Néha csak úgy - kinézek az ablakon.
S az hol párás, hol nedves - az égbolt könnyeitől -,
hol pedig tiszta, vagy éppen mocskos.
Egy valami azonban, sosem változik.
Mindig az ablakon nézek át,
A külvilág szürke morajlását figyelve,
De mégis -
Én sosem azt látom, ami az ablakon kívül lapul.

Ha kinézek az ablakon, sosem látok fákat.
Nem látok embereket - s azok hűséges ölebeit -,
Nem látom az eget, s a rajta virító felhőket,
Sem pedig mindazt, amit az ablak,
S annak világa rejt magában.

Ha kinézek az ablakon, én mindig csak egy leányt látok.
Igazán hasonlít rám - mondhatnám azt is, hogy én vagyok az -, ám nem teljesen állítanék valósat.
Az a lány, mikor megszólal,
Mindenki rá figyel.
Mikor elneveti magát,
Mindenki vele mosolyog.
S mikor boldogtalan,
Egy vilàg gyászol vele, minduntalan.

Ha kinézek az ablakon,
Egy hamis önvalót látok.
Egy lányt, aki erős, független
És magabiztos.
Megjelenése páratlan,
Szépsége természetfeletti.

Ha kinézek az ablakon,
Mindig elmosolyodom.
Az a lány mindig int nekem,
Majd megy a dolgára.
A barátaihoz,
Családjához,
Vagy éppen Szerelméhez.

Mikor kinézek az ablakon,
Mindig eszembe jut -
- az a lány, akár én is lehetnék.
De ezen gondolaton,
Mindig csak elnevetem magam.
Hiszen én nem vagyok az a lány,
Ahogy az ablak üvege is megtöri a valósat.

Ha kinézek az ablakon,
Akkor hazug szavakra vágyom.
Kilesek s egy új világba csöppenek,
Melyben az lehetek, aki csak akarok.
Lehetek akkora zseni, mint Einstein vagy Shakespeare,
Ha akarok, lehetek híres énekes,
Mint Beyonce.

Ha kinézek az ablakon,
Megszűnik a valóság.
Nem létezik a földi énem,
Sem pedig a fájdalom.
Nem sírok, még csak nem is könnyezek.
Okos vagyok, tehetséges és lenyűgöző.

Ha a tekintetem elvándorol az ablakról,
Újra csak egy unott senki vagyok.
Nem vagyok sem okos,
Sem pedig tehetséges,
Még csak lenyűgöző sem vagyok.

Ha a tekintetem elvándorol az ablakról,
Szemeimbe könnyek szöknek,
Ajkaimat beharapom -
- véresre karistolom.
Körbe nézek és elfintorodok.
Hogy a valóság - s benne én is- , mennyire visszataszító!

Sophie