Még mindig itt állok.
Csukott szemmel, várva.
A jobb napot, a holnapot.
A reménnyel telt mondatok.

Vággyal telve, félve.
Vakon bízva, hittel.
Várva egy jobb napot,
A szebb s másabb új napot.

Furcsa egy érzés.
Tapogatózni,
Sötétben bízni,
Vakon remélni.

Utam keresem,
S közben csukott szemmel,
Álmodom a jelent,
A lehetetlent.

Elvesztettem.
A kikövezett utat,
A biztos talajt.
Már aligha lelem.

Zavaros minden.
Az élet, s a cselekedetek.
Aprócska vagyok,
S a Világ túl nagy.

Minden ilyesztő.
Félek, de nem jön Ő.
Egyedül vagyok,
S ez így van jól.

De utam nem lelem,
S már letértem.
De jól tettem,
Hogy cselekedtem?

Kételyek.
Nyomasztják lelkem.
Kérdésekkel zaklatják,
Dobogó szívem.

Érzek.
Talán először valósat.
S nem hazugat.
Minden oly szokatlan.

Túl új minden.
A világ, az emberek,
A lelkes lelketlenek,
S az alkotás.

Mindenki engem néz.
Furán végig mér.
Mint az olcsó húst,
A gyanútlan manus.

Zavar, pironkodom.
Tekintetük hűvös,
Semmit mondó.
Én is ilyen vagyok?

Tükörképem.
Mintha nem is én lennék.
Valóban, ez lennék?
Elkeserítő egy képzelgés.

Zaklatott.
Ez az érzet, mely átfut rajtam.
Szokatlan.
Megszokhatatlan.

Ide tartozom?
Nem is hasonlítok!
Mint a csoki,
A sok zöldség között.

Aggódom.
Nem találom helyem,
S én mégis élvezem.
Helyem, mely helytelen.

Furcsa vagyok?
Tegnap ezzel illettek a nagyok.
S én mit tehettem?
Hát megköszöntem.

Igazuk van.
Fura vagyok, és valótlan.
Mint egy mesehős a valóban.
Valósan valótlan.

Jól vagyok.
Élvezem, hogy élvezhetem.
Hogy nem tiltják meg nekem.
Csak mert furcsa vagyok.

Befejezem.
Furák a rímek,
S nem is rímek.
Mindössze, rémes szóképek.

Sophie