Tudod, még mindig nagyon hiányzol.

Nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék reád,
Hogy ne szökne könny a szemeimbe hiányod kapcsán,
Hogy ne ölelném át zokogva a párnám,
Hátha, csak te vársz éppen reám.

Tudod, még mindig nagyon fáj Nélküled.
Hiába van a sok gyógyszer, a terapeuta, az anyám,
Hiába mondogatja mindenki, a feledés a megoldás,
A lelkem sebei továbbra is kegyetlenül fájnak, égnek Nélküled.

Tudod, azt gondoltam, könnyebb lesz majd,
Hogy a halál természetes, nem fáj soká az.
Azt gondoltam, mint mindent, ezt is könnyen megoldom majd.
Most mégis itt kuporgok egyedül, a megüresedett szobádban.

Tudod, mindenki csak hazudozik körülöttem.
Úgy érzem, valóban csak te értettél meg engem.
Furcsának hisznek, nem ért meg senki sem,
Kívülálló lettem és idegen.

Tudod, néha még mindig felhívlak telefonon,
Az pedig kicsöng, folyton folyvást kisípol.
Butaság, hogy átverve érzem magam, azért,
Hogy a telefon néha elhiteti velem, még élsz?

Tudod, sokszor utánad kívánkozom.
Úgy érzem, Nélküled folytatni, képtelen vagyok.
Azt hiszem, megfojt ez az őrjítő tudatlanság,
Ugye most sokkal jobb helyen vagy már?

Tudod, úgy érzem, sok mindent elhallgattál.
Nem is ismertelek sosem igazán.
Arra gondolok, talán miattam hagytál itt mindent,
Talán tudatomon kívül is, de bántottalak téged.

Tudod, most már igazán le szeretném ezt zárni.
Nem szeretnék továbbra is rajtad rágódni.
Hogy utánad menjek, vagy itt maradjak? –
Azt hiszem, ez egy örök dilemma marad.

Tudod, el akarlak engedni, de valami visszatart.
Talán a sors, az élet, vagy a jobbod, mely fogva tart.
El akarok futni, mindentől messze,
Nem hinném, hogy tovább bírom ezt a csendet.

Tudod, azt mondják, megőrültem.
Azt mondják, orvoshoz kellene mennem.
Hiába mondogatom nekik; „Velem minden rendben."
Azt hiszem, mindent elárul a vérben úszó szemem.

Tudod, búcsút kellene vennünk,
Fáj nekem, fáj neked, fáj már nekünk.
Az lenne a legjobb, ha most azonnal engednélek,
S megszabadulna terheimtől a lelked.

Isten Veled végleg, jobb lesz már, hiszem.
Tudod, nem tart már majd vissza, sem én, sem a lelkem.
Szabad leszel, mint a tó-parti kismadár,
Csak én haldoklom majd csendesen, tovább.

Sophie