Kuszák a sorok,
S magam sem értem
A létezésem
S annak értelmét,
Miért keresném?
Hiszen, hol koppan,
Ott pottyan,
A penge is pontban,
A csempére hull le,
Eme minutumban.
S hallom a hangját,
Csordogál már,
Vöröses,
Megalvadt,
A pengére rászáradt.
Tükörszilánkok.
Kossal kiáltok.
Kossal vagy Ákossal?
Á! Kossal, csak kossal.

Talán túl sok a vérveszteség...

Bárgyú egy álom,
Hol középen állok,
Köröttem lények,
Mosolygós fények,
Vagy tündérek?
Kik velem táncolnak,
Énekeket dalolnak,
Léteznek-e egyáltalán?
Nevetek, harsogva,
Mint a trombita,
S harsona.
"Türütütű!"
Futok a réten,
A messziségben,
Az angyalokkal,
A szárnytalan halandókkal,
Akhilleusszal,
S a halhatatlanság átkának
Halandójával,
Ki én vagyok,
Ki magam vagyok,
Ki egy megátalkodott képen át,
Magam vagyok.
Hiszen ott virít
A tükörkép,
S benne egy ember,
Ki vérzik.
Karja vörös,
Szeme duzzadt,
Sírt.
De mosolyog.
Mert megtébolyodott.
Lassan hunyja le pilláit.
A tükörkép egyre homályosabb.
A benne lévő alak összecsuklik,
Nem csak össze, hanem csuklik.
Elterül a földön.
Vér áztatja a ruháját.

"Nyisd ki az ajtót! Hallasz engem?"

Nem, már nem hall.
Nem hall, nem hal,
Hanem halott.
Megölted.
Megöltétek.
Úgy bizony,
Ti tettétek.

Megöltetek.

Sophie