Néha csak úgy elgondolkodott az élet értelmén.
A telen, a tavaszon, a nyáron, a halált hozó ősz érzetén.
Néha úgy vélte, hogy igazából: minden teljesen mindegy.
A napok telnek, az idő rohan - az értelem továbbra is látatlan.
Azt gondolta, hogy fölösleges -
- az élet,
Hisz nem történik semmi jó,
Semmi világmegváltó.

Körbe nézett -, s elfintorodott.
Valóban reménykedett,
Hogy mindent, mit lát -
- Csak téves elmélet.
De az igazság szele megcsípte orcáját,
A maró könnyek égették szembogarát.

Igazán nagyon csalódott volt.
A remény utolsó szikrája is elhagyta,
Az élet értelmének fogalmát foszlatta.
A Világ keserű és undorító,
Az arcul csapás pedig megindító.

Azóta csak él a nagy Világban.
Levegőt vesz, mert muszáj,
Emberek közé megy, mert elvárás.
Íriszeiből azonban a csillogás kifogyott,
Testéből a hő elpárolgott.
Ugyanolyan ő már, mint az összes többi,
Nevetésével sem tűnik már ki.
Mert az élet keserű és undorító,
S benne minden - ő maga is -,
Halott s csak kitaláció.

Sophie