Az emberek lementek a tengerhez, vagy a légkondicionált irodák belsejét élvezték, a meleg az általában rendíthetetlen munkakedvet és a városi bűnözést is agyonnyomta. Sokan készültek a közelgő yokohamai fesztiválra, a nyár utolsó nagy ünnepségére, de ez főleg a Dokkmaffiát és a városvezetést érdekelte, a Nyomozóirodának sem a rendfenntartásban, sem a turizmusban nem volt érdekeltsége.

Mahiru elgondolkodott, vajon milyen lenne Reichivel részt venni a nyári fesztiválon. Nyugati ruhájukat yukatára cserélve andalogni, elvegyülni a külföldiek közt, édességet enni, és a csillagokat elhomályosító tűzijátékot nézni a vidámpark melletti öbölben, egymás kezét fogva.

Mosolygott, a kezébe támasztotta az állát. Kedves ábránd volt, az édes rizsgolyók ízét és Reichi csókját szinte érezte a nyelvén, ezt szakította meg a telefoncsörgés Kunikida nyitott ajtajú irodájából, és taszította vissza Mahirut a valóságba.

Felnézett, de Osami még mindig a jelentést pötyögtette a laptopján, szerencsére nem törődött álmodozó arcával.

Mahiru megrázta a fejét, igyekezett elfeledkezni a jelenetről, de kívánni kezdte az édességet a hagyományos fesztiváli ételek miatt. Meg akarta kérdezni Osamit, mit hozzon neki a lenti kávézóból, de az irodavezető éles hangja megakadályozta.

– Emberek, mindenki jöjjön ide! – kiáltotta el magát Kunikida a szobája ajtajában. Csípőre tett kézzel, összehúzott szemmel nézte, hogy állnak fel a nyomozók az asztaluktól, de a komótos tempó hamar felbosszantotta. – Szaporán, mintha élnétek! Fontos ügyet kaptunk és mindenkire szükségem lesz benne!

Mahiru összenézett Osamival a Kunikida köré csoportosult tucatnyi nyomozó gyűrűjében. Egyiküknek sem volt elképzelése róla, mi történhetett, de a magyarázat nem sokáig váratott magára.

– Masamoto Yoshiro-san leányát elrabolták, ismeretlen elkövetők váltságdíjat kérnek érte. A rendőrség helyett a mi segítségünket kérte, gyors és diszkrét munkát vár, mi pedig azon leszünk, hogy a kislánynak és neki se essen bántódása. Nagisa, Matsuda, ti menjetek ki a Masamoto birtokra, és nyugtassátok meg a családot! Minden hívást rögzítsetek, az emberrabló óránként fog keresni! Hiromi, te és Maria maradtok – szólt oda a két titkárnőnek –, mi többiek terepre megyünk.

Mahiru furcsának tartotta, hogy Kunikida is dolgozni akar az ügyön, amikor, ha magát nem számolta, így is négy képzett áldott nyomozó volt, aki a kislányt kiszabadíthatta. Megfogta Osami kezét, hogy magára vonja a figyelmét, és megkérdezte, mire ő a fejét rázta.

– Fogalmad sincs, ki ez a fickó, Mahi? Indult az őszi polgármesteri választásokon, a város mostani vezetőjének a legnagyobb riválisa. Befolyásos politikus, valószínűleg a jó hírneve miatt nem szólt a rendőrségnek – sziszegte –, Kunikida-san biztos nem a karrierje védelméért ilyen buzgó, hogy a gyerekét megmentsük.

Nem mondott többet, de Mahiru megértette, mekkora veszélybe került a gyerek az apja politikai törekvései miatt. Eszköz volt a könnyű pénzszerzésre és a zsarolásra, ha Masamoto tényleg olyan veszélyes ellenféllé válna, és ha nem teljesíti a követeléseket, a kislány könnyedén feláldozhatóvá válik.

Arról egyikük sem tudott, hogy az irodavezetőnek a bajba jutott gyerekek a gyenge pontja. Személyesen akarta felügyelni, hogy a túszmentés rendben történjen: tényleg nem az apa pozíciója és politikai befolyása mozgatta meg, hidegen hagyta a yokohamai áldatlanok hatalmi harca.

Kevés, de rugalmas és ügyes embere volt kéznél, mégsem volt rá idő, hogy szervezett csapatban, a helyzethez legalkalmasabbakat kiválasztva menjenek az épülethez, ahová a rablók behúzódtak a kislánnyal. A tizenegy éves Hibarit az iskolába menet kapták el és hurcolták egy felújítás alatt álló orvosi rendelőbe. A támadók kényszerből barikádozták el magukat odabent, mert Hibari kiáltozása magukra vonta a figyelmet, mielőtt a saját, védett helyükre jutottak volna. Órák óta kuksoltak bent, de jól berendezkedtek, és mindenre készen álltak, mire kapcsolatba léptek Masamotóval, eredeti tervüket útjára indítva.

Mint kiderült, egy zártláncú hálózaton élő videófelvételt közvetítettek az apának a megkötözött, síró kislányáról és a mögötte álló fegyveres őrről, akinek a kamera beállítása miatt csak a lába és Hibari háta felé tartott puskája látszott. Az őr néha helyet változtatott, de a fegyvert, mint egyértelmű figyelmeztetést, nem vitte ki a képből.

Hibari sírt, a fejét forgatta, és összerezzent, valahányszor a lépések közelebbről szóltak, az első két óra után végül egyedül maradt. Ekkor jelentették be, hol várnak a pénzre, és szabtak határidőt Masamotónak: minden félórában eltörték a kislány egy ujját a várakozásét, így ösztönözve az apát a sietségre.

A felvétel hangot nem közvetített, de a betömött szájú kislány vonaglása így is szívet tépő volt, amikor először roppant össze egy ujja a vasalt bakancs alatt. Otthagyták a földön fekve és bezárták az ajtót.

Masamoto tombolt, a felesége sírt és kiabált. A két ottmaradt nyomozó nem győzte nyugtatni őket, bár ugyanolyan rosszul voltak a tétlen várakozástól.

Masamoto nem volt hajlandó fizetni, így azonban végig kellett nézniük, hogy törik el a lány még egy ujja, amíg a nyomozók maradéka körülvette az épületet. Támadni mégsem tudtak. A bent lévők egyike Masamoto értésére adta, hogyha a rendőrség vagy bárki más megpróbálja elkapni őket, végeznek Hibarival, és az a rá olyan rossz fényt vető híresztelés napvilágot lát, ami addig ragyogó politikai pályáját tönkretette volna. Az utóbbi blöff volt, de mert Masamoto nem volt tisztességes ember, hallgatott, a körmét rágta, és várta, hogy a nyomozók megoldják; nem akarta Hibari újabb szenvedését látni.

A pénzt nem tudta előteremteni. Hatalmas összeget vártak érte, amit csak a visszavonulásával válthatott volna ki, titokban ez volt a lány elrablóinak a célja.

Masamoto sejtette ezt, de hitt benne, hogy jól döntött, amikor a Nyomozóirodához fordult. Hibari első gyötrelmeiig nem fogta fel, hogy a lánya komolyan veszélyben van, akkor meg már nem tehetett semmit: a helyzete és a mellé rendelt nyomozók sem engedték, hogy elmenjen otthonról, a feltűnése a helyszínen csak mindent összezavart volna.

A rendelő körül lévő nyomozók nem értesültek azonnal a fejleményekről, a Masamoto villában lévő társaik nem álltak folytonos kapcsolatban a terepen lévőkkel. A helyszínen lévők a benti csapat létszámát és elhelyezkedését igyekeztek felmérni, de lassan és nehezen haladtak. A bejárati ajtót belülről kitámasztották, a hátsó ajtó zárva volt, az ablakokat pedig üvegvédő ponyva fedte. Sötét volt a rendelőben, hang sem hallatszott, amíg az egyik gazfickó teljes takarásban, durván ki nem szólt az épület közelében ólálkodó nyomozóknak:

– Egy rossz mozdulat és a gyerek meghal!

– Tárgyalni akarunk! – szólt vissza Kunikida, mindkét kezét felemelve, békés szándékait mutatva. A fogait csikorgatva lépett nyílt színre, de egy lába előtt földbe csapódó lövedék megállította. A lövés irányába, az egyik emeleti ablakra nézett, mielőtt hátrasandított a fedezékben maradt, legközelebbi emberére.

– Ne közelíts! – kiáltott rá ugyanaz a durva hang, figyelmen kívül hagyva a kérését. Kunikida kénytelen volt visszavonulni és beszélni a Masamotónál maradtakkal is, közben a csapat az új fejleményeket, az emeleten lévő lövészt és a bentiek helyzetét elemezte.

– Pénz kell nekik. El akarják lehetetleníteni a fickót.

Kunikida feljebb tolta a szemüvegét, elrejtve a szeme ideges villanását. Az irodavezető már középkorú volt; nem vesztette el rugalmasságát és harci kedvét, de nem mozgott olyan gyorsan, mint fiatalon. Ha alulmarad egy nyílt küzdelemben, a túsz életét kockáztatta volna. Végignézett az emberein, pillantásával elidőzve mindegyikük eltökélt szemében.

– Rá nem számíthatunk. Találni kell egy utat a lányhoz, behatolni, és halálos áldozatok nélkül kihozni. Ketten mérjétek fel a hátsó ajtót és az ablakokat – intett az Osamitól balra lévő nyomozóknak, miközben felírt két dolgot a jegyzetfüzetébe, és a kitépett oldalakat nekik adta. A képességhasználat után hőkamerás távcső és egy apró tolvajkulcskészlet landolt a markukban: két olyan dolog, amiről induláskor nem hitték, hogy hasznos lehet, de jól jött egy esetleges beszivárgáshoz. – Ha nem megy, öt perc múlva gyertek vissza és jelentést kérek – rendelkezett –, addig te, Osami, előre, Dazai, te meg a telefonhoz!

Kunikida Mahirunak adta a mobilt, amin a csapat hátramaradt tagja a Masamoto villából kereste őket, és masszírozni kezdte a halántékát. Minden perc késlekedés újabb fájdalmat jelentett Hibarinak, de Kunikida nem tudott mit csinálni, és a tehetetlenség kiborította.

Mahiru forgatta a kezében a telefont, de a sötét képernyő helyett a szétszóródó társai gondterhelt arcát, majd a lefedett ablakokat nézte. Képtelennek tűnt, hogy bejussanak, a gyereket kellett valahogy kivinni. Pénz és presztízs miatt esett a támadók áldozatául, egy ennél kecsegtetőbb zsákmány talán elterelte volna a figyelmet róla és a Masamoto családról.

Felállt, a távolodó Osami után sietett, és elkapta a karját, mielőtt kiért volna a szomszédos épület árnyékából. A fal tövébe húzódott Kunikida felfigyelt a jelenetre, de nem tudta megállítani.

Mahiru visszahúzta Osamit és a kezébe nyomta a telefont, mielőtt a szemébe nézett.

– Maradj itt, én megyek – mondta, majd válaszra sem várva az irodavezetőhöz fordult. – Kunikida-san, tárgyalni akarok a bentiekkel. Kérem, ne tartson vissza.

– Te hülye vagy, Dazai?! Maradj a seggeden! Vagy téged, vagy a gyereket fognak lelőni! Várunk.

– Nincs mire várnunk – mondta Mahiru végig Kunikida szemébe nézve, miközben Osami ujjait a mobilra kulcsolta és megszorította. – Nem félek a haláltól – jelentett ki még mindig Osami kezét fogva, olyan tűzzel a szemében, hogy Kunikidának elhalt az ajkán a káromkodás, amit a fejéhez vágott volna.

– Mi a terved? – szólt, felállva a fal tövéből.

Mahiru kifújt egy nagy levegőt. Remélte, hogy Osami megérti őt, de nem hitte, hogy Kunikidát is sikerül meggyőznie.

– Túszcserét ajánlok – mondta. Maga mellé ejtette a kezét, Osami érintése helyett csupán a nap melengette az ujjait. Kunikida összehúzott szemmel hallgatta.

– Ki lesz a másik? – kérdezte, mert nem hitte, hogy Mahiru hangosan is ki meri mondani a fejében járó ostobaságot, ő azonban egyenesen ránézett, amikor felelt.

– Én.

Kunikida nem veszekedett vele és Osami is összeszorította a száját. Legszívesebben megragadta volna Mahiru vállát, hogy addig rázza, amíg meg nem feledkezik erről az őrültségről, de Kunikida nem lépett közbe, így neki sem volt joga tartóztatni, pedig, mint idősebb testvér, sosem engedte volna. Mahiru Osami szemébe nézett, amint hátat fordított Kunikidának.

– Nem félek a haláltól, érted? – suttogta, mielőtt kilépett az útra, és megérintette a saját telefonját a nadrágzsebében. Amint megközelítette a helyet, ahol korábban Kunikida állt, a mesterlövész ablaka felé nézett és senkinek sem címezve felkiáltott:

– Beszélni akarok valakivel! Bemegyek! – Oldalra ugrott, és beszaladt a legközelebbi tető alatti fedezékbe, két ablaknyílás takarásában, mielőtt bármilyen őr az épületből rálőhetett volna.

Mire az ajtóhoz ért, mindkét kezét tarkóra tette. Megállt a benti hevenyészett barikáddal szemben, a közeledő lépéseket hallgatta. A szíve hevesen dobogott, meghazudtolva korábbi bátor szavait, de Mahiru nem ingott meg a látóterébe került durva férfiarc és a pisztoly láttán.

– Mit akarsz, kölyök? – morrant rá az őr. Fél kezében fogta a pisztolyt, a másikkal megrángatta vörös pamutinge átizzadt gallérját. Nem katonának, egyszerű fegyveres gazfickónak látszott, aki legfeljebb tucatszor fogott a kezében pisztolyt: nem az volt, aki odafentről rálőtt Kunikidára. Durva beszéde és Japán északi részére jellemző akcentusa keveredett a helyi dialektussal, legfeljebb fél éve lehetett Yokohamában. Mahiru mindezt fél perc alatt mérte fel, amíg a férfi kinézett a tíz centire nyitott ajtón és a fegyvert a mellkasára irányította. Mivel Mahiru nem válaszolt azonnal, újra felmordult: – Masamoto küldött?

– Igen – mondta Mahiru az idősebb férfi szemébe nézve –, én vagyok a fizetség a lányáért.

– Ez egy vicc? – A férfi kiköpött. – Húzz innen, amíg ki nem lyuggatlak! Mondd meg annak a kutyának, hogy ne szarozzon, vagy a kiscsaj megválik még egy pár ujjától! – Készült becsukni az ajtót, de Mahiru a cipője orrával megállította.

– Sokkal többet érek, mint az a rongyos millió, amit ki akarnak sajtolni belőle – suttogta –, mert az én anyám nem politikus, hanem koronahercegnő. A családom nemzetközileg befolyásos és vagyonos – folytatta Mahiru ugyanolyan halk, monoton hangon –, a szüleim bármit megadnak a szabadságomért cserébe, három ország pénzét sem sajnálnák érte. Jobb parti vagyok a Masamoto lánynál, szóval engedjék el, és önként megyek a helyére. Na – húzta össze a szemét –, elég jó lesz a megbízónak?

A férfi izzadni kezdett, a fegyver remegett a kezében. Az agya tiltakozott, mégis hinni akart a kecsegtető jó lehetőségben, ide-oda kapta a tekintetét, a szája szélét harapta.

– Hazudsz – mondta aztán, legyőzve a kapzsiságát, de Mahiru a beszédéhez hasonló szerénységgel rázta a fejét.

– Miért tenném? Született nemes vagyok, nincs okom erről hazudni. Ellenőrizhetik, ha felhívják az anyámat, ő most a családi birtokán van Németországban. Persze csak akkor, ha hajlandóak a lányt azonnal elengedni.

– Befelé – morrant rá az őr, aki rövid gondolkodás után úgy ítélte, jobb, ha odabent döntenek a kérdésről. Ellenőrizte a terepet Mahiru mögött, mielőtt a tízcentis résnél széjjelebb húzta az ajtót és félreállt, hogy beléphessen a sötét előtérbe. – Itt megállsz – szólt, amint Mahiru az ajtó takarásában került a hevenyészett barikád mellett. – Kezek a tarkón, és meg se mozdulsz, vagy lelőlek, világos?

Idegesnek tűnt, és hátra-hátrasandított Mahirura, amíg visszaépítette a zárt ajtó mögötti torlaszt, aztán újra felé fordult és a megadóan ácsorgó nyomozót kezdte megmotozni. Hiába volt feleannyi idős, mint ő, a férfinak megmagyarázhatatlan rossz érzése lett Mahirutól, és ezt nem a zsebeben talált kés és pisztoly okozta.

A fegyvereket elvette és az övébe dugta, ezenkívül csak Mahiru mobilját találta a nadrágjában. Amikor kihúzta volna, Mahiru az utasítása ellenére felé fordult, a fegyverest meghátrálásra késztetve.

– Azt hagyja meg – kérte, de szelíd hangjának parancsoló éle volt, amitől a férfi újra izzadni kezdett. – Hogy akarja különben felhívni az anyámat?

– Nekem is van telefonom, szaros – sziszegte. Megbökte Mahiru hátát a pisztollyal és kiköpött. – Indíts, és ne okoskodj! – A telefont végül mégsem vette el tőle, nem volt kedve még egyszer a zsebébe nyúlni. – Egyenesen és balra, az ajtónál megállsz!

Mivel nem kötözte meg Mahirut, ő kénytelen volt a kezét végig a tarkóján tartani. Mahiru lassan haladt a ponyvával letakart bútorok és az építési törmelék apró halmai közt vágott ösvényen a bejárati csarnok végén lévő ajtóig, és ott, ahogy az őr kérte, balra kanyarodott.

Lépcsőházba nyíló ajtó volt a folyosó végén, ott megállt. A szeme már hozzászokott a benti félhomályhoz, Mahiru menet közben mindent próbált megfigyelni maga körül, hogy a terep sajátosságait később a hasznára fordíthassa.

Az őr az első emeletre, ott pedig a folyosó közepén egy zárt szobához vezette. Ököllel rávágott az ajtóra, mire hamar kinyílt és egy, az övéhez hasonló, de szebben borotvált arc tűnt fel a résben.

– Elengedjük a csajt – mondta a Mahirut kísérő fegyveres, magyarázatképp Mahiru felé intett. – Ez itt azt állítja, herceg, és hajlandó itt maradni a gyerek helyett.

– Az a fickó tényleg agyhalott – nevetett fel a benti –, de te is, hogy bedőlsz ennek! Ez valami rendőr? – Úgy beszélt el Mahiru feje felett, mintha ott se lett volna. Kilépett a folyosóra és becsukta az ajtót, de Mahiru a válla mögött tudott vetni egy pillantást a szobába. Egy kis kupac feküdt a földön, amit Hibakival azonosított.

– Nemt'om – mondta a másik –, de ha ennyire fogoly akar lenni, felőlem maradhat. Fegyvertelen.

– És a csajjal mi lesz? – A benti őr megragadta Mahirut és a karját megkötözte a háta mögött. – Shirokawa érte fizet, nem ilyen kölykökért.

– Leszarom a csajt! – fortyant fel az első. – Neked talán tetszik, hogy az ujjait tördelheted? Hülye szadista! Engedd el, az a seggfej apja nem fog fizetni, ha még mindig csak ezt a kölyköt zavarta ide, az egész karját eltörhetnéd a lánynak! Shirokawa sem érdekel, ha bármit próbál tenni, összefüggésbe lehet hozni az üggyel. – A vörös ingesnek kezdett elege lenni. Keményen a társa szemébe nézett és megismételte: – Vidd ki a csajt és hagyd ott, addig én ezt ellenőrzöm. Visszafelé szólj Naritának, hogy változott a terv, te meg Indíts befelé! – Újra Mahiru lapockái közé bökött a pisztollyal, és amikor a másik férfi kinyitotta az ajtót, belökte maga előtt a sápadt fénnyel megvilágított, szorosan elfüggönyözött kis terembe.

A derékmagasságba irányított kis kamera előtt fekvő kupac tényleg az elrabolt lánynak bizonyult. A mellette posztoló őr anélkül, hogy az arca felvételre került volna, leguggolt és felnyalábolta a földről. Hibari sírt, de képtelen volt ellenkezni, így a férfi félig vitte, félig vonszolta az ajtó felé, majd kivitte a szobából.

Az ajtó becsukódott, és Mahiru kettesben maradt az őrrel, akit a banda vezéreként azonosított. Megkönnyebbült, hogy Hibari kikerült a veszélyzónából, a saját sorsáért pedig nem aggódott. Egyértelműbb utasításokat nem adhatott a kintieknek, de bízott az eszünkben és a képességeikben: a legjobb áldott nyomozók voltak mögötte, hogy végül kihozzák a szorult helyzetből.

Az őr letérdeltette a földre a szoba közepén és mögé állt, miután a Masamotóék miatt felszerelt kamerát kikapcsolta. Már nem volt kinek közvetíteni a túsz állapotát, mert Masamotót a saját lányával sem lehetett meggyőzni, de ígérhetett bármit a megbízója, a helyzet gyorsan elfajult, és neki nem volt ínyére, hogy gyerekeket kínozzon.

Fél kezében a fegyverét fogta, a másikkal elővette a telefonját.

– Na, kölyök – szólt Mahiruhoz szinte örömmel –, hogy is hívják az anyádat?

.

.

.

.

.

Tádáá~m, meglepetésszerű új fejezet, és ismét egy rossz ponton vágtam el. Sebaj, szombaton folytatjuk. 

Idevágó irodalmi ajánlót nem tudok adni (van egy tucat könyvem, de olyat nem akarok kitenni nektek, amit még nem olvastam el), szóval egy picit más miatt kapcsolódó könyvet hozok: bővült a palotacsalád, és a kisasszonynak Fyodor Netocska Nezvanova című regénytöredékén alapszik a képessége. 
(Imádom ezt a történetet! Sírtam a végén, és könyörögtem egy tőlem tehetségesebb írónak, hogy írjam meg a fanbefejezését, mert belehalok, hogy sosem tudom meg, mi lesz a történet vége, én azonban túl pondrónak érzem magam, hogy fanficet merjek írni Fyodor bármelyik munkájához.)

Remélem, tetszett ez a fejezet! Nem tudom, számíthattatok-e valami hasonlóra, mindenesetre most ez van, meglátjuk, mi sül ki belőle~ ♥