Dühít az állandó álmodozás,
Mely napjaim gyakorta befoglalják.
Hogy álmokat szövögetek karosszékben,
S úgy sejtem, ölembe hullnak majd szépen.

Dühít, hogy gyakorta beérem ennyivel.
Egy szépséges, valótlan álomképpel.
Hiszen nyugodva heverészni a fűben,
Nem egyenlő céljaim győzedelmével.

Dühít, hogy mindig csak nagyokat álmodok,
Melyeknek eléréséhez még csak egy ujjat sem mozdítok.
Hogy akarnám mindezt én könnyedén elérni?
Ha csak nagyokat tudok én ezekről beszélni.

Dühítő valóban, s tehetetlen,
Hogy az ember ennyi telhetetlen.
Mert nem képes felkelni a karosszékből,
S megtenni az utat büszkeségből.

Dühítő, de akkor sem feladandó,
Hisz az ember a hibából tanul, s ó -
Tenni is képes érte - sokat,
Csak támogatni kell, s ez a nagy baj.

Mert az álmom az enyém, és senki másé,
Nem apámé, anyámé, a szomszéd kutyáé.
Nekem kell érte megtennem bármit,
Őrzők helyett, magam támaszáva válni.

Sophie