Mahiru inkább izgatott volt, mint boldog, de Reichi látványa akaratlan mosolyt festett az arcára. Kirohant az épületből és megölelte őt, mert akkor biztos lehetett benne, hogy senki hozzájuk közel álló nem látja. Hamar elengedte, és visszabillent a sarkára. Miután a karját nem fonta többé Reichi nyaka köré, ingerlő közelségbe került az ajkához.

– Mi történt, Rei? – kérdezte, amikor már megtettek vagy ötven métert hazafelé.

Reichi anyja bárhogy hiányolta őket, az Akutagawa birtok helyett a palotába tartottak, mert Reichi nem akarta, hogy az asszony értesüljön az új küldetéséről. Mahiru tudta ezt. Szavak nélkül is értette, mennyire igyekszik titkolni a veszélyes dolgokat a családja előtt, mert Reichi nem vágyott sem rimánkodásra, sem szidásra.

Mahiru szobája menedék volt számára, és le akarta nyugtatni az idegeit a fiú segítségével. Reichi, amíg várakozásra volt ítélve, el akarta temetni magát benne, különben egész éjjel álmatlanul, idegesen forgolódott volna.

– Hajnalban támadunk – mondta tömören, de, mert látta, hogy ezzel nem elégíti ki Mahiru kíváncsiságát, folytatta: – Kaptam támogatást a Hüllőktől, szóval én rendben leszek, nem kell ilyen aggodalmas képet vágnod!

– Attól még aggódom érted ilyenkor – motyogta Mahiru, rövid ideig kerülve Reichi tekintetét. – Nem akarom, hogy bajod essen.

– Nem fog – ígérte Reichi, hogy megnyugtassa. Ő maga nem volt ennyire biztos benne, de nem akarta elrontani Mahiru kedvét, aki olyan édesen ugrott a nyakába. A fiú nehezen vidult, de könnyen szomorkodott el, és Reichi szerette volna őt boldognak, vagy legalább nyugodtnak látni. – Az én szent és hatalmas koala-védőangyalom rajtam tartja a szemét – bökte meg Mahiru arcát, hogy ránézzen –, szóval nem érhet baj. Ha pedig a lányokat is megnéznéd, mielőtt értük megyünk, minden simán megy majd.

– Oké, értettem – felelt Mahiru. – És mi a kellemesebb tevékenység azelőtt, hogy hajnalban kislányokat kelljen kukkolnom?

– Most nem lehet olyan kellemes, hogy egész éjjel ne aludjunk – Reichi szintén félrenézett és megköszörülte a torkát, amikor mondat közepén elhagyta a hirtelen jött bátorsága –, de azt csináljuk, amit csak szeretnél – tette hozzá halkabban. – Mihez van kedved?

– Még nem tudom. – Mahiru elmosolyodott Reichi zavara láttán. Amikor már elég messze voltak az irodától, felvette bő kapucniját, és tétován megfogta Reichi karját, amikor közelebb húzódott hozzá. – Vigyél haza és meglátjuk.

Reichi halkan, élesen szívta be a levegőt, amikor Mahiru belekarolt és a válluk egymásnak ütődött. A mozdulat bátortalan, de természetes volt, és Reichit melegség járta át tőle. Lassabbra fogta a lépteit, mert nem akarta, hogy hamar véget érjen.

Mahiru csak akkor engedte el őt, amikor már a birtok közelébe értek. Reichi ritka alkalmak egyikeként a kétszárnyas bejárati ajtón át lépett a palotába, de az előcsarnok csendes volt, sem a ház személyzetével, sem az úrnőjével nem találkoztak odalent.

Az út Mahiru szobájáig nem volt hosszú, és amint bezáródott mögöttük az ajtó, Mahiru nekidőlt és Reichit a csuklójánál fogva magához húzta. Előbb ezt, majd a csípőjét szorította meg, amikor Reichi a lábai közé lépett, és lehajolt, hogy megcsókolja.

Mindketten régóta vártak már erre, ami elsöpörte az addigi és jövőbeli aggodalmakat. Közönséges tinédzserek voltak egymás karjában, nem egy-egy erős, befolyásos áldott pozíciójának örököse, és a teher, amit egész nap hordoztak, a felesleges ruhákkal együtt hullott le róluk.

Beljebb, takarók közt folytatták, amit elkezdtek, mert az ajtó zárva volt, és a csókokat kísérő sokféle érintés az aggodalmat is elzárva tartotta. Mahiru előbb a száját, végül kesztyűs kezét harapta, hogy csendben maradjon, mert túlságosan elgyengült, hogy Reichihez érjen, miután a nadrágjától megszabadította.

A nehezen megtartott csend miatt csak Osamu tudott az ottlétükről, ő viszont estig nem tért vissza a palotába, így Reichinek és Mahirunak elég ideje volt, hogy minden bánatukról elfeledkezzenek egymásban.

Mikor már csak összebújva feküdtek a takaró alatt, Reichi Mahiru haját simogatta. A hosszabb tincsek Reichi nyakába hulltak, Mahiru félig lehunyt zöld szemét is eltakarták, a rövidek felálltak és begöndörödtek a tarkóján, Reichi ezeket az apró csigákat bontogatta.

– Olyan nehezen hiszem el, hogy te vagy nekem – mondta Reichi halkan, továbbra is Mahiru haját morzsolgatva. Lehajtotta a fejét, könnyű csókot nyomott a homlokára, és később beszéd közben is többször megérintette az ajka. – Szerencsés vagyok.

– Én vagyok az. – Mahiru közelebb bújt hozzá, orrával finoman megbökte Reichi nyakát, mielőtt a kulcscsontját megpuszilta volna. – Nagyon drága vagy nekem.

A szavak könnyedén peregtek le az ajkán, Mahiru a testét is ehhez hasonlóan könnyűnek érezte az átélt gyönyör után. Mégis komolyan gondolta, amit mondott, és akkor először nem csapott le rá bűntudat, amiért Aina emlékét elárulta. Sosem felejtette el az érzéseit a lány iránt, de ez nem zárta ki, hogy utána valaki mást is szeressen. Mahiru, mielőtt még észrevette volna, beleszeretett Reichibe, a gyengéd pillanatban támadt vallomásnak meg sem próbált gátat szabni.

– Mint te nekem. – Reichi lehunyta a szemét, beszívta Mahiru illatát, és szorosabban ölelte magához. – Az enyém vagy, Mahiru. – Megsimogatta a derekát a takaró alatt, élvezve, milyen jól illik a kezébe. – Nem akarom, hogy aggódnod kelljen miattam.

– Nem fogok, ha velem maradsz – súgta –, és mindig visszatérsz hozzám.

– Nem hagylak el. – Reichi Mahiruhoz igazodva halkan kezdett beszélni. – Ne félj. – Még mélyebbre hajtotta a fejét, és újra megcsókolta a homlokát. Sokáig, akár egy óráig is tartotta volna így a karjában, amíg Mahiru elszenderedik, de egy rövid kopogás mindkettejüket megriasztotta.

Mahiru felült, maga elé kapta a takarót, és sietve elkezdte keresni a szétdobált ruháit a szoba homályában. Amint megtalálta az ingét és sikerült felhúznia a nadrágját, kiszólt, közben az öltözködő Reichi igyekezetével nem törődve lenyomta őt a futonra és nyakig betakarta.

– Itt vannak a cuccaid, Mahiru – hallatszott Osamu a folyosóról –, amúgy a mami üzeni, hogy gyertek le vacsorázni.

– Nemsokára, csak felkeltem Reit – dugta ki a fejét az ajtónyíláson Mahiru, igyekezve minél többet elrejteni magából és a szoba belsejéből is. – Hosszú napja volt – tette hozzá színlelt közönnyel, és elvette a ruhákat meg a könyvet Osamutól. – Nem kell megvárni, de sietünk. És köszi, papa! – Mahiru félni kezdett, hogy valamivel elárulja magát Osamu előtt, így választ sem várva újra becsukta az ajtót, és még a kulcsot is elfordította.

– Szép mentés – adózott a leleményessége előtt Reichi, aki addigra felült, és befejezte a félbeszakadt öltözködést.

Mahiru kifújta a visszatartott lélegzetét, mellé térdelt, és néhány perc alatt úgy eligazgatták egymáson a ruhát, hogy semmi se látszódjon ki a heves csókok után maradt piros foltocskákból, és egy alapos kéz- és arcmosás után, hogy egyikük se tűnjön túl ziláltnak, már le tudtak menni a hatalmas ebédlőben várakozó felnőttekhez vacsorázni.

Mahiru egészen kiskora óta emlékezett ezekre a közös étkezésekre, amikor, ha nem is a család egésze, de hárman-négyen közülük mindig együtt ültek le az asztalhoz. Gyakran fordult elő, hogy amikor a konyhába ment, a nap bármelyik szakában ott találta az anyját vagy az apját titokban süteményt majszolni, de a közös étkezéseket a váratlan időpontokban beékelt csipegetésektől függetlenül is mindig ugyanakkor, egy meghatározott rend szerint tartották. Ennek része volt, hogy az étkezés nem kezdődött el, míg mindenki, akit oda vártak, le nem ült az asztalhoz.

Nina két hitvese közt, az asztal egyik felén, Reichi és Mahiru pedig a másikon foglaltak helyet, és keveset beszélgettek a könnyű fogások között. Sem Fyodor, sem a felesége nem szeretett csupán illemből beszélni, és az általában szószátyár Osamu is a gondolataiba merülve hallgatott.

Reichit feszélyezte a csend, mert sokkal nagyobb nyüzsgéshez szokott gyerekként mind a saját, mind Mahiruék házában. Lopott pillantásokat vetett Mahirura, próbálva kitalálni, mi baja van a szüleinek, és vajon mit vehettek észre rajtuk. A gyerekeket azonban hosszabb ideig megint csak Fyodor figyelte. Aprót bólintott, miközben megkóstolta a teáját, amit egy gondolat megerősítésének, de csupán a tea élvezetének is lehetett tulajdonítani.

Mahiru alig várta, hogy kimehessen az étkezőből, és Reichit újra a szobája biztonságában tudja. Még közel hét órájuk maradt, amíg Reichinek búcsút kellett vennie tőle, de ennek jelentős részét alvásra kellett fordítaniuk, és ahogy közeledett a mentőakció ideje, Mahiru idegeskedni kezdett. Az ő szerepe lassan véget ért. Amint utoljára ránézett a kislányra, és megosztotta Reichivel a látottakat, többé nem árthatta bele magát az ügybe, de a látvány nem volt biztató.

A kislány, akinek a kezét odakint megérintette, egy sötét szobában feküdt, Mahiru csak a tárgyak bizonytalan körvonalát, és az arcához emelt, sajátjával összekulcsolt, finom kis lánykezet látta. Nem tudott segíteni Reichinek, mert a lány valószínűleg aludni próbált, de legalábbis rájuk oltották a villanyt éjszakára. Hajnalban még ennyit sem látott volna, a lánynak addigra biztosan sikerült volna elaludnia.

Áldott vaksága akkor valódi vakságnak bizonyult, de igyekezett minden részletet pontosan leírni Reichinek, hátha a segítségére válik. A gyerekek akkor este egy magasfalú helyiségben voltak, egyetlen apró, észrevehető ablaka közel volt a mennyezethez. Keskeny téglalapot formált, mint a fürdőszobákban vagy a pincékben általában.

Reichi, belátva, hogy felesleges, később nem gyötörte második próbálkozással. Csak annyi ideig keltette fel Mahirut, amíg eligazgatta rajta a takarót, a kezébe adta több tucat plüssfigurája közül a futonhoz legközelebbit, és többször, gyengéden arcon csókolta.

– Rei..? – Mahiru álmosan pislogott, próbálta kivenni Reichi arcát a szoba sötétjében.

– Semmi baj, aludj. – Reichi megpuszilta a száját, és Mahiru felé nyújtott kezét visszafektette a mellé tett plüssfigurára. – Mire felébredsz, vége – suttogta –, és vissza fogok jönni.

– Jó – nyugtázta Mahiru, akit kezdett ismét elnyomni az álom. – Szeretlek, Rei.

Reichi megdermedt, megborzongott, a képességének nevet adó pillangók verdesését érezte meg a gyomrában.

– Én is, koala. – Még egyszer megcsókolta, és otthagyta, mielőtt túl nehéz lett volna.

Reichinek tiszta fejre volt szüksége, de Mahiru édes, álmos szeretlekje többször is felidéződött benne, amíg elért a Hüllőkkel megbeszélt találkozópontra. Több mély lélegzetet vett, igyekezett megnyugodni, és elfelejteni mindent, ami nem az előtte álló feladathoz kapcsolódott.

Utoljára egyeztettek, majd a terv szerint behatoltak az épületbe, odabent azonban minden felborult. A vártnál nagyobb harc bontakozott ki, amíg az egyik hüllő, kihasználva az általános kavarodást, a kislányok megmentésére sietett.

A védők képességnélküli, de jól felfegyverzett emberek voltak, így mire a harc véget ért, a benne résztvevő hüllők és Reichi is szenvedett néhány kisebb sérülést, a ruhájukat átitató vér nagy része viszont nem az ő sebeikből származott. Az őrséget kiiktatva az események felgyorsultak és Kim is eltűnt az épület belsejében, hogy felderítse a maradék néhány helyiséget, túlélők után kutatva.

Reichi ezeket a változásokat nem érzékelte. Leeresztett kézzel állt, maga elé meredt. A tekintete befogott egy szétfröccsent vérfoltot a szemközti falon az oszladozó homályban, de az agya nem tudta feldolgozni. Mindkét keze véres volt. Valahol, kétlépésre tőle hevert a pisztoly, amit elejtett, miután az utolsó tartaléktárat is elhasználta, de még a puffanása sem térítette magához.

Az utolsóként mellette maradt hüllő a vállára csapott, hogy végre elinduljon és segítsen kivinni a lányokat a házból. Kim hevesen kiabált nekik, hogy az ikreken kívül öt másik lányt is találtak az épületben, Reichi azonban később nem tudta a mentőakció végét és további kimenetelét felidézni.

Az egész az ő ötlete volt. Ő küzdött, hogy segítséget kapjon a maffiától, és még az utolsó pillanatban is olyan harag fűtötte a gyerekek elrablói iránt, hogy puszta kézzel tudta volna eltörni bármelyikük nyakát, de amikor mégis rákényszerült, hogy öljön, ez túl soknak bizonyult. Már nem a véletlenen múlt, hogy valaki meghalt miatta. Előre megfontoltan vett el három másik életet, amiket bármilyen visszataszítónak látott, nem volt joga felettük ítélkezni.

Kóstolót kapott az apja és a saját, választott sorsából, de az utolsó reménye is elpárolgott, hogy amit tett, választás kérdése. Reichi biztos lett benne, hogy az az eredendően rossz, amit gyerekkorában egy áldott befolyása ébresztett benne, arra sarkallja, hogy még több és több embert megöljön, ilyen szörnyetegnek pedig nem volt helye egy rendes társadalomban.

Reichi nyolcéves volt, amikor egy Manipulátor néven ismert áldott jelent meg Yokohamában. Több kisebb, de annál súlyosabb tömegkatasztrófát váltott ki, mielőtt hosszú időre, nyom nélkül eltűnt a városból.

Ez az áldott egy bizonyos hangfrekvenciával tudott befurakodni az áldozatai fejébe. Észrevétlenül megzavarta az elméjüket, és elérte, hogy ebben a zavart tudatállapotban, a pánik hatására felerősödő félelem és agresszió miatt ezek az emberek maguk vagy egymás ellen forduljanak, és csak a pusztításban leljenek megnyugvást.

Két sok áldozattal járó terrorcselekményt követett el, de egyiket sem lehetett hozzá, vagy bármilyen más elkövetőhöz kapcsolni: az egyik egy sporteseményen tört ki, a másik, amit Reichi is elszenvedett, a belvárosi Motomachi Plázában, és a gyermekkora hátralévő néhány évét is meghatározta.

Felébredt benne az a félelem vezette gyilkos vágy, hogy megvédje magát a körülötte lévő őrülettől, és az érzékelési tartomány szélén lévő, borzasztó hangtól, ami mindezt kiváltotta. Reichinek nem esett baja, de a hang keltette szorongás és pánik nem szűnt meg, miután kikerült a hatása alól, és a kifejlődő paranoiáját még a terápia sem gyógyította.

Reichi utált pszichiáterhez járni. Nem bízott benne, és a családjától is félni kezdett. Nekik egy kisfiuk volt, nem egy olyan szörnyetegük, mint amilyennek Reichi önmagát gondolta, és félt, hogy egyszer ártani fog nekik, vagy ha mégsem, azért megfordul a fejében... Ilyen gondolatokkal pedig többé nem méltó a szeretetre.

Amíg felnőtt, a Manipulátor a tetteit és gondolatait is meghatározta. Reichi egy idő után titkolni kezdte az indítékait, mert a családja egyre rosszabb szemmel nézte, hogy még évek múltán sem akarta az esetet elfelejteni.

Reichi sokára jutott el idáig. Persze minden emlékét ki akarta törölni a támadásról, de a félelem, hogy az áldott visszatér Yokohamába, erősebb volt. Reichi egyre biztosabb lett benne, hogy amíg nem semlegesíti őt, képtelen lesz biztonságban érezni magát és megnyugodni.

Sokáig nem hallott róla, de fél évvel korábban Reichi, aki betegesen érzékennyé vált a Manipulátor áldottságára, biztossá vált a visszatérésében, amikor a szorongásos rohamai hosszú idő után jelentkeztek. Nem sokkal ezután szerzett egy támadásról Tokió egyik peremvárosában, kőhajításnyira Yokohamától.

Az ottani, gyilkosságba fulladó tömeghisztériát igyekeztek eltussolni és leplezni a nyilvánosság elől. Nem találtak vagy nem is kerestek összefüggést a Manipulátorral, és még Chuuya is arra jutott, hogy az áldottnak nincs köze hozzá, Reichi hiába győződött meg az idegek és csontok szintjén a saját igazáról.

Ezek a feltámadó érzések vezették, amikor az az áldott betört Reichi iskolájába, és ő akaratán kívül megölte. A Manipulátor elültette benne, hogy romlott, hogy bármihez ér, elpusztul a kezében, hogy képtelen fékezni az indulatait, és akkor be is bizonyította.

Reichi valójában csak őt akarta elpusztítani. Azért is szeretett volna csatlakozni a Dokkmaffiához, hogy az ottani források segítségével a nyomára akadjon, de már az oda vezető úton is halottak maradtak utána, és Reichi ezzel nem tudott megbirkózni.

Tisztában volt vele, milyen munkát végez az apja, mit csinált a múltban Mahiru apja, vagy jelenleg a bátyja, és Osami sem volt szent attól, hogy az apjuk nyomdokai helyett a Nyomozóirodát választotta. Reichit nem undorította a vér vagy a gyilkosság, sosem tekintett szörnyetegként az apjára, de magával szemben nem tudott ennyire elnéző lenni.

A tette morális válságba sodorta: megölt három embert, hogy nyolcat megmentsen. Megölt három bűnözőt, embercsempészt, lánykereskedőt, akik őt gondolkodás nélkül lelőtték volna, de bármilyen címkéket aggatott rájuk, a helyzet élét nem tudta elvenni. Szabad volt-e ölnie, hogy másokat megvédjen? Felhatalmazza erre bármi, vagy csak a lelkiismeretét próbálja nyugtatni ezzel?

Reichi abban sem volt biztos, hogy van még lelkiismerete, és nem csak az a benne rejlő gonosz, fekete személyiség sugdos a fülébe, hogy a feltámadó kétséggel még tovább gyötörje. Reichi utált és félt egyedül maradni a gondolataival, mert ilyen pillanatokban borzasztó dolgok játszódtak le a fejében.

Már rég, szó nélkül eltűnt a helyszínről, miután az összes fogságba esett lányt kihozták a bezárt szobákból. Kim intézkedett, hogy egy-két autóval tizenöt percen belül mindannyian visszatérjenek a központba, ahol egy darabig gondoskodnak róluk, de Reichi nem várta meg, hogy bármilyen autó megérkezzen.

Látva az egymást átölelő, alulöltözött, síró lányokat, újra elfogta a rosszullét. Undorító és rémisztő volt a ruhájára, arcára, és főként a kezére tapadt vértől, így nem is álmodhatott róla, hogy bármelyikükhöz hozzáérjen. Még a közelükbe sem akart menni, és a társaival való beszéd gondolata is elborzasztotta.

Reichi menekült az emberektől, így egy szempillantás alatt eltűnt a feldúlt külvárosi háztól. Oda sem figyelve futott át a városon, csak a túlfelén szüntette meg a képességét, amikor már kishíján összeesett a fáradtságtól. Kihalt, külvárosi lakótelep szélén volt, közel a szomszédos Yokosukába vezető főúthoz. Reichi betörte egy kiégett és soha újjá nem épített kétszintes ház egyik bedeszkázott ablakát és bemászott.

Por, kosz és kellemetlen szagok fogadták. A fal mellé hordott foltos kartonok és szétszórt üvegek arról tanúskodtak, hogy nemcsak ő, néhány hajléktalan vagy kóborló tinédzser is felfedezte már a házat éjszakára, de akkor, a reggel közeledtével üres volt. Reichi mélyebbre hatolt a kifosztott, bekormozódott falú szobák közt, hogy elrejtőzzön a napfény és a kíváncsi tekintetek elől, és a földre kucorodott az egyik apró, törmelékkel teli szobában.

Reichi émelygett. Régóta nem evett, de a gyomra már az étel gondolatától is bukfencet vetett: ha kinyitotta a szemét, saját véres kezét, ha lehunyta, a fél órával azelőtti pusztítását látta. Rosszul volt. Feküdt a sötétben, felhúzta a térdét a mellkasához, és észre sem vette, hogy könnyezni kezdett.

Senki sem lett volna rá büszke Ilyen állapotban, és mindent megtett, hogy ne is vegyék észre. A fejét félig eltakarta a kapucni, amit öntudatlanul vett fel, amint megszüntette a képességét és sétálni kezdett, az alatta lévő téglapor pedig hamar felitta a könnyét.

Ahogy ott feküdt, a korom és por beette magát Reichi ruháiba, összekeveredett a nagyrészt már beleszáradt vérrel, és elfedte a gyilkosság nyomait, de, mert nem talált vizet, Reichi a vért még sokáig nem tudta lemosni a kezéről.

Nem tudta, mióta feküdt ott, mert a ház északi felébe keveredett, ahová alig ért el a napfény, és Reichi nem vette elő a telefonját. Mahiru, az anyja, az apja már biztosan aggódott miatta, és a hüllőknek sem magyarázta meg az eltűnését, de ők érdekelték a legkevésbé. Csak az volt fontos, hogy a lányokat biztonságba juttassák, ezt pedig Kim eddig is tudta magától.

Reichi valamikor korán reggel elaludt, hosszú és nyugtalan volt az álma. Száraz szájjal és szemmel ébredt, a könnyei már rég elapadtak; ha a cselekvés tudatos lett volna, Reichi belátta volna már, hogy nincs miért sírni. Ugyanazt tette, amit az apja, és végre megértette, hogy miért is küzdött annyira azellen, hogy Reichi csatlakozzon a Dokkmaffiához. Túl fiatal volt, túl gyenge volt, és bármit képzelt magáról meg a tehetségéről, a gyilkosság terhét nem bírta el.

Az eszébe semmi jutott, hogy ő is bármikor megsérülhetett vagy meghalhatott volna, mert lehetetlennek tartotta, hogy ezzel újra fájdalmat okozzon Mahirunak és az anyjának. Nem tehette őket még egyszer szomorúvá magával, így a saját épsége örökérvényű volt Reichi számára, még egy gondolatot sem szeretett erre vesztegetni.

Olyan állapotban mégsem mehetett haza, nem tudott véresen és összetörten az anyja szemébe nézni. Reichi az egész világ elől el akart bújni, mint fél évvel korábban, az első, véletlen gyilkossága után, de nem maradhatott örökké abban a romházban, közel Yokohama déli határához. Megígérte Mahirunak, hogy elmegy hozzá, és Reichi vonzalmat kezdett érezni Mahiru sötét, de annál a mocskos helynél ezerszer otthonosabb szobája és szavak nélküli, gyengéd törődése iránt.

Nála legalább annyira otthon érezte magát, mint a saját szobájában, és Reichi senki más társaságát nem akarta Mahiruén kívül. Úgy érezte, ő megbocsátott volna neki, de hogy mire keresett megbocsátást, nem tudta megfogalmazni.

Az elméje apró rövidzárlatokkal óvta meg az őrülettől, ezért nem emlékezett az akció végére, arra, hogy mit és meddig csinált az elhagyatott házban, vagy, hogy mikor szánta rá magát, hogy elmenjen Mahiruhoz.

Piszkosan, véresen és sápadtan jelent meg Mahiru ablakában késő délután. Nem először örült a keskeny kilépőnek, ami erkély helyett járt Mahiru szobájához, mert Reichit elhagyta az ereje, és a testét nagyrészt csak a mellmagasságig érő rácsos korlát tartotta.

Mahiru aznap nem ment be az irodába. Reggeli fáradtsága és a Reichi utáni esztelen várakozás is meggátolta, és, mert az egyetlen dolgot, amivel foglalkoznia kellett, előrelátóan magával hozta, Osamu egyedül indult munkába a rövid reggelije után.

Mahiru vele tartott a konyhába, de utána bezárkózott, és később csak percekre, inni vagy a fürdőszobába ment ki a szobájából. Vagy a falhoz húzott futonján volt, hogy a háta mögé halmozott párnáknak dőlve olvasson, vagy, amikor ott kényelmetlenné vált, az asztalához ült, változatlanul a foglalási jegyzékét tanulmányozva egy könyv vagy manga helyett.

A jegyzék hosszú és részletes volt. Mahiru menet közben hiába jött rá, hogy tudja a saját megértése megkönnyítésére a lehető leginkább megszűrni az információkat, a számok és írásjelek néhány óra múltán összefolytak a szeme előtt. Össze-vissza firkált a maga mellé tett, eleinte tényleg jegyzetelésre használt jegyzettömbbe, de a figyelemreméltó, ismétlődő ügyfelek nevét szakadozott, lefelé ívelő vonalak váltották fel, ahogy a fáradtsággal együtt kezdett csúfulni Mahiru kézírása. Azért vetette bele magát a munkába olyan keményen, hogy még az ebédről is megfeledkezett, hiába hívta kétszer is az anyja, hogy ne Reichi miatt idegeskedjen. Ám ahogy telt az idő, őt személyesen vitték ki az ebédlőbe, és már fényes, déli sugarak, hanem laposabbról jövő fény ömlött a szobába. Mahiru figyelme egyre gyakrabban kalandozott el. Előbb felszínesen a saját nyomozása kimenetele felé, majd Reichire, amikor Mahiru nézegetni kezdte a telefonját, de továbbra sem kapott üzenetet tőle.

Érthető volt az izgalma, amikor feltűnt valami fekete a szeme sarkában, és Reichi elgyengült teste az ablaknak ütődött, mielőtt visszanyerte az egyensúlyát. Mahiru leejtette a ceruzát, amivel addig a jegyzettömbjébe firkált. Az ablakhoz rohant, de lelassult és a keze megállt a kilincsen, amikor Reichi kócos haját és maszatos, kormos arcát először meglátta.

– Mi történt veled..?

Mahiru nem erre számított. Amikor kinyitotta az ablakot, Reichi bebotorkált a szobába és tanácstalanul állt meg előtte. A válla megereszkedett, és az egész tartása görnyedt volt, már nem tűnt annyival magasabbnak Mahirunál, ami megijesztette.

Mahiru most, hogy tetőtől talpig látta, észrevette a vért Reichi kezén és nyakán, ahol a kiégett ház pora nem tudta elfedni. Mivel Reichi nem mozdult felé és nem is válaszolt, Mahiru elkapta a csuklóját és egészen közel lépett hozzá. Amint megbizonyosodott róla, hogy nem esik el, elengedte, helyette az arcát ragadta meg. Hüvelykujjával végigsimított mindkét orcáját, sebeket keresve a vér és piszok alatt.

– Reichi... megsérültél? Fáj valahol? – Azt, hogy hol volt, miért nem jött, miért nem szólt, és hasonló, féltékeny barátnőkre jellemző kérdéseket Mahiru szinte azonnal elfelejtette, amint Reichi pocsék állapotával szembesült.

Szerette volna leültetni, de egyetlen szék sem volt a szobájában, így csak tétován, Reichi arcát fogva állt, és örült, hogy addig még nem esett össze.

– Nem nagyon – mondta halkan, száraz szájjal, ami eltorzította a hangját. – Sajnálom, Mahi.

Reichi igyekezett kerülni a tekintetét, de Mahiru szelíden kényszerítette, hogy ránézzen, ekkor vette észre a könnyek nyomát az arcán.

– Miről beszélsz? Nincs mit sajnálnod! Nem csináltál semmi rosszat. – Mahiru elhitte, hogy így van, mert sosem kételkedett Reichi jóságában. Amikor Reichi ingatni kezdte a fejét, megállította: – Hagyd ezt abba! Semmi baj, érted? Vigyázok rád. – Reichi nyúzottságával nem törődve szorosan átölelte őt és a hátát simogatta.

Mahiru ritkán tartotta ilyen erősen és Reichit korábban nem is érezte olyan kicsinek a karjában. Az, hogy összetörjön, szinte mindig az ő kiváltsága volt. Reichi nagyon vigyázott a magáról kialakított képre, és még előtte is csak akkor gyengült el, amikor valami hatalmas csapás sújtotta.

Mahiru utoljára akkor látta ilyennek, amikor együtt ünnepelték Reichi tizenhatodik születésnapját az előző szeptemberben. Kint feküdtek a szokatlanul meleg estén a kerti pavilon mögött, és ő, a depresszió élő istene próbált meg Reichibe életet és jókedvet lehelni.

Mahiru, amint felismerte ezt, többé nem kérdezett, magától is ki tudta találni. Reichi az akció közben rákényszerült, hogy erőszakos legyen, vagy, valószínűleg, hogy embert öljön, és ezt néhány óra alatt képtelenség volt kiheverni.

Mahiru, mint akkor egyszer, gondoskodott róla, hogy Reichi megnyugodjon: bezárkózott vele a fürdőszobába, vizet engedett a nagy kádba, és amíg telt, segített kibújni Reichinek a véres ruhákból.

– Elmenjek? – kérdezte csendesen, Reichinek háttal, amikor már csak az alsónadrágját viselte.

– Kérlek, maradj. – Reichi ugyanolyan halk és tétova volt, de amikor először, önként ért Mahiruhoz, és megfogta a kezét, egyértelmű lett, mi a kívánsága.

Reichi hosszan fürdött, ritkán nézett Mahirura közben, aki háttal volt neki, hogy ne zavarja. A kád peremén ült, de meg tudta állni, hogy akár csak kis időre is Reichire sandítson, és a neki szánt, tiszta törölköző csücskét morzsolgatta az ölében.

Remélte, hogy Reichi megnyugszik, és jobban fogja érezni magát, amint megszabadul a fizikai emlékeztetőktől, de hiába mosta le magáról a vért és a piszkot, Reichi ugyanolyan tompa volt, amikor megérintette Mahiru derekát, szavak nélkül jelezve, hogy kéri a törölközőt, majd kiszállt a kádból.

Reichi hagyta, hogy Mahiru egy másik törölközővel megszárítsa a hátát és megdörzsölje a haját, mielőtt a saját, puha köntösét a vállára terítette és segített neki felvenni. Mahiru még odabent megszárította a haját, Reichit ehhez a kád peremére ültette. Ő maga elé bámult, mert félt lehunyni a szemét: minden olyan fehér és tiszta volt körülötte, de úgy érezte, amint becsukja a szemét, a világ vörösbe borul.

Mahiru hajába szántó ujjai és a tarkóját érő meleg levegő segített belekapaszkodni a valóságba. Megértette, milyen nagy szüksége volt Mahiru legkisebb érintésére is, bármilyen méltatlan volt, hogy beszennyezze azt az angyalt magával. Reichi őt, akárcsak a nővérét, sokkal jobbnak és tisztábbak gondolta magánél. Bármilyen szüksége volt Mahiru közelségére, félt hozzáérni olyan mocskos kézzel, de ez őt láthatóan nem zavarta.

Amint végeztek, visszakísérte a szobájába. Reichi örült, hogy Mahiru eközben a fogta a karját, mert az út soha véget nem érőnek érződött, és szentül hitte, hogyha egyedül vállalkozik rá, örökre eltévedt volna a palotában. Ez csak torz érzékelése miatt tűnt így, a valóságban alig harminc métert tettek meg a fürdő és Mahiru szobája között, de Reichi elfáradt, inkább elcsigázott idegei, mint a fizikai megerőltetés miatt.

Tűrte, hogy felöltöztesse, bármilyen kiszolgáltatott volt közben, és azt is, hogy a futonjára fektetve nyakig betakarja. Reichi nem akart újra elaludni, de Mahiru mellé feküdt, megsimogatta az arcát, és ezt addig folytatta, amíg a szeme lecsukódott.

Hallotta Mahiru néha-néha elsuttogott biztató szavait, amivel megtörte a csendet, és megpróbált neki hinni. Mahiru azonban túl könnyen mondta, hogy jó: nem látta őt, fogalma sem lehetett róla, mit tett, és Reichi ebben a zaklatott állapotban sem a törődésére, sem a szeretetére nem érezte magát méltónak.

Nyugtalanul aludt és sokszor felriadt, de Mahiru nem hagyta ott őt, és mindig képes volt újra elcsendesíteni. Átölelte, a hátát, a karját vagy a haját simogatta, és apró puszikat nyomott a homlokára. Fogta Reichi hideg kezét, megcsókolta az ujjait, amikor ő aludt, és próbált nem gondolkozni, mert ha elemezni kezdte Reichi helyzetét, őt is elöntötte a szomorúság.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Esküszöm, nem olyan tragikus a helyzet, mint itt tűnik, de azért utólag mindenkinek kiosztok egy-két zsepit és egy támogató ölelést, aki a rész közben sírva fakadt. Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet, jövő szombaton találkozunk ♥