Hazudott - s bűntudatot érzett.
Nem merte bevallani gondolatait
Mert félt.

Mosolygott - mert ezt várták tőle,
S belül még mindig sírt
De nem mutathatta.

Vágyott az üvöltésre,
De az nem lett volna etikus.
Túl mélabús.

S még most is szomorú,
De ajka nem mozdul.
Tudja - nem beszélhet.

Nem leleli a rímeket,
Zavart s elveszett.
Ments meg!

Elege van már ebből az egészből,
Üvölteni akar, de veszettül.
Megőrül.

Nem mer felállni,
Ül s csak fél.
Mindentől.

Hangja határozott,
Lelke megszáradott.
Tombol.

Arca mosolyog,
Elméje komor,
Ez így nem jó.

Nem érti, hogy mit akar,
Nem tudja, hogy hogy akar.
Megzavarodott.

Szemei cikáznak,
A sorok egybefolynak.
Hol van?

Nem tud már semmit.
Nem ért már semmit.
Nincs már semmije.

Boldogtalan, hol boldog.
Sír, hol mosolyog.
Ezek okok?

Nincs mindenre oka,
Csak úgy vannak.
Mert fájnak.

Nem gondolkodik már,
A mókuskerék túl gyorsan jár.
Nincs kiszállás.

Látja halványan régi arcát,
Pirospozsgás pofikáját.
Elmúlt már?

Idézi a rég emlékét,
A polc poros pergamenjét.
Tényleg nevettél?

Nincsen már nevetés,
Csak kínos csevegés.
Ilyen a felnőtté lét?

Lehangoló eszmelét,
- Jellemzi az életét.
Itt a vég?

Sophie