Nélküled már semmi sem olyan, mint rég. A fű sem oly zöld, az ég sem oly kék és az élet sem túl szép. Amíg Te is itt voltál, mindent másképp láttam. Mindent szebbnek s jobbnak, fényesebbnek láttam. Nem zavart a Nap fénye, az Emberek nevetése és az érintések sem. Amióta azonban Te már nem vagy, ezek Engem mind zavarni kezdtek. Ha süt a Nap, bezárkózom a szobámba. Ha nevetést hallok, inkább csak bedugom a fülhallgatóm. Ha pedig megérintenek akarva-akaratlanul, csak összerezzenek.
Már semmi sem olyan, mint rég. Még mielőtt elmentél. Minden megváltozott, s minden csak rosszabb lett. Az idő vaskereke haladt tovább, én viszont megragadtam. Megragadtam a múltban, a magányomban. Szeretteim, barátaim tovább mentek, engem pedig itt hagytak. Egyedül, magányosan, a múlt sötét paplanába búrkolózva. Megrekedtem, s képtelen vagyok tovább menni. Képtelen vagyok a jelenbe,  vagy akár a jövőbe tekinteni. Mert nem akarok. Nem akarok tovább menni, nem akarok ennél is jobban megsérülni. Félek, mert mióta nem vagy itt, a Föld sem stabil már lábaim alatt. Mintha a széknek - melyen eddig ültem- lábait kitörték volna. Én pedig ijedten zuhantam volna a mélybe.
Így érzem magam, amióta elmentél. Viharverten, rettegve, hogy mikor jön a következő, pusztító tornádó. Attól tartva, hogy talán mikor megérkezik, többet nem is megy el. Itt marad. Itt marad, hogy szépen, lassan mindent elpusztítson körülöttem.
Mert a vihar gonosz, s mióta te nem vagy itt, senki sem tud megvédeni tőle.
A vihar gonosz, s tudja, hogy mivel kínozhat a legjobban.
Tudja, és ezt ki is fogja használni.

Sophie