Elküldelek, rendben,
De akkor többet vissza se gyere!
Nem kell nekem,
Tőled A sok hazudós mese!
Hallottam már sokat,
S nem csak tőled,
Hisz a televízióban is csak ez szól,
De akkor nesze!
Elmondom én neked, hogy mi a nagy baj,
Hogy hazug életben élsz noku önvalóval.
Elhiteted mindenkivel, hogy minden szupi jó,
A szobád sarkában pedig egyedül sírsz egy nutellával, ó-
Nem kéne hagyni, hogy ez tovább fajuljon,
Az embertelen mivoltod porrá zúzzon.
Hagynod kéne, hogy segítsenek,
Hogy az emberek újra reméljenek,
Reméljék, hogy újra a régi leszel,
Ki nem csak hazudta a vidám perceket.
Ó, mondd, hogy újra a régi leszel!
S ha elengedlek, többet vissza se nézel,
Mert ha visszatekintesz hozzám,
Rájössz majd,
Hogy miattam váltál hazug öntipróvá..
Ki lassan elveszti majd igazi lényét,
S Önmagának tett igaz hűségét.
Ezért elküldelek Téged, drága Énem,
Szárnyalj szárnyadon Istennek hírével.
S ne tekints vissza Rám,
Ó kérlek, ne tedd!
Mert rádöbbensz, hogy én te vagyok,
Csak egy sötétebb éned.

Sophie