- Saya! Saya, kelj fel!
Az ismerős hang hallatára felnyögtem és átfordultam a másik oldalamra. Semmi kedvem nem volt felkelni. Aki ébredésre akart bírni, lágyan megrázta a vállam és fölém hajolt.
- Mi..van...? - hunyorogtam és visszafordultam a hang irányába.
- Aki korán kel, aranyat lel!
Felültem és magam elé pislogtam. Hige mellettem térdelt és kiváncsian fürkészte az arcomat. Felnéztem. Az ég még sötét volt, kora hajnal fele járhatott az idő. De valami nem volt rendjén.
- Hol vannak a többiek? - néztem körül. Hige intett hogy álljak fel, és én nagy nehezen úgy is tettem.
- Tsume és a törpe azt hiszem a vasútállomásra mentek - leporoltam magam - Kiba meg elcsavargott valahova az este..de nem jött vissza.
- De legalább tudjuk hova ment?
Hige megrázta a fejét.
- Este eljött ide az a nő, akit a tűznél láttunk - váltott témát - Toboe nem engedte hogy felébresszelek. Pedig hozott ennivalót!
Kikerekedett a szemem.
- De ennyit erről - nevetett Hige.
- Jobb lenne ha megkeresnénk a többieket.
Hige biccentett.
- Na igen. De először a vasútállomásra megyünk, aztán Kiba!

Körülbelül tíz percet sétáltunk. Higével a történtekről beszélgettünk, meg arról a nőről aki azt mondta ma reggel valami érdekeset fogunk látni. Hige azt mondta nagyon egyedülinek kéne lennem a csapatban, mivel én vagyok az egyetlen lány. De nem voltam az. Valahogy jól éreztem magam így is köztük. Bár jó lett volna még egy nőnemű teremtés...
Amikor odaértünk megbámultam a hatalmas épületet. Valójában nem volt a legújabb, és a legszebb se, de ezt tűnt a város leglátogatottabb helyének. Azonnal kiszúrtam a legutolsó padon alvó Tsumét és Toboet. Hige őket is csodálatos ébresztésben részesítette, én meg azt próbáltam kihúzni Toboeból, hogy miért hagytak ott minket estére.
- Vele mi van? - hangsúlyozta ki az első szót Tsume.
- Ja, Kibával? - tette zsebre a kezét Hige - nem'tom. Nem jött vissza.
- Remek - dohogtam - nem kéne megkeresnünk?
- Ch. Azt se tudjuk merre keressük.. - tette karba a kezét Tsume.
A vitánkat hirtelen a hangosbemondó hangja szakította félbe. A figyelmünk az alattunk elterülő helységre terelődött. Farkasok sokasága volt befogva egy hatalmas vasszán elé, olyan sorban mint ahogy a kutyákat szokták. A szánban dobozok voltak, előttük pedig egy ember ült, aki ostorral hajtotta a farkasokat.
- Ez mégis mi?! - csattantam föl és megszorítottam a korlátot. Láttam a többiek arcán kibontakozó megszeppenést, amint átborul dühbe és csalódottságba. A szán megindult a farkasok pedig hörögve húzták. Hirtelen megakadt a szemem az egyikükön. Már a mozgásából is láttam hogy az az öreg farkas volt, akivel tegnap este beszéltünk. Tsume is észrevehette, mert dühösen felszisszent. Toboe megbökte a vállam és oldalra mutatott. Tőlünk balra, úgy tíz méterre állt a farkas, akit Zali néven ismertünk. Ugyanúgy a küszködő farkasokat nézte.
- Ez mégis mit jelentsen?! - kiabált rá Tsume.
A lent álló emberek megálljt parancsoltak a farkasoknak és szeméttel etették őket. De a legkiábrándítóbb, hogy kutyáknak hívták őket.
- Kezdjen bele! - csapott a korlátra Tsume.
- A vonat csak kis időt tölt az állomáson - nézett unalmasan Zali - ez eteti az embereket és minket is. Mi így élünk.
Ökölbe szorult a kezem.
- Nem tehetik ezt a saját fajtársaikkal!
Zali tekintete rám siklott.
- De még mennyire hogy tehetjük.
Az öreg farkas összerogyott a sor közepén, és akárhogy verték az ostorral, nem tudott felkelni.
Hirtelen a szemem sarkában egy pontot véletem látni. Oda kaptam a fejem és a vasútállomás végében Kibát véltem látni. Nehezen vettem ki, mivel messze volt, de mintha sebek lettek volna rajta.
- Kiba..?
A többiek is oda kapták a fejüket. Hige kihajolt a korláton.
Kiba a fogát csikorgatta és a farkasszán felé futott. Fehér bundája tépett és piszkos volt, mintha a város összes szemetével megdobálták volna. Zali átugrott a korláton és Kibára vetette magát. Elkapta a nyakát és a földre szorította.
Egy ember elordította magát.
- Egy vad kutya!

Legalább a farkast azzal tudtuk megtisztelni, hogy abba a gödörbe temettük el, amit magának ásott. Rossz érzés fogott el ami miatt nem tudtunk segíteni rajta. Kiba a földön ült, mi pedig mellette álltunk. Megránthatták a karját, mivel azt fájlalta, és elég elgyötörtnek tűnt. Bár segíteni akartam rajta, nem hagyta.
"Ez semmi ahhoz képest amiket még az élettől fogunk kapni" viszhangzott a fejemben a mondat. Mély sóhaj hagyta el a számat.
- Ha hamarabb ott vagyunk..talán...
Olyan rekedt voltam hogy magamra se ismertem.
Toboe megpróbált jobb kedvre deríteni.
- Ez nem a te hibád...nem a mi hibánk!
Csak meredtem a földre szótlanul. Hige maga felé fordított, a vállamra tette a kezét és úgy guggolt le, hogy a szemünk egy magasságban legyen.
- Figyelj Saya - kezdte - ez egyáltalán nem rajtunk múlt. Már az öreg is tudta hogy nemsokára üt az órája.
- De akkor sem így kellett volna végeznie! - fakadtam ki.
- Ez már a sors dolga volt - sóhajtott Hige.
Nem tudtam mit szólni. Hirtelen olyan feldúlt lettem. Átkoztam az életet és a világot, hogy ilyen kegyetlennek kell lennie az ártatlan emberekkel.
Hige egy apró mozdulattal kitárta a karját és fáradt mosollyal nézett rám. Megöleltem és visszafolytottam a könnyeimet. De nem azért mert szomorú voltam. El se hittem hogy ilyen jó barátaim vannak. Hige tényleg sokat jelentett nekem. Nem tudom mondhatnám-e így, de testvéremként szerettem. Ott volt Kiba is, aki elkötelezetten kitartott a célja mellett, és sosem hátrált meg, Toboe, aki a pozitivitásával lelket tartotta a csapatban, és Tsume, aki egész más szemszögből képes látni az eseményeket. Ők a biztos pontom. Mellettük biztonságban érzem magam. Ők a falkám.