Ahogy a füst szállt kifele ajkai közül,
Szám széle akaratlanul is mosolyra görbült.
Az a mérgekkel telt rúd, mindig is egy éltető erő volt számára,
Valami, ami nélkül a létezés unalmas, s
Valami, amivel az élet talán színesebb lehet, mint egy kósza szürke paca a vászonon.

A hűvös, kora tavaszi szellő belekapott rövid, kifakult tincseibe,
S míg rajtam a hidegtől jelent meg az a bizonyos libabőr,
Nála ez az extázistól tört elő - melyet a meggyújtott méreg nyújtott neki.

"Hihetetlen vagy."- végül én voltam az, aki megtörte az éjszaka csendjét, s szavaival mosolyt szöktetett fel ajkaira.
Nem kérdezett vissza, én pedig folytattam,
Napok óta először;
Késztetést éreztem arra, kimondjam, mi szívem nyomja.

"Meg fogsz halni,talán már napok sincsenek előtted."
Szavaim kíméletlenül csendültek fel, de a Valóság az volt;
Egyikünk sem szerette szépíteni a Valósat,
Már-már rémisztően reálisan láttuk a dolgokat.
A különbség csak annyi volt kettőnk között;
Hogy míg én beletörődtem a valóságba,
Ő mindig igyekezett azt a leginkább felvillanyozni.

"Tudom." - hihetetlenül bosszantott nemtörődömsége, az, hogy látta, engem felemészt a tehetetlenség,
S ő mégis ilyen halál nyugodtnak mutatkozott.
Halál. - A tény, miszerint pár nap múlva valóban az lesz, aprócska tőrként szúrodott a szívembe.
Nem akartam belegondolni abba, hogy milyen lehet nélküle a Világ.
Eddig annyira természetesnek tűnt, hogy itt van,
Hogy el nem tudtam képzelni, milyen lesz, ha majd nem.

Nem is vettem észre, hogy mikor vagy hogyan, de könnyeim utat törtek maguknak,
S mint egy áradó folyó, patakokban hullottak végig arcomon,
Hogy aztán a terasz csempéjén koppanhassanak.
Utáltam magam, amiért ilyen gyenge vagyok.
A néma eskü, amit megfogadtam magamnak -,
Mikor is az orvosok közölték azt a lesújtó hírt -,
Most már oly' tàvolinak tűnt.

"Tudod, már attól tartottam, hogy nem is szeretsz,
amiért egy könnycseppet sem hullajtasz el értem. " -
egy berögzött mozdulattal nyomta el a cigarettacsikket,
Majd egy széles mosoly kíséretében húzott mellkasára.
Kezei szorosan fonódtak derekam köré - mintha csak attól tartana, bármelyik pillanatban elporladhatok -, de a helyzet az volt, hogy ez pont fordítva volt igaz.

"Idióta. Nem is szeretlek, csak hogy, tudd!" - szavaim ellenére is készségesen fúrtam fejem mellkasába,
Pólóját áztatva könnyeimmel,
De nem számított ez sem, ahogy a halált hozó kora tavaszi esőzés sem;
Csak mi ketten, a rideg való kiszínezett vásznán,
Akárcsak két makacs tövis a rózsaszirmok hátán.

Sophie