A csapat végül újra összeállt és tovább mentünk. Bár Tsume még mindig azzal erősködött, hogy nem a barátunk, azért velünk tartott. Igazán szerettem vándorolni és felfedezni a körülöttem lévő világot. Friss és tiszta érzéssel töltött el. Hamarosan egy vasúti sín mellett futottunk tovább. Jó érzés volt futni. A hó és a szél belekapott az arcomba és felfrissített. Toboe mellettem futott, előttünk Kiba és Tsume, és valamennyivel mögöttünk Hige zárta a sort. Futottunk és sosem akartunk megállni. Hirtelen egy fekete csík tűnt fel mellettünk. A szemem sarkából láttam már, hogy egy vonat. Vidáman pöfögve haladt el mellettünk, és akkor hirtelen átfutott rajtam egy érzés. A vonat mellé zárkóztam és megpróbáltam lépést tartani vele. Csodás érzés volt. Mintha repültem volna. És akkor már többször is megköszöntem az életnek hogy összehozott ezzel a csapattal. A csapatommal. Nem tudom, nevezhetném-e magunkat falkának, de igazság szerint még várnék vele. Ha feltálalnám az ötletet Tsume biztos megfosztana a fejemtől... a gondolataim cikázásában Toboe izgatott hangja állított meg.
- Az már szerinted is az? - kérdezte, és lihegve az előttünk elterülő kékségre emelte a fejét.
- Mármint...a tenger? - néztem előre elgondolkodva. Kiba lassítani kezdett előttünk és lassanként elértük a tenger partját. Hát, ne úgy képzeljétek el, mint a homokos strandokat...ez pont az ellentéte volt! Hideg volt, a hó betakart mindent, és töredezett jégtakarók úsztak a vizen. Néha egymásnak koccantak és irányt váltottak, de valamelyik ketté is tört. Az ég szintén kék volt és a tenger felől friss, sós illat jött. A tenger felett egy hatalmas, többsávos híd terpeszkedett, aminek a végét már nem is lehetett látni, mert a sűrű fehér köd magába zárta. Úgy volt gyönyörű, ahogy volt.
- Még sosem láttam a tengert.. - néztem magam elé.
- Én se - pislogott Toboe - ez...sokkal nagyobb mint hittem!
Hige elfolytott egy nevetést mögöttünk.
- Hol nőttetek ti föl? - tette karba a kezét Tsume.
Mielőtt Toboe elkezdhette volna elmondani a végetnemérő történetét, befogtam a száját és a híd fele kezdtem húzni.
- Ne most! Most muszály haladnunk ezen a gyönyörű hídon!
Hige elnevette magát mögöttünk.
- Haladjunk - indult meg előre Kiba.
Toboe sértődötten hümmögött és leakasztotta a kezemet a szájáról.
- Ha futás közben beszéltek az csak lefáraszt titeket! - indult meg Hige. Utána futottam ő pedig nevetve elsprintelt a híd felé.
A kilátás gyönyörű volt a hídon, és rajtunk kívül nagyjából senki nem volt rajta. A kósza sirályokat néztem, ahogy a fejünk felett repkedtek.
Hige szórakozott hangját hallottam valahonnan magam mögül.
- Kérdezd meg tőle te!
Csak a szemem sarkából láttam hogy Toboeval beszélget. A fiú sóhajtott és lassan mellém kacsázott de úgy, hogy ne legyen olyan feltűnő. Én a vizet néztem, mintha nem is érdekelne, holott elmondhatom hogy nem így volt.
- Saya - kezdte Tobe bizonytalanul.
Rá néztem.
- Szabad tudnom hány éves vagy?
Próbáltam nem kimutatni a válaszhelyzetet ami rám tört. Eddig csak Higének mondtam el a pontos koromat. De ő a legjobb barátom...ő meg...csupán pár hete ismertem meg. Mi van ha...nem, Toboe nem olyan! Szálltam harcba a saját gondolataimmal. Végül hosszan sóhajtottam.
- Tizennégy. Tavasszal leszek tizenöt...
Toboe felkapta a fejét és barna szeme felcsillant.
- Akkor csak egy évvel vagy nálam fiatalabb! - derült fel.
Megkönnyebbülten mosolyogtam vissza rá.
- Ahhoz képest már így is sokkal inteligensebb mint te! - vakkantott mögöttünk Hige, és a kezét zsebre dugta.
Toboe elég csúnyán nézhetett hátra mert lassabb sétára bírta Higét.
- Hagyd - néztem utána - körülbelül egy évig nem szivathatott senkit.

Végre valahára elértük a híd végét. Mit ne mondjak, gyönyörű dolog tárult elénk. Egy bomladozó kisváros a tenger közepén a semmiben. Kiba elmondása alapján innen érezte a virágillatot. Hát én csak csatorna és rothadt étel szagot éreztem. Milyen szép emlékek...
Megindultunk a városban. Nem volt olyan épület, aminek ne hiányzott volna valamilye, vagy be nem ütötték volna a falait. Az utcákon alig találkoztunk egy lélekkel.
Estig kóvályogtunk a városban.
Egy sikátor szerű utca mellett haladtunk el, amikor Kiba megtorpant. Én is arra néztem amerre ő, és meglepetésemre egy kisebb csapat ember ült egy halványan égő mágjaszerűség körül. Mindegyiküknek koszos, elhordott ruhája volt és járhattak a 30-as 40-es éveikben. Egy azonban kitűnt közülük. Szürkés szeme barátságtalanul csillogott, lilásbarna haját egy köpeny fedte.
- Egy nő... - motyogott Hige.
- Igen, mi is látjuk.. - hápogott Toboe.
- Honnan jöttök? - állt fel a tűz mellől egy férfi. Sötétszürkés haja volt, ami akár ősznek is mondható. Borostás arcán hegek és sebek vegyültek el, és ugyanolyan színtelen, lelkesedés nélküli, szürke szeme volt.
- Egy északi városból - válaszolt Kiba.
- És hova tartotok? - ráncolta össze a homlokát.
- A Paradicsomba! - kiáltott fel Toboe.
Az emberek egy perc néma csend után egyszerre röhögték el magukat.
- Miért nevetnek? - morogtam.
- Azért - nézett Kiba gúnyosan - mert semmit nem tudnak a Paradicsomról.
Hirtelen a nevetés abbamaradt.
- Dehogynem - komorult el a férfi - mindent tudunk a Paradicsomról.
Összeszorult a gyomrom. Higével találkozott a tekintetünk. Ugyanolyan gondterhelten és gyanúsan néztünk egymásra. Lehet hogy nem is emberek..?
A félelmünk beigazolódott. Tényleg farkasok voltak. Szinte láttam a férfi szürke bundáját és mélyreható, farkasszemeit. Átfutott a hideg a hátamon.
- Csupán legenda. - vetette oda a férfi - voltunk ott. És az maga a Pokol volt!
Tsume lenézett a földre.
- Tudtam.
A férfi azt mondta, majd meglátjuk, hogy nem éri meg megkeresni a Paradicsomot.
Összeszorítottam a kezem.
- Csak rossz helyen kerestétek!
A farkasok felmordultak.
- Most távozzatok!
A többiek sértődötten indultak útnak. Én viszont a helyemen maradtam és bosszúsan néztem rájuk. Toboe értetlenül állt mellettem, de per pillanat nem nagyon érdekelt. Ezzel a nézéssel vissza akartam nekik adni azt a csalódást amit nekünk okoztak. A mi álmainkat nem fogják darabokra törni. Még nem.
A vezetőjük kihívón nézett rám.
- Mi az, kislány? Kirúgsz a hámból?
Nem válaszoltam. Megpróbáltam abba a nézésbe minden bosszúmat és gyűlöletemet belesűríteni. Toboe megragadta a karomat és gondterhelten nézett rám.
- Menjünk Saya...nem akarok itt maradni.. - szúrósan nézett a farkasokra. Bólintottam és a többiek után mentünk.
Még hallottam ahogy nevetgélnek mögöttünk és rólunk beszélnek. Ez bosszantott. A legjobban.
A tenger mellett sétáltunk. A lemenő nap lilás-rózsaszínre festette a tenger habzó hullámait, amik egyszer-kétszer a város falainak csapódtak. A levegő nem volt annyira hűvös, sőt egész kellemes volt. Viszont mindannyian majd éhen haltunk. Bizonyos volt hogy ma már nem mehettünk tovább, így Kiba azt tanácsolta pihenjünk meg valahol estére. Tsume vezetett minket. Egy nem túl vidám helyen kötöttünk ki...mindenhol elszáradt fák és növények voltak, amik földbe állított kőtáblákat takartak. A levegőben ernyedt dögszag keringett és én inkább nem akartam megtudni honnan jön.
- Egy temető...? - néztem szét.
- Nem a legjobb.. - kontrázott Toboe.
Hige legyintett.
- A semminél akkor is jobb.
Hirtelen a lábam alatt, mintha csak egy kicsit is, de besüppedt volna a talaj. Hatalmas földkupac repült előttem a levegőbe, és a földből egy farkas kandikált ki. Hige és Toboe ilyedtükben akkorát ugrottak amivel már szerintem az olimpiára is mehettek volna. A farkas kinézetre már elég öregnek tűnt. Ősz, hosszú szőre eltakarta a szemét is, ezért szemkontaktust nem tudtam vele felvenni.
- Istenem öreg, mit csinálsz itt? - kászálódott fel a földről Hige. Akaratlanul is elmosolyodtam. Még sosem volt alkalmam látni Higét így...
Az öreg farkas felnézett a kör alakú gödörből, amiben ült.
- Csak lyukat ások magamnak!
- Mégis miért? - vontam kérdőre.
- Sírt ásol? - szólalt meg mögöttem Kiba.
- Ha az én koromban lesztek, tudjátok majd mikor jön el az időtök.
Kiba gyorsan a lényegre tért.
- Van a városban Holdvirág?
Az öreg szeme elkerekedett.
- Holdvirág...? Ez az egész virágos mező volt, amíg a szem ellátott! - kiáltott szórakozottan.
Kiba pupillája összeszűkült és egész testében megmerevedett. Egy pillanatra elég fagyos lett a hangulat.

- Mi történt..? - kérdeztem óvatosan.
Az öreg elnevette magát.
- Gondolkodj el a lehetőségeken, kislány!
Ma már ő volt a második...
- Nem vagyok kislány! - dohogtam.
Toboe valahol mögöttem kuncogott. Gyilkos pillantást vetettem rá és beleboxoltam a karjába, amitől fintorogva arrébb állt.
- Maga megpróbált eljutni a Paradicsomba? - tette karba a kezét Tsume.
- Minden farkas megpróbál eljutni a paradicsomba.
- Maga hogyan próbálkozott vele? - lépett ki Toboe.
Az öreg farkas válaszképp kimászott a gödörből és elindult a temetőben. Egymásra néztünk, majd utána iramodtunk.
A sötétben nem sokat láttam, csak mentem a többiek után. Hirtelen az öreg megtorpant egy dombnál és ránk nézett.
- Nézzétek, itt van a bejárata.
Egy beomlott bányaszerűségre mutatott, aminek deszkákkal volt eltorlaszolva a bejárata. Nem láttam bele, mert sötét volt, és áradt belőle a dögszag. Már hogy lenne itt a Paradicsom bejárata?!
Kiba látszólag ugyanolyan lehangolt volt mint én, de mégis megindult a bejárat felé. Az öreg figyelmeztette hogy már sok farkas ment oda be, de rengetegen közülük az életükkel fizettek. És akik túlélték azok itt laknak.
- Elég lesz mára a meséből - szólalt meg mögöttünk egy hang - holnap munka vár.
Hátranéztünk. A vezető férfi volt azok közül akik kinevettek minket. Tekintete most valahogy furcsán törékenyebb és fáradtabb volt, mint azelőtt. Az öregember odaslattyogott hozzá és elindultak.
- Azt mondtad el akartál jutni a Paradicsomba.. - nézett utánna Kiba.
- Nem én választottam ezt a sorsot! - emelte fel a hangját a férfi.
- Zali - szólt az öregember intőn.
Zali még pofázott egy sort és láttam ahogy Kiba mindjárt kifordítja saját magát a dühtől.
Végül ott hagytak minket. Kiba egy sóhajtásban kifejtette a haragját és megindultunk egy romos épület felé.

- Nincs Paradicsom. Miért vagy ilyen piszkosul magabiztos? - dőlt hátra Tsume.
Kiba az éjszakába merengett.
- Még csak nem is vagyok magabiztos. De ez sikít bennem. Úgy érzem mindig is tudnom kellett. Csak azért élek hogy megtaláljam.
Körbenéztem. Hige mellettem már rég húzta a lóbőrt (ami tőle teljes mértékben várható volt), Toboe pedig mellette ült. A hold ezüst fénye besütött a romos házba és torz árnyékokat vetített a falra.
Kiba és Tsume beszélgetésébe aludtam bele.