Mindig is tudtam, hogy a Szerelmünk nem teljesedhet ki...
Hiszen, hogy is teljesedhetne ki valami, ami nem kölcsönös?
Mert az, hogy én Szeretlek Téged, nem azt jelenti, hogy te is szeretsz engem.
Valahol, mélyen, mindig is reméltem, hogy ez az érzés kölcsönös.
És hogy csak amiatt taszítasz el magadtól, hogy elnyomd érzéseidet.
Még akkor is reménykedtem ebben az egészben, mikor te mással voltál.
Én még akkor is bizakodó voltam, és mindenféle mesékkel hitegettem magam.
Azt gondoltam, biztos a barátságunk miatt nem kezdeményezel, hogy ne rontsd meg azt.
Mikor már tényleg csak a barátságod maradt meg Nekem, te elkezdtél Úgy viselkedni Velem.
Úgy, mintha tényleg szeretnél, és csak én léteznék Számodra.
Engem meg elöntött az a mámoros érzés, amit akkor érez az ember, ha szerelme végre viszonzásra talál.
Viszont most itt ülök egyedül az íróasztalom székén, és azon gondolkodom:
Hogy lehettem ennyire naiv, hogy érthettem ennyire félre gesztusaid?
Egy ideje már nem szólsz hozzám, nem nézel rám, kerülsz is engem.
Nem tudom, hogy mit csinálhattam, ami miatt hirtelen ilyenné váltál Velem szemben.
De már nem fáj, nem gyötrődöm emiatt.
Azt hiszem, végre eltudtalak Engedni Téged.
Ezt viszont még le kellett írnom, hogy végleg megnyugodhassak.
A szívem már nem kalapál úgy utánad, mint Régen.
Már nem nézek Rád olyan mámorittasan, mint Régen.
Azt hiszem, ez a hosszú és kegyetlen Szerelem, már elmúlt irántad.
Már nem akarok tőled semmit, Csak azt, hogy Légy Boldog!
Légy Boldog és Vidám, Élettel teli és Nevess sokat!
Mert bizony, gyönyörű nevetésed van...