Valótlant állító önvaló,
Hiszen hamis a lényed te mű Báró.
Kecsegtet a hátadon a nagy tetkó,
Melyet bánatodban vésett a kár Holló.

Hallottad, hogy kiáltott rémülten,
De nem vetted figyelembe, kerülted.
Most legyen nagy a szád, mű Báró!
Fájdalmasan karcolgat a kár Holló.

Nevettél a fájdalmain harsogva,
Mint a lelketlen vadász a vadkanra.
Most harsogva nevet a kár Holló,
Te pedig kiáltasz fájdalmasan, mű Báró.

Kimerülten pihegsz a nedves fűben,
Véredtől áztatott zöld nedűben.
Bevégezte munkáját a kár Holló,
S te szenvedsz, mint ő annó, mű Báró.

Nehézkesen lépdelsz a célhoz,
A gazokkal elborított sírhoz.
Ott vár már téged a kár Holló,
S te leszeged a fejed, mű Báró.

Leülsz a padhoz, s esdekelsz,
Remegve bocsánatért kérleled.
Kíméletlenül figyel a kár Holló,
Bűnbocsánat nincsen, mű Báró!

Felnézel az égre reménnyel,
Keresed a lelkét szemeddel,
Csóválja a fejét a kár Holló,
Ő már biza nincsen itt, mű Báró!

Leborulsz a sírra és esdekelsz,
"A márványkő rejtekéből kellj már fel!"
Bánatosan sóhajt a kár Holló,
Megesett a szíve rajtad, mű Báró.

Bánatosan rá emeled tekinteted,
Némán kérleled szemeiddel.
Nagyot bólint néked a kár Holló,
Örülj, mert megteszi, mű Báró!

Két sír áll a temetőben mostan már,
Gazzal benőtt mindkettő, s időt állt.
Mellettük repül a kár Holló,
S te figyeled őt a föld alól, mű Báró.

Sophie