mert néhányan kéknek születünk

jelenlegi életkor: 12 év

Város: Pilion

Merkúr 2. y éve

 Rain szemei riadtan kutattak két apró lány után a tömegben. Kezeit már nem szorította senki ragaszkodóan. Elnyelte kicsiny alakjukat a zaklatott gyermek tömeg. A fiatal fiú tenyerén izzadságot teremtett a félelem, mely hirtelen elfogta őt. Ez az egész szituáció rémisztő volt már magában is, a beözönlő lovagokkal és a sikítozó gyermekekkel mindenütt. Mindennek tetejében, Daynek és Sinynek nyoma veszett. Az egyik pillanatban még megszeppenve simultak kék ingjéhez, aztán egyszerűen köddé váltak. Rain egyre hangosabban, kétségbeesetten zihálva fordult körbe újra és újra. Körülötte rohanó társai csupán összefolyó színes pacáként mosódtak el, némelyik nagyot is lökött rajta, más felé terelve őt. Minden olyan tompa volt és zavaros számára. Hatalmasra nyílt tengerkék szemei gyorsuló lélegzetvételeivel együtt teltek meg könnyekkel. A káosz és a könnyeinek egyvelege elvakította Rain ragyogó íriszeit.

– Day! – eresztette szabadon végül hangját, és azzal együtt fordult ismét egyet. Senki sem figyelt fel rá.

– Sziny! – ismételte Rain neveiket, ahogy folytatta útját a fejetlenségben. Kéklő alakja sötétebb bőrével egészen érdekes harmóniát keltett a kavaros térben, miközben elveszetten lépkedett előre. Minden zavaros volt, hangos és pánikkal itatott körülötte. Ennek nem így kellett volna történnie, a lovagoknak megvédeniük kéne a következő generációt, nem az ellenkezőjét cselekedni. Hisz a feketéket erre képzik ki, ez a feladatuk, attól a pillanattól kezdve, hogy a színceremónián eldől csoportjuk. Ez nem volt rendben, valami történt. Kegyetlenek voltak, erőszakosak, indulatosan ragadtak ki gyermekeket nevelők és társaik karja közül és, ki tudja aztán hová hurcolták őket. Megjelentek, betörtek a Terra főépületébe és fékezhetetlen, éjszín farkasokként ragadtak el ártatlan gyerekeket.

– A kékekért jöttek Rain, tűnj el innen minél gyorsabban! – szorított rá egy gyönge marok Rain csuklójára. A fiatal lány egészen közel hajolt arcához, ahogy figyelmeztette őt.

– Nem lehet, meg kell találnom Dayt és Szinyt – Rain tiltakozva rázta meg fejét. A hófehér hajú lány rosszallóan préselte össze vastag ajkait, miközben tehetetlenül lépett előre az őt érő lökések elől.

– Figyelj rám! Ez most komoly, eljött az ideje, hogy magadra gondolj először – fogta puha, barna kezei közé a fiú arcát Rifae. Valósággal fekete szemei Rain rémül kékjeit marták. Mintha rá akarták volna beszélni erre a szörnyű tervre.

– Nem tehetem Ri, nem lehetek ilyen önző – jelentette ki határozottan Rain, ahogy eltolta magától a szürke színbe öltözött lány kezét.

– Mégis miért nem? – Rifae hangjában düh és sértettség kelt életre. Elválva a kék fiútól akaratlanul is de, távolodni kezdett tőle, mígnem lassan a tömegbe veszett csalódott alakja.

– Mert ők a családom – súgta maga elé Rain.

– Rain! – egy kis kéz kapaszkodott Rain ujjaira rémülten, kizökkentve őt az egyre reménytelenebb kutatásból.

– Day, hála az égnek! – ölelte magához szinte azonnal a fehér lányt. Day szipogva, ragaszkodóan szorította a fiút.

– Azt hittem már elvittek vagy, bajod esett – Rain csendesen súgta Day fakóbarna hajába a szavakat.

– Mi történt? Hol van Sziny? – A karjánál fogva eltolta Dayt, hogy a szemébe tudjon nézni. A lány sápadt arcán kövér könnycseppek indultak meg, látszott zölden fénylő tekintetében a félelem és a döbbenet. Rain arcára ismét pánik ült ki.

– Day? – A névbe fulladt Rain minden borzalmas gondolata, összes néma rémülete.

– Sziny... Sziny – kapkodta a levegőt Day.

– Hol van? – rázott egyet a lányon gyöngéden Rain. A kék fiú hangja türelmetlenül veszett el a gyermeki és lovag kiáltások közt. Day kicsiny arca szívbemarkolóan fájdalmasba fordult, ahogy újabb könnycseppjei préselték ki magukat a külvilágra.

– Elesett és... és nem tudtam neki segíteni. Nem tudott felállni... csak nem tudott felállni. Senki sem figyelt... Rain, senki sem segített. Nem tudtam segíteni – zokogta, miközben hatalmas levegők vágtak szünetet szavai közé. Rain vonásai egy pillanatra csak eltompultak, mintha szíve megállt volna zakatolni. Agyán végigfutottak Day mondatai újra és újra, melyek fájdalommal keltettek életre friss könnyeket.

– Hol van most? – kérdezte remegő hangon Rain. Kirázta a hideg, ahogy kézen fogta Dayt és lépkedni kezdtek társaik közt. Gyász festette tekintetüket ködössé és egészen sötétté, amint az apró test felkéklett a durva léptek közt. Day keze reszketve mutatott felé, de azonnal kezébe temetett arccal fordult el, amint Rain Sziny élettelen teste elé lépett. A fiú ajkai elnyíltak, jeges könnyekkel telt tekintete csak a kislányra összpontosított. Még sosem félt annyira életében, mint akkor. Kimondhatatlanul rettegett attól, hogy Sziny kicsiny teste már soha többet nem fog megmozdulni, hogy tüdeje nem fog megemelkedni majd lesüllyedni, hogy ragyogó, borostyán szemeiből végleg kiveszett a fiatal láng.

– Félre! – kiáltotta, hangjában felismerhető egyvelege csendült a fájdalomnak és a haragnak. Ingerülten lökte félre a többi gyereket. Senkit sem érdekelt, a mocskos cipőikkel tapostak Sziny ártatlan lényén. Rain nem törődve senkivel térdelt le mellé, lassan és óvatosan húzta ölébe a piciny, mozdulatlan lányt. Szipogva fordította maga felé a szép kis arcát, amely most kék vérrel és porral volt bemocskolva. Csöpp orrából és szájából is vér szivárgott, szemei gyöngén csukva voltak. Fekete, göndör haja koszosan és kócosan tapadt arcocskájára itt-ott. Mégis olyan nyugodtnak tűnt, ahogy ott feküdt Rain kezei közt, semmi sem fájt már neki.

– Sziny... – súgta éles fájdalommal Rain és, a gyermek arcára simított. Reszkető ujjai finoman tűrték el a tincseket békés, sápadt arcából. Lassan egy, majd kettő forró könnycsepp is öntözni kezdte kihűlt bőrét.

– A fény kísérjen tovább... – szólt utoljára Szinyhez a fiú, de nem akarta otthagyni, nem akarta kiadni kezei közül őt.

– Hé te ott! – ordított egy lovag kiválva valahonnan a tömegből és, megindult a gyászoló Rain felé.

– Itt egy kék! – folytatta a fekete, de Rain nem mozdult, képtelen volt. A lovag megragadta karját.

– Eressz el! – kiáltott felbátorodva a fiú, de a lovag nem tágított.

– Miattatok halt meg! Megöltétek! Meggyilkoltatok egy ártatlan kislányt! – kiabálta Rain elkeseredve.

– Fogd be kölyök! – a lovag lepillantott Szinyre, de szinte azonnal el is fordult. Talán őt is megérintette egy pillanatra, de ebben egyáltalán nem lehetett biztos senki. Ugyan, egy szívtelen feketét?

– Szörnyetegek! – kiabálta sírva. Redson lovagja megpróbálta felemelni Raint, de ő kitartóan kapálózott a karjai közt.

– Indulás! – próbálta magával rángatni a kék fiút.

– Engedd el! – rontott a magas férfinak Day. Ez annyira meglepte a lovagot, hogy hátralépett egyet, így Rain ki tudott szabadulni szorításából, aki azonban a földre esett.

– Futás! – utasította azonnal a lányt Rain és, ő maga is megpróbált minél gyorsabban felállni. A lovag mégis elkapta az egyik lábát, minden próbálkozás ellenére, ezúttal viszont a másik keze sem volt üres, így a foszforkard a küzdő Rain arcát érte. Mélyen hasította fel a húst és a fénylő fehéret, forrongó bíbor színezte be. A férfi arra számított, hogy ezzel majd eléri a célját és Rain majd megrémül, de ő nem ismerte Raint. A kék fiú a másik, szabad lábával arcon rúgta a lovagot, így nyert egérutat és sikerült elmenekülnie. Vörössel festett, sajgó arcát még utoljára Sziny kihunyt teste felé fordította, hagyta, hogy még egyszer érezze azt a friss kínt szívében, majd Day nyomába eredt.

Sziny mindössze hat éves volt...

***

Jelenlegi életkor: 19 év

Város: Aegith

Év: Merkúr 9. y éve

 Zayna még egyet húzott a Rain felkarját szorító sárga rongyon, majd puhatolózva véna után kezdett kutatni a férfi könyökhajlata körül. Csupán egy pillanatra állt meg, hogy felnézzen Rainre, aki kicsit rémültnek látszott.

– Vagány sebhely, honnan szerezted? – próbálta oldani a feszültséget Zayna. Rain tompa fájdalmat sugárzó óceán kék szeme Zayna szürkéjével találkoztak. Mintha kérlelte volna, hogy ne kérdezzen többet.

– Ez egy bonyolult történet – zárta le ennyivel a témát Rain.

– Rendben, akkor nem is kérdezek róla többet – Zayna is annyiban hagyta. Ujjai végül megtalálták, amit kerestek.

– Nem azért mondtam, csak... – Rain lehajtotta a fejét, ahogy a szürke ügyködéseit követte figyelemmel. Zayna kezébe közben egy injekciós tű is került, ami nem igazán nyugtatta meg Raint.

– Semmi gond, megértem. Hisz alig ismertek, nem kell minden dolgotokba beavatni. Mindenkinek vannak sebhelyei Rain, – beszélt elhalkulva a szürke és, lassan Rainbe mélyesztette a hideg tűt. A kék férfi felszisszent és rémülten pillantott a testéből, egy kisebb üvegcsébe áramló vörös vérére, majd rögtön Zayna tekintetét kereste ismét. Utálta a tűket, annak a gondolatát is, hogy egy idegen tárgy áll ki a testéből, muszáj volt elterelnie a gondolatait.

– Olyan más vagy Zayna, – szólt halkan Rain. A nő egy pillanatra emelte csak szürke tekintetét a kéklő szemekre, összevont, vastag szemöldöke alól figyelt. Nem teljesen értette, ezzel mire gondol a másik.

– Hogy érted ezt? – tért vissza a karra.

– Nem is tudom, nem olyan vagy, mint a többi, pilioni szürke. Bátor vagy, nem riadsz vissza semmitől.

– Nagyon kedves tőled, hogy minden szürkét gyávának gondolsz, Rain, tényleg – rázta meg a fejét Zayna, majd, mikor már elég vér gyűlt össze lassan eltávolította a tűt Rain bőre alól.

– Nem, nem úgy értettem – dadogott zavartan Rain. Gondolatban már sokadjára ütött a homlokára.

– Tudom – mosolyodott el mégis kedvesen Zayna és egy kis, piros rongydarabot vágott a másikhoz, aki időközben feltápászkodott a földről.

– Szóval ezt most be fogjuk adni Daynek? – érdeklődött Rain a szürke mellé lépve.

– Pontosan ez a terv – helyeselt Zayna, és az ablakon beáramló fény elé emelte az üveget. A sötét bíbor színekkel keveredett a sápadt városi fény. Így, ha egészen alaposan megvizsgálta az ember láthatta az egészen apró kis kék, néhol inkább lilás színezeteket benne. Ott kavarogtak békésen az áttetsző falak közt.

– És ez segíteni fog rajta? – kérdezte a férfi még közelebb lépve, ő is eltűnődve figyelte saját vérét.

– Elég valószínű. Egy darabig biztos jobban lesz tőle – mondta csendesen Zayna. Majd kizökkenve, hirtelen fordult Rain felé, azonnal fel is tűnt neki a férfi karján elindult vércsepp, mely sötét, fénylő vonalat húzott barnás bőrén, ahogy haladt.

– Ezt a rongyot oda kéne szorítanod – vette el tőle a piros anyagot, és kérdés nélkül az apró sebre nyomta.

– Tudod, hogyan állapítja meg a Delta, hogy melyik csoportba tartozol? – kérdezte Zayna, és felnézett a kékre. Rain kissé megilletődve csupán megrázta a fejét, de végig Zayna sápadt, halovány szeplőkkel szórt arcát figyelte, mely olyan különleges hatott korom fekete, fonott hajával és szintén sötét szemöldökével.

– Megnézik hány százaléka kék a vérednek. Mindenkinek van kék a vérében, még ha alig észrevehető százalékban is. Az egyetlen csoport, akinek nem jutott ebből semmi, azok a szürkék. – Zayna hangja olyan puhán terjedt szét a szobában, érezni lehetett benne azt az apró sérelmet.

– Ezt nem tudtam – súgta Rain, miközben egy nagyot nyelt. Láthatóan feszélyezte őt Zayna közelsége és szavai is. Érezte, hogy a szürke nő egyre erősebben szorítja rongyot karjához, mintha magára Rainre is haragudott volna, mindenért, ami valaha a csoportját érte.

– Nem csak egy személynek lehetnek sebei, bármi lehet sérült – ezen szavakból már csöpögött Zayna keserűsége.

– Sajnálom... – suttogta Rain még mindig tartva a szemkontaktust. Részben félt is félrenézni.

– Hát persze – lépett el végül Zayna, megszakítva a közéjük fészkelődött különös feszültséget.

– Tudod, neked ott van az arcodon az a sebhely, de pontosan tudom, hogy mennyire tud kínozni az, ami belül hozzátartozik. Tudok mindent Rain, ismerem.

– Zayna! – szólt Day az ajtóban támaszkodva. Arcát hideg izzadtság borította, szeme vöröslött a fájdalomtól, egyszerűen megtörnek látszott már a külseje is. Szörnyen gyenge volt és beteg, már jobban hasonlított egy vadra, mint egy fehér, pilioni lányra.

.

Day erőtlenül zokogva temette arcát Zayna vállába, miután az égető, idegen vér megkezdte útját az ereiben.

– Shhh... Minden rendben lesz – simított Day hátára Zayna.

– Annyira elfáradtam, Zayna – sírta Day, ahogy lázas szemeivel a távolabb álló, csendes Raint figyelte. Bár messziről nem látszott, de az ő kék szemei is megteltek könnyekkel.

– Rendbe fogsz jönni, találunk egy kékvérűt és minden rendbe jön majd. Újra megerősödsz és mi hárman boldogan élünk majd Deltában – mosolygott Zayna, de ő maga is próbálta visszafojtani forró könnyeit. Milyen szép álmok, túl gyönyörűnek tűntek, ahhoz, hogy valaha is igazak lehessenek.

– De most erősnek kell maradnod és pihenned is kell Day! Meglátod után sokkal jobban leszel majd. – Zayna olyan volt akár egy aggódó édesanya. Segítette is Daynek visszafeküdni a szoba sarkában felhalmozott, színes, textil kupacra.

– Köszönöm, hogy itt vagytok velem – mosolygott túl fájdalmain a fehér lány, de szemei már csukódni is kezdtek.

– Ugyan, hol máshol lennénk? – Zayna kedves hangja álomba hívta Dayt, így már nem láthatta azt, ahogyan a szürke nő Rain felé fordul kérdése után.

x

Day annyira tompának érzett mindent. Nem volt abban a közegben lélegzet sem, mintha víz alá került volna, akár a zöld kábító szer hatása, de ez mégis más volt. Kellemes melegséget érzett, ami körbevette, hozzásimult egész lényéhez. A Napfény életet adó, könnyed forrósága. Szemei csak egészen lassan nyiladoztak, így bontottak friss levelet lángoló zöld íriszei a kék és fehér színek kissé megfakult, élő masszájában. Day rózsás ajkai elnyíltak, de nem áramlott be köztük semmi, minden eleme üres volt ennek a valóságnak, mégis mindent magába foglalt. A mély csend lüktetett pusztán, végtelenül. Day csodálattal figyelte arca körül könnyeden lebegő élénk tincseit. Itt minden súlytalan volt, nem volt idő, nem létezett a tér, sima bőrén valahogy mégis érezte a fény tapintását.

– A vér... – visszhangzott tompán a torzult, suttogásokkal keveredő hang. Day csodálattal figyelte, ahogy a kék és fehér színkavalkád a hanggal együtt formálódik és rezdül körülötte.

– Nem hagyhatod, hogy mások lássanak vérezni! – terjedt szét ismét egy hullám. A zavaros szavak kitöltötték az egész létet. A hófehér lány ekkor megérezte a forróságot bőrén. Orrából lassan indultak meg a vörös cseppek, arca elé kúszva fénylettek. Aztán zavartalanul szöktek egyre feljebb.

– Sosem véreztük ugyanazt Day – erősödött fel a felismerhetetlen hang, mire a hószín élesen, kegyetlenül vágta meg a kék békét. Day tekintete megrémülve cikázott, válaszokat keresve. Valami megváltozott a vére ezúttal kéken folyt szét a vakító szín vásznán.

– Nyisd ki a szemed! Nézd! – utasította a fény zúgó szava.

– Lásd meg a lángokat!

– Érezd!

Day hatalmas lélegzetet vett, riadtan pattantak ki szemei. Éjfekete világ foglalta őt magába, a szín feneketlenül tátongott. Istentelen hideg rázta a testét, ahogy ott a sötét talajon tenyerelt. Fakó kézfejére folyamatosan csepegett a kék vér, ajkai közül csurgott. Reszkető ujjai az alaktalan talajt markolták. A fehér lány lassan emelte fel, azóta már könnyel öntözött arcát, és hajtincsei közül látta meg a távolban éhesen pusztító fehér lángokat. A tűz magasra csapott, és Day szívében megmagyarázhatatlan űr és kínzó fájdalom lüktetett egyre erősödve. Mellkasából felszakadt egy lehetetlenül fájó ordítás, amit a fekete azonnal elnyelt. Day erőtlenül esett össze a halálszínű földön. Teljesen elveszettnek érezte magát, egy nincstelen árvának. Pánikolva kapkodta a levegőt, arcát szorosan a jeges felülethez szorította. Ekkor érezte meg felkarján a durva, bőrkesztyűk szorítását. Elrángatták őt onnan, semmilyen szimpátia sem volt, a kardjukhoz hasonlóan, tej fehéren villanó szemükben. Szívtelen lovagok némán hurcolták egyre távolabb a fájó, tiszta lángoktól, amik a csillagos eget nyaldosták már. Tiszta szenvedés táplálta őket, és a múlt szikráit vetették szerteszét az éjszakában. Ebből születtek meg azok a ragyogó égitestek.

Day zaklatottan riadt fel, lázas tekintettel kereste barátait.

– Itt vannak! – zihálta hangosan.

– Kicsodák? – kérdezte Rain. Zayna azonban egy percre sem vonta őt kérdőre, azonnal az addig sarokban pihenő foszforkard után nyúlt.

Day még zaklatottan szuszogva nézett maga elé, nem teljesen értette az imént félbeszakadt álmát, de tiszta, hideg sajgást szívében még mindig érezte. Mintha mások kínja olvadt volna egybe sajátjával és ezt a szúrós egyveleget pumpálta szét testében pezsgő vére kegyetlenül. Ezzel szemben mégis úgy érezte magát, mint aki újjá született. Készen állt a harcra.

*

Haha! Régen volt rész, mi? Hiányoztam? 😁

Sajnálom amúgy, hogy ilyen lusta tudok lenni és időnként teljesen motiválatlan, de remélem így is érdekel még titeket a sztori. Sajnos ígérni semmit sem tudok, de igyekezni fogok, hogy mégis gyakrabban legyenek részek.

Btw, foglalkoztat engem egy kérdés...

Ti mit gondoltok? Kinek szán az ég (vagyis én) happy endinget és kinek sad endiget? 

Vagy ti kinek szánnátok melyiket?