- Farkasok, eh? - viszhangzott a maszkos férfi hangja, amitől felállt a szőr a hátamon.
- Hova viszi azt a nőt? - kiáltottam, de éreztem hogy a hangom megremeg.
- Köszönettel tartozom nektek. Ti ébresztettétek fel - hangzott a válasz.
- Cheza.. - suttogta Hige - ki a fene vagy?!
- Cheza az enyém!
Azzal mindent vakító fény töltött el és valami rémes, magas hang amitől lüktetni kezdett a fejem.
- Találkozunk a paradicsomban. Ha találkozunk még.
Ez volt az utolsó amit hallottam. Aztán egy villanással eltűnt, mintha ott se lett volna. Kiba értetlenül futott a híd alá.
- Ez...egy nemes volt? - néztem fel és a szemem még mindig káprázott a hirtelen fénytől.
- Fogalmam sincs - rázta a fejét Hige.
- Valahogy követnünk kell - indult meg Kiba.
- És mégis hogy? - futott utána Hige - azt se tudjuk hova ment!
Én is megpróbáltam lépést tartani velük.
- A csatornarendszeren át hamar kijutnánk a városból - vetette fel Kiba. Hátra se nézett.
- A csatornába akarsz menni? Ezzel az orral?! - hápogott Hige.
- Ha ez a legegyszerűbb megoldás akkor ezt kell tennünk! - értettem egyet Kibával.
- Jaj már! - nyafogott Hige, de láttam rajta hogy ebből már nem tud kibújni.
Így hát végigcaflattunk a csatornán. A térdig érő víznek rothadt hús és patkány ürülék szaga volt, ami semmiképp nem tett jót a hasamnak. És akkor már egy kicsit kezdtem érteni mire gondolt Hige.
- Az egyetlen nyomunkat is elvesztettük... - hangolódott le Kiba - Azt mondta találkozunk a paradicsomban.
- Tehát követjük? - kaptam fel a fejem.
- Ugye tudod hogy Sayának igaza volt? - vonta kérdőre Hige.
Kiba felnézett.
- Miben?
- Hogy a fickó egy Nemes. Nem jó velük ujjat húzni.
Kiba nem válaszolt, csak a lecsöpögő vizet nézte.
- Ugye ebben a csatornában nincsenek krokodilok..?! - bukott ki belőlem pánikszerűen.
- Krokodilok?
- Már hogy lennének? - tette karba a kezét Hige - fogadjunk, azt se tudod hogy néznek ki!
- De igenis tudom! - vágtam vissza.
- Inkább arra koncentráljatok hogy hogy találjuk meg Chezát.. - sóhajtott Kiba.
- Szerintem felejtsd el Chezát meg a nemes fickót - dőlt hátra Hige.
Másnap reggel keltünk útnak újra. A hátam sajgott a kemény földtől amin feküdtünk és már gondoltam hogy nekem is olyan szagom lehet mint a csatornának. A hajam úgy nézett ki mintha egy konnektorba dugták volna és tiszta kosz volt az arcom meg a ruhám. Nem vagyok egy nagy szépségmániás de ez azért már tényleg durva volt egy kicsit. Addig caflattunk a csatornában míg Hige meg nem pillantott egy csatornafedőt a fejünk fölött.
- Itt ki tudnánk mászni! - mutatott fel Hige.
- Először Sayát kéne felemelnünk, mert ő a legkönnyebb.. - nézett rám Kiba.
- Persze.. - szitkozódtam magamban - hogy aztán ha egy rakás katona közelében szivárgok föl engem nyársaljanak föl először!
De ami fönt volt az még a katonáknál is kínosabb volt. Hige felemelt, én meg félretoltam a csatornatetőt. Már épp másztam ki amikor előre néztem és lefagytam. Az összetúrt kukák mellől egy farkas nézett vissza rám. A testalkata kicsit kisebb és karcsúbb volt mint Kibáé vagy Higéé. Gesztenyebarna bundája a lába száránál és a hasán világosabb volt, aranysárga szemei kikerekedtek. A jobb mellső lábán egy ezüst karperec volt, ami akárhányszor megmozdult, csörrent egyet. Megfeszült, és úgy nézett rám mintha valami szellem lennék. Próbáltam nem törődni vele, arrébb húztam a a csatornafedélt, de olyan kínosan éreztem magam hogy azt hittem leég az arcomról a bőr. Megvártam hogy Hige és Kiba is kimásszanak. Úgy néztünk ki mint három gyerek, akik egy évig ott voltak lent és patkányhúson éltek. Csak annyit láthatott, hogy én a hajamat bizgerálom, Kiba a szennyvizet köpködi, Hige meg nyafogva kászálódik ki.
- Rossz felé fordultam..? - kérdezte Hige. Ő vette észre másodiknak a farkast. Szórakozottan felnevetett.
- Egy a mieink közül, huh?
A farkas ide-oda kapkodta a fejét.
- T-ti...ti is.... - remegett a farkas hangja. Valahogy nem olyan volt mint a többieké akikkel eddig találkoztam. Viszont ezen nem volt sok időm agyalni mert egy alak közeledett felénk az egyik utca felől. Egy ember volt. Egy lány.
Amint meglátott minket remegni kezdett.
A farkas valamit magyarázott a lánynak a bocsánatkérésről meg valami madárról, de nem értettem miért teszi. A lány hátrálni kezdett és az apja után kiabált amitől csengett a fülem.
- Itt van! Itt a farkas! - kiabált, amitől nekem már végleg betelt a pohár. Két napja nem aludtam rendesen és állandóan meneteltünk. Nagyon nem hiányzott hogy ez a kiscsaj még embereket hívjon ránk. Farkassá változtam és felhorkantam.
A kislánynak kitágult a szeme.
- Ezaz - gondoltam - lásd, kivel húztál újat!
A farkas ugyanolyan arccal nézett rám, és a lány elszaladt.
- Gyere már, Saya! - kiáltott utánam Hige, aki már Kiba után futott. Én is utánuk futottam. Bekanyarodtunk az egyik sarokba és beugrottunk egy építési csőbe. Vagy mi a frászba. Azt nem láttam hogy a farkas jön-e utánunk. Aztán érthetővé vált. Természetesen követett minket de nem tudta hova tűntünk. Hallottam ahogy a lánnyal próbál megegyezést találni.
- Senki sem bízhat benned! Ne érj hozzám! - sikította.
Magamból kikelve morogtam és fogaim kivillantak. Hige meglepetten nézett rám.
- Saya! Maradj csöndben!
Azzal intett a farkasnak és behúzta a csőbe. Most láttam először az ember alakjában és azt hittem megfordul velem a világ. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb mint akikkel eddig találkoztam! Körülbelül olyan korú lehetett mint én. Ugyanolyan barna haja volt, mint a bundája színe farkasként, és aranybarna szemei is ugyanolyanok voltak. Egy piros inget viselt, ami a könyökéig ért. Vagyis nem is inget, mert amint láttam cipzáros volt. Aztán egy fakó zöld keki szerű nadrágot és egy sötét bakancsot. Megint elöntött a tudat, hogy tök gázul nézhetek ki, ezért inkább Kibáék után indultam és megpróbáltam leplezni a boldogságomat hogy végre van valaki aki velem egykorú.
És ismét a csatornában kötöttünk ki. Hát ennél már nem is lehet jobb, gondoltam. Megint a térdig érő szennyvízben tocsogtunk, és mostmár kijelenthetem hogy minden csatornának más szaga van.
- Otthon édes otthon! - gúnyolódtam és széttártam a kezem.
- Ti már ezelőtt is voltatok itt? - kérdezte a fiú.
- Csatornában igen, csak nem ebben.
A srác elgondolkodva nézett maga elé.
- Mivan, törpe? - fordult hátra Hige.
- Nem vagyok törpe! - szorult ökölbe a keze - Toboe vagyok!
Hige elmosolyodott.
- Hát én Hige vagyok. Ő ott elöl Kiba - mutatott körbe - ő meg itt Saya.
Toboe rám nézett. Kérdő tekintetével engem fürkészett. Megfordultam, így esélye sem volt hozzám szólni. Igazából nem tudom miért csináltam.
Közben arról is esett szó hogy merre tartunk. Amikor Kiba a Paradicsomot említette Toboe megtorpant.
- Ismeritek Tsumét?
- Nem - gondolkodott el Hige.
Nekem sem rémlett.
Kiba megszólalt.
- Ő az akinek sebhely van a mellkasán?
Toboe szeme felcsillant.
- Igen! Az Tsume!
- Mi van vele?
- Meg kéne keresnünk...talán ő is jönne.. - sütötte le a szemét Toboe.
Hige gondterhelten nézett rám.
- Hol van most? - kérdeztem.
- Nem tudom... - hallatszott a válasz.
Kiba leguggolt valamihez. Megálltam mellette és egy darabig néztem mi kötötte le. Vér volt.

- Ide vezet a szag - markolta meg az egyik elhagyatott ház kilincsét Kiba.
Kinyílt az ajtó. Beléptünk és akkor tűnt fel hogy nem vagyunk egyedül. Egy felnőtt korú férfi fordult felénk. Rövid, szürke haját katonásra nyírta, csak hátul volt benne egy apró copf. Aranysárga szeme kicsit fenyegetőn villant. Fekete dzseki volt rajta, aminek tépedt volt a válla, hogy könnyebben lehessen mozogni benne. A felsőhöz szintén fekete nadrág és cipő tartozott. A mellkasán pedig egy X alakú heg díszelgett. Kiba elmagyarázta neki hogy kiszagolta a vérét, és nekem csak akkor tűnt fel a vérző seb a karján.
Toboe arra kérte hogy velünk jöjjön. Úgy láttam tényleg ismerheti Tsumét.
- Na ne mondd hogy azért mész velük, mert bevetted ezt a szarságot - rázta a fejét Tsume.
- A Paradicsom igen is létezik! - erősködött Kiba.
Hige közben kiszagolt valamit és kinéztünk az ablakon. Lent vagy 30 katona vett minket körbe. Pánikszerűen járkáltam fel alá.
- Én is félek, elhiheted - hallottam egy hangot a jobb oldalamról. Toboe az ablak mellett fészkelődött.
- Sokan vannak.. - bizonytalanodtam el.
- Egyszerűen meglépünk, nem lesz baj! - bíztatott Hige.
Úgy is lett. Végigfutottunk a hatalmas vascsöveken amik kivezettek a városból és közben az emberek és a külömböző gépek lövöldöztek minket. Még mindig féltem, de az bátorított hogy végre elhagyjuk a várost és többé nem leszek egyedül.
Hirtelen Toboe megcsúszott előttem és majdnem lezuhant. Én is majdnem, mivel elég gyorsan fékeztem le. A szivem a torkomban dobogott. Szerencsére Tsume visszafutott és felsegítette Toboet, amit én egyáltalán nem vártam tőle. Talán túl sokáig álltam egyhelyben, mert hirtelen erős fájdalom hasított a mellkasomba, közvetlen a szívem fölött. Olyan erős volt a fájdalom hogy megrándultam és össze kellet szorítanom a fogamat hogy ne ordítsak. Amint megláttam Toboe döbbent arcát hevesebben kezdett verni a szívem. A cső végéig tudtam elszenvedni magam és ott ahol nem lőttek ránk lelassítottam. Le akartam ülni, de meg sem álltam, a végtagjaim már lemerevedtek és a testem elengedte magát. A földre estem és forgott velem a világ. Toboe felettem állt, és azt hiszem pánikrohamot kapott, vagy hogy hívják azt. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt. Ott, ahol a vállamban éreztem a fájdalmat, a bőröm nedves volt és meleg. Nem mertem odanézni. Toboe addig kiabált a többiekért míg egy ismerős arcot vettem ki.
- Ez csúnya..ez nagyon csúnya! - húzott el Hige a falig.
Toboe aggódva tördelte a kezét.
- Ugye nem a szivét találták el..?
Hige letérdelt elém és az arca tiszta ideg és sápadtság volt.
- Nem tudom. Remélem nem!
Nem jött ki hang a számon. Pedig elmondtam volna hogy talán még menthető a helyzetem...
Hige kérlelőn nézett rám.
- Csak el ne ájulj itt nekem!
Amikor hallottam Kiba lépéseit már homályosult a látásom. A hangok is furán öblösek és tompák voltak körülöttem. Sajnos nem bírtam ébren maradni. Hagytam hogy elsötétüljön körülöttem a világ.