Ma a kertemben járva; ismét csak rád gondoltam, s azokra a napokra, melyeket egykoron – együtt éltünk meg. A rózsa illata, a liliom virága, a tulipánok sokaságának színe, a méhek zümmögése – minden, és mindenki csak rád emlékeztetett.

Emlékszel még azokra a napokra? Emlékszel még az első napokra? Mikor aprócska házam ablakának függönyét elhúzva, téged pillantottalak meg a virágok között, egy fekete maszkban? Emlékszel, mennyire megijedtem, mikor megpillantottalak téged, s te íriszeiddel engem mustráltál? Száz és száz, csodálatos színekben pompázó virágok koszorújában állva, csak engem bámultál.

Látni akartalak. Napok óta járkáltál már akkoriban ott, a kertben, az én kertemben, de sosem mutattad meg orcád. S bennem jogosan élt ott a kétely, a sok testi kényszer, vonzódtam hozzád s közben taszítottál mégis, valóban nem tudtam, micsoda szemfényvesztés is ez mind.

Azt hajtogattad, ha lenyúzod csúnya arcod, ha egyszer visszanyered régi hangod, megmutatod nekem valódi mivoltod, felfeded előttem igazi módod. S be kell, hogy valljam, irtóztam, féltem, valódi lényed torzan állt előttem, s nem tudtam meg sosem, mi az a megmagyarázatlan igazság?

Ma a kertemben járva; ismét csak rád gondoltam, s azokra a napokra, melyekben elhagytál, lopva visszanézve ugyan – de itt hagytál. A rózsa karmazsin színe, a liliom tűhegyes levele, a tulipánok halandósága, s a méhek kétségbe esett zümmögésére – mikor hiába keresik a mézet, nem lelik -, mind magamra emlékeztettek, mely lettem, az után, hogy elhagytál végleg.

Kinyíltak a kertemben a virágok, kinyíltak a magány kertjében a virágok, s van egy, mely hasonlít reád, le akartam szakítani, elfutni vele, elvinni neked, de a hamis maszktól nem váltál még meg, s én sem válok meg már tőle sosem.

Ma a magány kertjében járva, egy liliomra tévedt a tekintetem. Emlékszem, az volt a kedvenced. Sosem értettem meg lelkesedésed, féltékeny voltam – kétségtelen. Folyton folyvást ment köztünk a vita; miért ültetek annyi tulipánt, s miért csak a sarokban kapnak helyet a liliomok?

El akartam ma futni hozzád a képpel a kezemben, mely a kertem ábrázolja, s az abban található hatalmas liliom gyűjteményt, mely a hiány mérgével lepte el szívemet, mióta nem vagy itt. De a hamis maszk nem engedett, megfojt, megfojtott...

Ma a magány kertjében egyedül álltam, s körbe kémlelve csak annyit láttam; amennyit a hamis maszk is engedni mert; azt a bizonyos, megmagyarázatlan igazságot.

Sophie