Amikor Reichi már negyedórája békésen feküdt, Mahiru felkelt mellőle, hogy felkapcsolja a lámpát, mert beesteledett. Tudta, hogy nemsokára hazaér az apja az irodából, és őt is lehívják vacsorázni. Minden kérdésnek és kellemetlenségnek elejét akarta venni azzal, hogy szól az anyjának Reichi állapotáról, mielőtt ő vagy Osamu bekopogtak volna hozzá, vagy valaki otthonról Reichit kereste volna.

Nem szívesen hagyta ott Reichit, de a rá váró beszélgetést hamar le akarta tudni, ehhez csak meg kellett találnia az anyját abban a képtelenül nagy házban.

Szerencséje volt, akkor a feltételezett helyek közül a harmadikon, Nina olvasószobájában lelte meg őt. Felhúzott lábbal, cipő nélkül hevert egy íves támlájú szófán, fejét a bútor egyetlen karfájára tett párnán nyugtatta, és olvasott, de felnézett a könyvből a nyíló ajtó hangjára.

– Ó, fiam. – Nina letette a nyitott könyvet a közeli asztalra és felül, eligazgatta maga körül fehér szoknyáját. – Gyere be! Mi szeretnél? – Gyengéd intéssel hívta magához Mahirut, de az arcát látva lehervadt a mosolya. – Baj van, szívem?– Az asszony belelépett a pamlag előtt hagyott magassarkú papucsába és elindult hozzá.

– Velem nem – ingatta a fejét Mahiru, az asszonyt megállásra késztetve tőle két méterre –, de Reichi nálam van, és nincs jól. Ha keresi a családja, tudnál nekik szólni, hogy egy-két napig valószínűleg nem megy haza..? Ha lehet – vetett kérlelő pillantást Ninára, de Mahiru zöld szemében hajlíthatatlan eltökéltség látszott a kérés alatt. – Fent vagyok vele, nem hiszem, hogy veletek fogok vacsorázni. Nem szeretném otthagyni őt, és nem szeretném, hogy amíg alszik, bárki megzavarja.

Most már leplezetlen parancsoló fény gyúlt a szemében, hiába tudta, hogy sosem adhat utasításokat az anyjának. Ninát ez a tekintet és a szelíd, de kemény hang emlékeztette Osamura és Fyodorra is, amikor valamit igazán komolyan vettek, és semmi sem volt drága nekik, hogy megvalósulhasson.

Mahiru nem volt fenyegető, de a ritkán kinyilvánított erős akarata meggyőzte Ninát, hogy ez nem csupán a fia szeszélye. Tényleg valami súlyos dolog történt Reichivel, a baj viszont nem volt olyan nagy, hogy Mahiru a felnőttek segítségét kérje.

Tudva, hogyha Reichi életveszélyben lett volna, Mahiru nem így és nem akkor ment volna hozzá, Nina nem sokat faggatta. Megígérte, hogy beszél Reichi szüleivel és az ő két apjával, ezenkívül pedig békén hagyják őket, amíg nincs szükségük valamire, de figyelmeztette, hogyha komoly baj van, mindkettejük jóléte érdekében ne próbálja meg eltitkolni.

Nina átölelte, megsimogatta, homlokon csókolta, majd eleresztette, ugyanazt ismételve Mahiruval, amit ő tett Reichivel nem sokkal korábban.

Mahiru nem tudta, mit higgyen az anyjáról: bölcs, jó ítélőképességű, higgadt asszony, vagy egyszerűen közömbös volt neki Mahiru és Reichi sorsa. Faggatóznia, Mahirut tartóztatnia, kapkodnia kellett volna, hogy Reichi állapotáról a saját szemével is meggyőződhessen, de Mahiru, amióta emlékezett rá, sem aggodalmat, sem könnyeket nem látott az arcán, ugyan ebbe beletartozott pár év, amikor egyszerűen nem nézte meg az anyját magának.

Akkor is elég volt neki, hogy rövid ideig békén hagyták őt. Foglalkozhatott Reichivel, mert senki és semmi másra nem tudott figyelni, amíg őt ennyire maga alatt látta.

Mahirunak ismerős volt a viselkedése. A tompaság, üres tekintet, az undor, majd a félelem hasonló volt ahhoz, ahogy ő érezte magát, ha egyedül hagyták a gondolataival. Nem akarta, hogy Reichinek is át kelljen élnie, sokkal drágább és jobb volt annál, mint hogy a kétséget és a vele járó fájdalmat megtapasztalja. Reichi azonban hiába aludta ki magát, amint várható volt, még másnap sem lett jobban. A tette nem hagyta nyugodni, és talán, mert nem beszélt róla Mahirunak, a növekvő rossz érzés benne maradt, hiába próbált tőle szabadulni.

Reichi igyekezett meggyőzni magát, hogy nem volt más lehetőség, és Mahiru, aki az ölébe fektette a fejét, és lassan simogatta a haját, szintén erről biztosította. Ijesztő és csodálatos volt, hogy Mahiru látszólag mindent tudott róla, és szelíd, célzott kérdésekkel lassan azt is elérte, hogy beszéljen.

Reichi idegennek érezte a saját hangját, de hamar megbarátkozott vele, és ez segített, hogy a sarkából kifordult világa újra valamivel megszokottabbnak látszódjon. Mégis kellemesebb volt számára csendben feküdni Mahiru mellett, vagy pihentetni a fejét az ölében. Ilyenkor Mahiru sem erőltette a beszédet, csak nézte őt, és a haját, a nyakát, vagy Reichi csupasz karját simogatta.

– Miért nem mentél az irodába? – kérdezte aztán Reichi, amikor a keserű gondolatok mellett végre valami semleges is megfogalmazódott benne. Mahiru abbahagyta a játékot Reichi rövid, fekete hajával. Mosolyogni próbált, hogy az arcára kiült, komor gondolatait leplezze:

– Nem egyértelmű? Nem akartalak magadra hagyni. – Ez igaz volt, Mahirunak akkor Reichi sokkal fontosabb volt a céltalan irodai ücsörgésnél vagy bármilyen nyomozásnál, de összehúzott világos szemét látva Mahiru kelletlenül pontosított: – Amúgy az akta, amivel foglalkoztam, nálam van, itthon ugyanúgy tudnék vele dolgozni.

– Mégsem teszed. – Reichi oldalra fordult Mahiru ölében. A saját, Mahiru térdén nyugvó kezét nézte, mintha még mindig valamilyen szennyeződés volna rajta. – Hátráltatom a munkád.

– Hagyd – fújt nagyot Mahiru, frufruja egy hosszú tincsét arrébb sodorva –, félig kész vagyok, és befejezem, ha alszol, amúgy meg nagyon unalmas. Egy hatalmas adathalmazban keresek mintázatokat, számítógép és bármilyen algoritmus nélkül, szerinted épp most van kedvem ezzel törődni?

Mahiru maga is érezte, hogy ingerült, így gyorsan elhallgatott és ismét a gondolataiba temetkezett. Hiába töltötte minden percét Reichivel, és zárkózott be vele a maguk szűkre szabott valóságába, az élet nem állt meg odakint, és még Reichi nyomorult állapotán is átfurakodott a bizonyosság, hogy amíg őt ápolgatja, az, akinek nagyobb szüksége lenne rá, szenved vagy meghal, mert neki épp nem volt kedve a megmentésével törődni.

Mahiru nem bánta, hogy nem valódi tagja az Irodának. Úgy érezte, csapnivaló nyomozó lett volna, és méltatlan arra, hogy az apja utódjává váljon. Saját és mikrokörnyezete boldogságát többre tartotta a globális jónál és igazságosságnál, és hiába volt a kezében a kulcs Nana megtalálásához, gondolkodás nélkül félretette a nyomozást Reichi megingása miatt.

A két dolgot nem lehetett volna összehasonlítani és megmondani, melyik fontosabb, mert mindkettő számított Mahirunak, és az érzéseit nem tudta a helyükön kezelni. Amikor Osamu figyelmeztette, hogy ne hagyja az ügyét személyessé válni, Nanára gondolt, de Mahirunak akkor Reichi állapota ment az agyára. Ő sikerrel járt és végül nemcsak az ikreket, öt másik eltűnt lányt is kiszabadított a bűnözők fogságából, a kezdeti sokkot pedig, főleg a csendnek és Mahiru állandó ottlétének hála, kezdte kiheverni. Mahiru viszont nem tudott megbirkózni a lelkiismeretével, mert az öldöklésre volt mentség, de a saját tétlenségére nem akadt magyarázat.

Az egész Nyomozóiroda úszott a megbízásokban, senkinek sem volt ideje vagy ereje, hogy a felderített szálakat átvegye tőle. Istenként tartotta a kezében Nana további sorsát, és Mahirunak bűntudata támadt, amiért már azelőtt is annyit késlekedett a megtalálásával. Ha holtan látja őt, Reichihez hasonlóan végezte volna, így amint a barátja tekintetébe visszaköltözik az értelem, Mahiru belemélyedt a foglalási jegyzékbe, és csak néha szakította meg az olvasást, amikor Reichi étellel vagy teával kínálta.

Reichi nem volt szenvelgő típus, és látva Mahiru megszállottságát, összeszedte magát, hogy legalább az egyikük józan maradjon. Meggyőződött róla, hogy ő nem cselekedhetett másképp, és mert a küldetésük sikerrel járt, nem kell bűntudatot éreznie az ellenség veszteségei miatt: az elrabolt, online vetkőzésre kényszerített gyerekekkel ők amúgy is sokkal rosszabb dolgokat csináltak volna.

Mahiru csak éjszaka nem bújta a jegyzeteit, vagy azokat a lakosság számára nem elérhető adatbázisokat, amikhez Fyodor ideiglenes hozzáférést biztosított. Ilyenkor Reichit ölelte át a takaró alatt, két kezébe fogta az arcát, és a száját csókolgatta a sötétben. Megnyugvást keresett Reichi érintésében, a testébe visszaszökött melegben, és halk hangjában, de ilyenkor annyira felizgatta magát, hogy sokáig nem bírt elaludni.

Reichi már nem is szólt semmit, amikor a második ilyen éjszaka után felébredve az oldalán már lapos volt a takaró, és Mahirut nem találta a szobában. Reichi kilesett a folyosóra, majd bizonytalanul ki is ment az ajtón. Kora délelőtt volt, így ha Mahirut nem találja meg útközben, csak Nina maradt, akitől megkérdezhette, merre van.

Szerencséje volt. Meghallotta Mahirut a lépcső felől, és amint odaért, meg is pillantotta őt a csigalépcső egyik alsóbb fokán, a füléhez tartott telefonnal.

Mahiru nem vette észre őt. Elmélyülten magyarázott valamit, Reichi számára ismeretlen neveket említve. Három méterre sem voltak egymástól, de Reichi nem ment közelebb, amíg be nem fejezte, addig óvatos pillantásokat vetett a még mindig pizsamás, sápadt Mahirura.

– A papával beszéltem – mondta Reichinek, hogy megmagyarázza az eltűnését –, mert reggel végre jutottam valamire a nyomozással. Különben sajnálom, Rei, nem akartalak felébreszteni – sóhajtott, félreértve Reichi tapintatos kíváncsiságát. Ő a fejét rázta és megérintette Mahiru kezét, aki átvette a mobilt a másik kezébe és összekulcsolta az ujjaikat.

– Nem tetted. – Reichi megsimogatta a kezét. Apránként visszatért a bátorsága, és már nem tartott attól, hogy megérintse Mahirut. – Beszélhetsz róla, vagy titkos?

Már a hálószobában ültek Mahiru feldúlt futonján. Reichi törökülésben, Mahiru fél térdét felhúzva, arra támasztotta az állát.

– Ugyanolyan eltűnt lányokat kerestük, mint ti – nézett fel rá Mahiru kevés érdeklődéssel, gyorsan apadt a hívás közbeni lelkesedése. – Szervezettnek tűnő banda gyűjtötte be őket főleg a peremkerületekből és a kikötő déli részéből, meg egy-két lányt a belvárosból, ennek a tagjait sikerült ma reggel megtalálni. Elmondtam a papának, amit kiderítettem róluk, és azt mondta, délután elvisz a bárba, ami köthető az egyik gyanúsítotthoz. Lehet, hogy közük van azokhoz, aki a kicsiket elvitte Suribachiból, de őszintén fogalmam sincs, hogy mit fogunk találni. Lehet, hogy már egyikük sincs életben. – Mire Mahiru idáig ért, a fogát csikorgatta.

– Ne mondd ezt!

Reichinek még nála is jobban kellett tudnia, hogy igaza van, mert az eltűnt gyerekek egy hétnél tovább ritkán maradtak életben. Ha mégis, a lányok, akiket Mahiru keres, valószínűleg prostitúcióra voltak kényszerítve. Ezzel azonban csak lehangolta volna, amivel hátráltatta volna az ügyét. Enélkül is elég rossz történt velük az elmúlt két napban, nem akarta Mahirut ismét szomorúnak látni.

Fel akarta vidítani, mégis meglepődött, amikor szokatlan fényt vett észre Mahiru zöld szemében.

– Nem akarom elcseszni, Rei – suttogta. – Te is képes voltál megmenteni egy tucat embert, és a papa is ezt csinálja, nem lehetek felelős Nana-san haláláért!

– Sosem mondtad, hogy hívják... – Mahirunak megrándult a szája.

– Mert nem hittem, hogy számít, de ő már az ötödik lenne, akinek baja esik miattam, ha nem tudom megmenteni!

Reichi nem próbálta meg kitalálni, miről beszél, mert a nyilvánvaló, Aina és az ikerlányok sorsa nem az ő lelkén száradt. Közelebb csúszott Mahiruhoz és átkarolta, arra késztetve, hogy a fejét felhúzott térde helyett a vállán nyugtassa. Reichi megkeményítette magát, félretette az érzéseit, és szorosan magához húzta Mahirut, aki még mindig a fogát csikorgatta.

– Fejezd ezt be, Mahi – suttogta, valahogy még így is élt adva a szavainak. – Bármi történik bárkivel, nem te vagy felelős miatta. Te megtaláltad azt a lányt, és rájöttél, hogy kik művelik ezt, szóval mást már nem lesz lehetőségük bántani. Innentől hagyd ezt a papádra meg az Irodára. Már nagyon sokat tettél, és a kimenetele nem egyedül rajtad fog múlni.

– Mondod te, aki állandóan a saját feje után megy és nem fogad el segítséget a felnőttektől. – Mahiru tiltakozása erőtlen volt, de megtette a hatását. Reichi rövid időre lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett, mielőtt képes volt válaszolni.

– Lehet, de rád hallgattam, és nem csináltam egyedül valami ostobaságot. Te is hallgass rám, rendben? Ne próbáld egyedül megoldani. Te sokkal okosabb vagy nálam... Tudnod kell, mikor hagyj valamit a papádra.

– Kérlek, ne mondd, hogy tudnom kell, mert elegem van mindenből, amit valaha tennem vagy tudnom kellett volna! Ha előbb jut eszembe és előbb teszek valamit, akkor se azok a kislányok, se Nana-san, se Aina..! – Reichi ekkor erővel elhallgattatta.

– Ezt azonnal fejezd be! A múltat nem tudod befolyásolni, a jövő meg nem egyedül a te problémád! Hagyd, hogy segítsünk – kezdte, de Mahiru nem engedte, hogy befejezze.

– Te maradj ki ebből, Rei. Nem akarlak még egyszer úgy látni.

– Szerinted én látni akarom, hogy bajod esik? – Reichi megadta Mahiru vállát. A karjához mindig csak óvatosan ért a sebek miatt, és akkor sem akarta őt bántani. – A hülye karcolások miatt aggódsz, amiket én gyakran nem is veszek észre, te meg tönkreteszed magad minden lehetséges módon, mielőtt egyáltalán kimennél a szobádból!

Reichi a mentális állapota és a túl nagy felelősség miatt aggódott, mert Mahiru hatalmas terheket vállalt magára, de a barátja félreértette őt. Elakasztotta Reichi szavát, amikor a válla megereszkedett és a fejét is lehajtotta, a beteges izzás menet közben hunyt ki a szemében.

– Ez csúnya volt. Azt hittem, sosem fogod felhozni. – Halkan beszélt, de Reichi meghallotta a rájuk telepedő csendben. Lazított a szorításon, pislogott, próbált Mahiru szemébe nézni, ő azonban a haja alá rejtőzött előle. – Tudom, hogy nem vagyok elég jó, de legalább hadd próbáljak meg végre jó lenni. Vigyázni akarok azokra, akik számítanak nekem... És elhiszed, hogy köztük vagy, Rei? Nem akarom, hogy bajod essen vagy csalódnod kelljen bennem, ezért nem akarom, hogy közöd legyen ehhez a megbízáshoz.

Mahiru egyre szakadozottabban beszélt. Nehezen ejtette ki a szavakat, és amikor először csuklott el a hangja, Reichi ráeszmélt, hogy sírást próbál visszafojtani. Már nem akarta győzködni, csak átölelte Mahiru összekuporodott, egészen kicsivé vált testét. Arra sem kényszerítette többé, hogy felnézzen, mert Mahiru szégyellte a könnyeit, és még jobban sírni kezdett, ha valaki vigasztalni próbálta.

Reichi a hátát és a karját simogatta, puszikat adott Mahiru homlokára, és a hajába mormolt pár szót, de nem erőlködött, hogy a másik meghallja:

– Sajnálom, Mahiru – ismételgette, lassan, ritmusosan simogatva tovább Mahiru hátát, amitől csendesebb lett a szipogása. – Te nagyon erős vagy... És csodálatos. És elég jó, nagyon-nagyon jó vagy nekem. Ne legyél ilyen szigorú magadhoz, koala. – Reichi, megérezve, hogy Mahiru tartása ellazult, az ölébe húzta a lábát. Megkönnyebbült, amikor Mahiru átölelte a nyakát, a fejét pedig a vállára hajtotta. Nedves arca Reichihez ért, de újabb könnycseppek már nem folytak végig rajta. Az érzelmi megingás múlóban volt, jótékonyan hatott rá Reichi közelsége és cirógatása.

– Sajnálom, hogy rondán beszéltem veled – mormolta Mahiru, arcát még közelebb fúrva Reichi nyakához. Ő halkan, feszülten felnevetett és ringatni kezdte, miután egészen az ölébe húzta.

– Megérdemlem, te mondtad, hogy önfejű vagyok. – Reichi szorosan tartotta Mahirut, amikor mocorogni kezdett. Nem nézett rá, csak a kezét csúsztatta lejjebb, hogy a derekát kulcsolhassa át, ettől még közelebb kerültek egymáshoz.

– Vigyázz a nagy, makacs fejedre, oké?

Mahiru beszéd közben többször is érintette az ajkával Reichi nyakát, de amint elhallgatott, még egyszer, szándékosan is megpuszilta. Megpróbált közeledni hozzá, de már óvatosabb volt a szavakkal. Mahiru Reichihez hasonlóan félt, hogy a lassan helyreállt, törékeny békéjük egy óvatlan tett miatt ismét megbomlik majd.

A humor segített feloldani a helyzetet, és mert Mahiru viccelni próbált, Reichi is kapott rajta. A finom puszitól felbátorodva megcsókolta Mahiru feje búbját és hasonló stílusban felelt:

– Inkább te vigyázz, Mahi! Bajban leszel, ha kiderül, milyen puha, pufi arcod van, és mindenki meg akarja majd nyomkodni!

– Mintha engedném! – méltatlankodott Mahiru, percek óta először igyekezve Reichire nézni. A szeme kipirosodott, de már felszáradt a könnye. Nem nézett ki a legjobban, de Reichit, aki sokszor látta igazán mélyen, a látvány Mahiru halvány, egyre szélesedő mosolyával együtt megnyugtatta.

Mahiru kizökkent abból a fáradt, megszállott állapotból, amibe az utóbbi napok eseményei, és a szabad perceit felemésztő kutatás juttatta. Reichi és az ő helyzete összehasonlíthatatlan volt, de, mert akkor minden korábbi ellenére is Reichi volt inkább rendben, az ő összeszedettsége Mahirut is józan gondolkodásra ösztönözte.

A harag és aggodalom mindig rossz tanácsadója volt. Mindkettő, bár különböző úton, kétségbeesésbe juttatta, de akkor semmit sem tudott volna önkárosítással jóvá tenni. Még csak nem is reggelizett, de Mahiru végül engedett Reichi szelíd, de kitartó kérlelésének és Nina nagy meglepetésére a két fiú együtt, pizsamában, halkan beszélgetve ment le reggelizni.

Mahirut gyakran úgy kellett kikönyörögni a szobájából, ebben hasonlított a fiatalabb bátyjára, és amikor Reichivel volt, úgy el tudtak tűnni, hogy gyakran kétséges volt, ott vannak-e egyáltalán, pedig csupán szokatlan időpontokban mentek az étkezőbe, hogy tíz percen belül ismét eltűnjenek Mahirunál, vagy hajszálpontosan így Reichinél, az Akutagawa házban. Akkor viszont nem siettek a reggelivel. A szóváltás után fél órával már mindketten békésnek tűntek, csak Mahiru ragaszkodott ahhoz, hogy mindenhová magával vigye a telefonját. Az apjára való tekintettel akkor először nem némította le, hiába volt kicsi az esélye, hogy még egy hívást kapjon tőle.

Reichi és Mahiru kettesben voltak a tágas étkezőben, a hosszú asztal egyik oldalán, és épp teljesen elmerültek egymásban. Reichi egy virslipolipot tartott oda Mahirunak az evőpálcikái közt, ő pedig lehunyt szemmel hagyta, hogy a szájába adja. Mahiru, amint lenyelte a falatot, megismételte ezt egy kis omlett-tekerccsel, aztán hagyta, hogy Reichi, enyhe zavarát leplezve, tovább etesse.

Mahiru halkan kuncogott, lesütötte a szemét, de jól érezte magát. Közelebb húzódott a széken Reichihez, aki egészen felé fordult, és a térdük egymáshoz ért a terítő alatt. Megint közönséges középiskolásoknak tűntek, ahogy egymást etették, megfeledkezve a külvilágról. Jó volt így, mert Mahiru legalább közben nem gondolt a déli rakparthoz közeli gyanús bárra, és Reichi is megnyugodott, amiért átmenetileg sikerült vele elfeledteti.

Gyönyörűnek találta Mahiru mosolyát, és melegség támadt a lelkében, ha boldognak látta. Szerette, ha elpirult és zavar miatt kapta félre a tekintetét, nem azért, mert szégyellte magát előtte. Reichi szeretett volna minél több ilyen kis, édes gesztust tapasztalni Mahirutól, mert ekkor ragyogó volt, a fényében Reichi magát is egy kicsit jobbnak és tisztábbnak találta.

Reichi szerette őt, amit nem először ismert fel, de amikor a karjában ringatta és ott, amíg virslifalatkákkal etette, az érzés mindent elsöprő volt. Azon kapta magát, hogy mosolyog, ahogy nézte őt, és a forróság még erősebb lett a testében.

Másféle szeretet volt, mint amit a családja és korábbi, maroknyi barátja iránt érzett. Arra késztette, hogy vigyázzon rá, hogy aggódjon érte, hogy őt is boldoggá tegye Mahiru boldogsága, de ezenkívül csókolni, harapni és magához szorítani is akarta. Meg akarta érinteni a vágásokat a testén, és könnyű puszikat adni rájuk, mert ettől Mahirunak mindig nevetnie kellett, de talán egyszer a lélegzetét is elakasztotta volna.

Reichi fejében zavar volt. Ismét megtapasztalta, milyen a heves, de egymásnak tökéletesen ellentmondó érzések váltakozása: a reggeli szóváltás után hihetetlennek tűnt, milyen gondtalanul ülnek egymás mellett Mahiruval, és azt is nehezen fogta fel, hogy néhány óra múltán mindez véget ér majd. Minél jobban akarta eltölteni a fennálló időt, és pillanatot sem elszalasztani Mahiru jókedvéből.

Amikor találkozott a tekintetük, Reichi nehezen meghatározható, de a sajátjával rokon érzést olvasott ki belőle, és Mahiru sem sietett oldalra kapni a pillantását. Evőpálcikái közül lassan kicsúszott a falat, amit oda akart nyújtani Reichinek, ám Mahiru nem törődött vele. Egyre elvarázsoltabban nézte Reichit, mintha azonnal meg akarta volna csókolni, és Reichi a helyszínről megfeledkezve szintén vágyni kezdett rá.

Mahiru anyja így talált rájuk, meghitt csendben, egymás felé dőlve a két közeli széken. Reichi, aki meglátta az asszony fehér ruháját a látótere szélén, épp időben húzódott hátra, mielőtt az arcuk csókközelségbe került volna.

Mahiru csak akkor tért észhez, amikor Reichi az asztal alatt meglökte a lábát, és megfordult, szemközt tálalva magát az asztal másik felén álló Ninával.

– Jó reggelt – mosolygott rájuk az asszony. Az egyik szék támláján támaszkodott, és láthatóan azon tűnődött, leüljön-e. Végül az állásnál döntött. Fülbevalója apró darabkái csilingelve ütődtek össze a haja alatt, ahogy a gondolatot nyugtázva, csak magának nemet intett. – Rei-chan, már jobban érzed magad?

Barátságos, nemtörődöm pillantást vetett kettejükre, de Reichi érezte, hogy az asszony felméri őt, sérülés nyomai után kutatva. Mióta a palotába ment, az anyja csak egyszer próbálta meg keresni. Az üzenetben az állt, hogy hazavárja, de Reichinek nem volt ereje válaszolni. Több féltés és szeretet érződött benne, mint amennyit akár száz szóban is átadhatott volna, és hiába nem akarta aggasztani az anyját, ha bármit is ír vagy mond neki, összetörik a szeretete súlya alatt. A jól bevált módszer, Nina diszkrét közvetítése maradt az egyetlen forrás, amiből az asszony tájékozódhatott Reichi állapotáról.

– Finom a reggeli, szívem? Reichi? – Ezt már főleg Mahirunak címezte, aki bólogatott, mert a rajtakapástól való félelem elnémította. Reichi, aki egy pillanattal hamarabb vette észre az asszonyt, már magához tért és összeszedettebben tudott felelni.

– Köszönöm, anesan, jól vagyok. Nem haragszol, hogy ilyen gyakran vagyok itt Mahiruval?

– Én nem – nevetett Nina. Mindig elbűvölte, hogy Reichi, a barátnője összes gyerekéhez hasonlóan milyen tisztelettel beszél hozzá, majd egyszer-egyszer, magáról megfeledkezve milyen könnyedén szólítja anyának. – Örülök neked, szívem, de lassan az anyukádat is meg kellene látogatnod. Hiányoztok neki. – Mahiru meglepett, lassan piruló arcát látva hozzátette: – Te is, Mahiru, szóval legközelebb nyugodtan kísérd haza Reichit, nem fogok haragudni.

A burkolt beleegyezés megtette a hatását, de Mahiru hiába nyugodott meg, az arca továbbra is piros volt. Az, hogy az anyja nem tett megjegyzést, még nem jelentette biztosan, hogy semmit sem vett észre.

Mahiru úgy érezte, elég egyetlen pillantást vetnie Reichire, hogy az anyjának minden nyilvánvalóvá váljon, így nem nézett fel az öléből egy darabig, ezzel hiába vált még gyanúsabbá a viselkedése.

– Mami – mondta lassan, egészen magára vonva Nina figyelmét –, Reichi itt maradhat még ma éjszakára? Holnap hazaviszem – fogadkozott –, de ma nem érek rá.

– Ó, és miért nem? – Nina fél kezét csípőre tette, a másik lábára engedte a testsúlyát. Így kevésbé volt fenyegető, az őt néző Reichinek mégis gombóc szorította a torkát.

– A papával leszek délután, és szeretném, hogy megvárjon, amíg hazajövünk – mondta Mahiru még mindig az ölébe bámulva, és igyekezett meggyőzni magát, hogy elég magabiztosan cseng a hangja. Nem úgy beszélt az anyjával, mint pár napja, amikor a szavai eltökéltségét és erejét egy gyakorlott vezető is megirigyelte volna. Csak egy tizenhét éves fiú volt, aki rettentően kínosan érezte magát a szülei előtt, mert félt, hogy bármikor lebukhat előttük a szerelmes tekintete miatt.

– Erről inkább Reichit kellene megkérdezned, ő fog unatkozni egész délután a szobádban! – Nina elnézően legyintett. Lassan, alaposan megnézte előbb a fiát, majd Reichit, aki Mahiruval ellentétben kezdett elsápadni. – Nem kell félned, gyere ki nyugodtan – bíztatta, ezzel megjelenése utolsó fenyegető morzsáját is semmissé tette. – Fyodor és én is szívesen törődünk veled, és veled is, szívem – mondta Mahirunak. – Mondd meg a papának, hogy érjetek vissza vacsorára!

– Nem tudom, hogy sikerül-e. Nyomozni megyünk, mami, azért ne hívtam Reit magunkkal – mondta Mahiru, megelőzve Reichi szabadkozás és köszönet közti, bizonytalan válaszát. Ő nem, Reichi azonban látta, hogy szűkül össze az asszony szeme és vonja össze a szemöldökét is, mielőtt ismét elmosolyodott, bosszúsága minden nyomát ezzel leplezve.

– Jobb, ha nem is kérdezek semmit! – Nina újra megrázta a fejét, tett egy lépést oldalra, eltávolodva az asztaltól. – Ha bármi kell, fiúk, fent leszek a könyvtárszobában. Fejezzétek be a reggelit, ebéd nemsokára. – Végszóként, köszönés helyett Nina ezzel távozott. Egyik karkötős kezével integetett még az ajtóból, majd eltűnt, folytatva az útját a konyha felé néhány szem teasüteményért a férje számára, ahonnan az ebédlőbeli látvány eltérítette.

– Szerintem a mamád haragszik – törte meg a csendet Reichi. Mahiru, aki egészen odáig nem emelte fel a fejét, ránézett, őszinte kíváncsiság látszott az arcán. – Nem szereti, ha terepre mész? – előzte meg Mahiru kérdését a maga következtetésével, de nem kapott azonnal választ.

– Miből gondolod? – Reichi csodálkozott, hogy Mahiru, aki ezzel az asszonnyal nőtt fel, hogy nem vette észre a nyilvánvaló változást.

Elfelejtette, Mahiru milyen keveset volt együtt valójában a szüleivel, így bármilyen jó megfigyelő volt, ha még csak rá se nézett, Nina édes hangjából nem jöhetett rá. A nemtetszés megnyilvánulása alig pár másodpercig tartott, az asszony ezután már uralkodott a vonásain, de Reichi figyelmét nem kerülte el. Hasonló, hirtelen támadt ingerültséget épp elégszer látott a nővére arcán, azt azonban gyakran kiabálás vagy fojtott szitkozódás követte.

– Nagyon csúnyán nézett, amikor a nyomozást említetted. Tudja, hogy mit fogtok csinálni? – Mahiru felsóhajtott és hátradőlt a széken. A fejét is hagyta hátracsuklani, mielőtt a szemét lehunyta.

– Nem, nem hiszem, de félt – mondta. – A mama azt hiszi, hogy odakint veszélyes, pedig idebent – kocogtatta meg két ujjal a halántékát – sokkal rosszabb dolgok várnak rám.

– Most is így gondolod? – Reichi megfogta Mahiru kezét és pisztolyt formált ujjait elhúzta a fejétől.

Mahiru kiegyenesedett és kinyitotta a szemét. Reichi aggódott, hogy megint sötétséget lát benne, de Mahiru zöld szeme tiszta volt, valamiért mégis beléfojtotta a szót, amikor a tekintetük találkozott.

– Most éppen nem, Rei – mosolygott rá halványan, összekulcsolva az ujjaikat az ölében. – Szeretem... Szeretem, Rei, hogy te képes vagy velem elfeledtetni.

– Én is – suttogta, arra válaszolva, amit Mahiru nem mondott ki, de ott rejlett az előbbi két mondatában. Szerette, és ahogy a nevét ejtette, Reichi minden szavát szerelmi vallomásnak gondolta.

Nem hitte, hogy szenvedni fog, mert mindig jól megvolt egyedül is, de egyre kevesebb kedve volt tétlenül várakozni és elengedni Mahirut a nyomozásra. Azonban egyikük sem akart újabb vitát, így Reichi később nem tehetett mást, mint hogy eleresztette Mahiru derekát, amikor egy üzenetjelző hang hallatszott Mahiru telefonjából, és ő felé nyúlt, hogy elolvassa.

Mahiru felállt és kapkodva öltözni kezdett. Ő és Reichi is kényelmes, otthoni viseletben voltak, Mahiru ezt cserélte ingre és hozzá illő nadrágra. Feltűrt ingujja alatt, Reichinek háttal igazgatta a kesztyűjét, hogy minden sebét maradéktalanul eltakarja, magát az inget azonban még nem gombolta össze. Hiába fordított hátat Reichinek, ő, pusztán elképzelve csupasz nyakát, vonzónak találta.

Mielőtt Mahiru végzett volna az öltözködéssel, Reichi is felkelt a futonjáról és mögé állt, a kezét összekulcsolta Mahiru hasa előtt. Mahiru abbahagyta a ruhaujja igazgatását, még a levegőt sem fújta ki, ahogy az ölelésbe dermedt.

– Rei, a papa mindjárt itt van – lehelte aztán. Beleborzongott a könnyű csókba, amit Reichi a haja alá adott, mielőtt maga felé fordította.

– Tudom, de egy kicsit még várj, jó? Adni akarok valamit. – Reichi eleresztette a derekát, a saját nyakához nyúlt, és rövidesen sikerült kikapcsolnia azt a vékony ezüstláncot, amit már évek óta szinte állandóan a ruhája alatt hordott. Mahiru nyakában, szétbontott inge alatt csatolta össze újra, és az összezavarodott Mahiru szemébe nézett. – Szerencsét hoz, Mom adta nekem – mondta. – Hozd vissza sértetlenül – szólt rá, és Mahiru azonnal bólintott. Nem kellett azt kérnie, jöjjön vissza épségben, Mahiru enélkül is értette, és bármilyen nehezen ment, megpróbált rámosolyogni.

– Vigyázni fogok, jó? – Reichi tenyerébe hajtotta az arcát, mielőtt egészen belefordult és megcsókolta volna. – Köszönöm, Rei. – Mahiru végül kiegyenesedett. Megérintette a nyakába akasztott, még Reichi korábbi melegségét őrző láncot, csak ezután kezdett begombolkozni.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Átkötő rész volt a várt nyomozás előtt, de ígérem, az már izgalmasabb lesz. A történet későbbi részéhez képest az eleje elég hosszadalmas és érzelmes, de aki ezt kibúrja, annak rengeteg akcióban és izgalmas nyomozásban lesz része, na meg a fiúk egyre közelebbi kapcsolatát is figyelemmel kísérheti ♥

Amúgy egy jó hírem is van azoknak, akik minden eddigi írásomban Ichirut keresték: itt sokat fog szerepelni a későbbiekben (kb. a 12. fejezetettől), aki szereti őt, kedvére gyönyörködhet benne~ 

Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet ♥ Folytatás jövőhéten, addig is olvassatok minél több szépirodalmat! E heti ajánlóm egy, a szerzőhöz képest igazán vidám és könnyed, nyári történet, A kis hős című elbeszélés Fyodor Dostoyevskytől ♥