Minden egyes nap gyötör a tudat,
Levegőt számomra aligha juttat,
A gondolat -
Miszerint, a halál egyre csak hívogat.

S talán csak a képzelet szüleménye mindez,
S csak én vágyok megrögzötten erre,
De a suttogás a fülemnél szüntelen,
„Meg kéne már halnod végre."

Talán, nem lenne mindenkinek könnyebb,
Talán lenne olyan, ki csak szenved,
De könnyek szöknek a szemembe,
Ha arra gondolok, itt kéne maradnom - örökre.

Mert az égbolton ragyog több milliárd csillag,
Az univerzum számunkra mégis, túl nagy falat,
S így érzem magam én is a világban,
Megnemértettnek és... haldoklónak.

S hiába él bennem még a boldog én,
Mikor állandó rettegésben él;
Nem tudva, mikor jön el számára a vég,
Mikor nem ragyog föl felette többet az ég.

S hiába él körülöttem ember, ki szeret,
Ki talán életét is eldobná értem,
Ha képtelen vagyok viszonozni mindezt,
A fülembe suttogott szavak csábítanak engem.

„Meg kéne már halnod végre,
Meg kéne már tenned végre.
Azt kéne tenned, amit te is akarsz,
Fordulj meg és hagyj itt mindent, de nyomban!"

Hisz a mindenség is elhagyott Téged.
Szépen, lassan, de minden elhagyott Engem.

Sophie