Meddig kéne még bírnom -
ezt a reménytelenséget,
reményvesztettséget?
Mely szívemet szedi darabjaira,
Aprócska, összenyomhatatlan méretű -
atomjaira.

Meddig kéne tűrnöm, hogy ennyire fáj?
Hogy így gyötör a halálvágy...
Meddig kéne eljátszanom mindenkinek -
Neked és neki; nektek,
hogy csak rossz napom van és semmi gond,
Mikor a szorongás fullasztó nyomása gyötör mindun'on.

Mit kéne tennem, hogy megértsetek engem?
Hogy ne csak azt lássátok bennem,
Kit épp akartok,
Kire vágyni akartok.
Azt lássátok bennem, mit láttatni akarok,
Haldoklót,
Kétségbe esőt,
Siralmas valóm.

Meddig kapálózzak a sötét tengerben,
Meddig tomboljon még a vihar felettem?
Hányszor suttogjak hazug szavakat,
Míg te is rájössz, ez nem pusztán csak panasz?
Hogy lásd te is, mennyire fáj,
Megértsd, nem bírom már a haldoklást.

Meddig kéne elhinnem magamnak mindazt -
- ez csupán csak egy átmeteni zavar?
Mely tart már évek óta, erősebben,
Jobban, pusztítóbban.
Azt kéne hinnem, tényleg oké lesz,
És talán tényleg minden az lenne,
Szebb, jobb -
Örökre.

Meddig kéne sírnom a szobámban, hogy benyiss,
Lásd valómat, mely halálért üvöltözik?
Meddig kell még ontanom könnyeim,
Hangos zenével elnyomnom fájdamas sóhajaim,
Míg észre nem veszi valaki,
Valójában - már nem is vagyok itt.

És sosem leszek többet itt.

Sophie