Jelenlegi életkor: 19 év

Város: Pilion

Év: Merkúr 9. y éve

*

 Sötétség uralta az egész épületet. Minden néma volt, nesztelen, talán néhány lovag igyekezett még a dolgára, de az alig volt észlelhető ezen az emeleten. Csak hangosabb levegővételeket lehetett hallani Day zárkájából. A lány az ágyon feküdt, egészen apróra összehúzva magát, érzéstelenül meredt maga elé az éjszakai homályba. Nagyon ritkán gurult végig arcán egy-egy makacs könnycseppecske és olvadt egybe később a szürke takaróval. Ez volt a második estéje itt, bezárva és már egészen reményvesztetten. A fénytelen szobában, feketének tűnő szemei előtt csak egy árva, vékony tincsecske lengedezett árván, ahogy Day lélegzete eggyé vállt a sötétséggel és életet lehelt rá. Már aludni is képtelen volt, vigasztalhatatlanná, gyengévé és elveszetté vállt. Nem volt kiút. Elszántsága hamar alábbhagyott, miután minden ébren töltött órája pokol volt, csupán egy szúrás, után és pontosan tudta, hogy ez nem fog enyhülni, ahogy azt is, hogy e falak közt senkinek nem fog megesni rajta a szíve.

– Day – pisszent meg a szomszédos fal. A lány nem reagált, csak kicsit jobban összehúzta magát. Mintha minden nesz tovább sértette volna.

– Day? – Zayna nem akarta annyiban hagyni. Ám, Day már közel járt a feladáshoz, minden fájdalmat okozott neki. Az ereiben, mintha ott lángolt volna a vírus, a hányingere folytonos volt, az egyik karja gyakran remegett. Volt, mikor az orra is erősen vérzett. Mindezek mellett pedig képtelen volt kiverni fejéből a kínzó fájdalom emlékét.

– Mi történt? – a női hang nem hallgatott. Day arca fájdalmas érzelmekbe feszült. Szipogva törölte meg szemeit. Már nem tűnt úgy, mint akit csak a mellkasának emelkedése és süllyedése különbözteti meg egy holttól. 

– Meg fogok halni Zayna – szólalt meg nehézkesen. Szörnyű érzés volt ezt kimondani és tudatosítani magában még ennél is rosszabb.

– Miről beszélsz? – egy apró puffanás szűrődött át a másik oldalról. Zayna valószínűleg a falra üthetett.

– Megfertőztek. Szerencsém lesz, ha még azelőtt meghalok, hogy vaddá válnék – sírta Day. Sötétzöld szemeiben felragyogtak apró, kék fények, melyekkel megtelt időnként a kinti folyosó. Akár egy elveszett, céltalan gyermek, úgy figyelte őket Day.

– Nem, nem fogsz meghalni. Figyelj rám! – tiltakozott Zayna. 

– De meg fogok Zayna, ezt nem élhetem túl – meg volt győződve, hiszen sosem látott embereket kigyógyulni ebből a kórból.

– Ez nem igaz! Van ellenszere a vörös láznak. Mi... nekünk, csak egy másik kék vérére van szükségünk – hadarta Zayna. Day egyre közelebbről hallotta őt.

– Hogyan? – vonta össze világos szemöldökeit a lány. 

– Hiszen azért vagy te is itt, mi mind azért vagyunk itt. Az ellenszer a kékek vére, az képes enyhíteni a tüneteket – magyarázta Zayna. Ő már elég ideje volt itt, hogy ezekhez az információkhoz hozzájusson.

– De ha én is kék vagyok, akkor miért ennyire elviselhetetlen? Az én vérem nem elég? – kérdezett vissza Day.

– Nem tudom, lehet. Talán tényleg nem vagy kék, ami viszont rosszabb hír. 

Day remegve fújta ki a forró levegőt. 

– Elég régóta vagyok ide bezárva, volt időm kihallgatni őket. Tudod mi az a kék vér? – folytatta egyre izgatottabban Zayna.

– Igen, néhány kéknél előfordulhat, hogy a vérük is valóban kék színűvé mutálódik, részben vagy egészen, vagy valami ilyesmi – villantotta meg tudását Day, erre már fel is kellett ülnie. Kezdett érdekes fordulatot venni ez a késői beszélgetés.

– Pontosan. Egy kék vörös vére enyhít, viszont a kék vér meggyógyíthat, Day. Ez az a nagy titok, amit itt őriznek a templomban és most már összeállt. Ez lehet az oka annak is, hogy nem vittek Deltába. 

Day a szürke falakat nézve kezdte kapiskálni a dolgot.

– Hogyan jöttél rá minderre? – érdeklődött.

– Kisgyerekként jó tolvaj voltam, simán le tudtam nyúlni egy-két papírt tőlük, amíg ők ide-oda hurcoltak a templomban. Meg a hallásom se rossz, de így már összeállt a kép – mesélte Zayna büszkén.

– De akkor is, honnan szerezzünk kék vért? – Day úgy érezte megint egy zsákutcába érkeztek. Egyik megoldás sem állta meg a helyét.

– Mikor a szökést emlegetted, bogarat ültettél a fülembe. Szóval, gondoltam egybeköthetjük a két dolgot. Kitaláltam valamit, ami működhet – Zayna hanglejtése egészen vidámnak hatott.

– Nem hallgatnak le minket? – tekintett körbe a helységben gyanakodva Day.

– Ha lehallgatnának, már rég nem lennénk egymás mellett, bízz bennem! De most elmondom, hogyan fogjuk csinálni. 

Day bizakodni kezdett, határozottan bólintott. Zayna pedig lelkesen kezdte vázolni a terveit. Day ismét érezte azt a reményt, melyet az első ott töltött pillanataiban. Szabad akart lenni ismét. Nem tudta mennyi esélyük van a szökésre és neki mennyi a túlélésre, de reménykedett. Már csak erősnek kellett maradnia. Mindet meg tett volna, hogy újra a nyílt ég alatt élhessen.

– Kijutunk innen Day. Csak tarts ki még egy kicsit!

***

Az előkészületek a legfontosabbak. Ha azt nem tudjuk kivitelezni, akkor nehezen szabadulunk innen.

 Kora délelőtt járhatott az idő, mikor Day minden erejét összeszedve gondolta végig újra és újra a dolgokat, a feladatát. Kicsit még szédelgett, de így is fel-alá járkált, faltól falig. Próbálta teljesen felrázni magát. Izgatott volt, óvatosnak kellett lennie, nem hibázhatott, túl nagy lett volna a kockázat. Talán ez is adott neki erőt, a reménye annak, hogy nem itt van a története vége és élhet tovább. Ha ez sikerül, újra láthatja Raint. Bár csak harmadik napja volt itt, máris hiányzott neki, még az a búra is a feje felől. Day egy pillanatra azonban megtorpant, észrevette az ágy alól kilógó kis, fehér búzaszeletet, amibe éppen csak beleharapott. Alig evett mióta idekerült, pedig szerette az ételt, de egyszerűen nem volt étvágya. Az összes szerve minthogyha forrt volna benne, igaz a tegnapi állapotához képest valamivel jobban érezte magát, azért nagyon messze volt egészségestől. Az első nap óta nem kapott abból az injekcióból, de tudta, hogy ma is erre készülhetnek, azok alapján, amit Zayna mondott a rendszerükről. Őt is minden harmadik napon hurcolták el, bár Day abban még nem volt biztos, hogy szomszédjával is ezt művelték-e. Mivel neki még nem tűnt fel, hogy Zayna betegeskedne. Igazság szerint azt sem tudta mi a csoportja, de itt már mit is számított mindez?

– Francba – kapott orrához a lány. Remegő keze vörössel színeződött be azonnal. Először úgy gondolta csupán képzelődik, azonban már egyértelműen látható volt, hogy vére egyre sötétebb. Minden porcikájába befészkelhette magát a vírus. Érezte, hogy nem sok ideje lehet, sietni kellett. Pár apró, bíbor csepp ruháját is megfertőzte. 

– Szedd össze magad Day! – suttogta magának és hanyagul elkente arcán az égő színt. Idő volt. Szeme sarkából már látta, hogy kísérője megérkezett.

– Dayrise! – ismét ugyan az. Day mély levegőt vett, készen állt. Lendületesen fordult meg. Zion furcsa tekintetével találkozott, ahogy ezt megtette, mintha kis ideig benn ragadt volna a levegője. Nagyokat pislogott a férfi, a háta mögött összekulcsolt kezeit is maga mellé eresztette. Day követte fürkésző, barna tekintetét egészen az ő vérrel csöpögtetett, fehér felsőjéig. 

– Nem hiszem, hogy ez meglepne téged – kezdte gorombán Day. Végtére is mi oka lett volna kedvesen szólni hozzá? Zion erre kizökkenve húzta ki magát újra, ez már ismerősebb volt a fogoly számára.

– Indulás! – utasította Dayt, így egészen úgy hangzott mint testvére. Ellenséges, uralkodó. Day engedelmesen nyújtotta kezeit a herceg felé, aki ezúttal elől bilincselte meg a lányt.

– Elengedhetsz, még akkor sem tudnék elfutni, ha akarnék – szinte morogta ezeket a szavakat Day. Zion azonban nem engedett, most is csak meglehetősen szűkszavúan vezette Dayt tovább. 

– Egyáltalán miért te foglalkozol a kísérleti nyulakkal? - Day csak nem akart felhagyni a herceg bosszantásával. Talán mindezt azért tette, mert tisztában volt vele, hogy nagyrészt nem kap válaszokat tiszteletlen kérdéseire, legfeljebb egy kábító szúrást, vagy dühös parancsot. Mondjuk úgy, ez volt az egyetlen apró szórakozása.

– Tudok mindent, Zion. Tudom, hogy Delta háta mögött űzitek ezeket a magánakciókat – avatta be a feketét, Day. A vörös ekkor megtorpant, ismét kiültek arcára sötét érzelmei. Day tehetetlenül ütközött neki háttal, mint egy rongybaba.

– Azt hiszem neked is jobb lenne, ha most szépen befognád azt a nagy szádat! Te magad is tudod, hogy minden ilyen próbálkozásod hasztalan, hiszen úgyis itt fogsz meghalni. És egyébként is mihez kezdenél ezzel az információval? – elég erőteljesen rántotta magával szembe a hozzá képest meglehetősen gyönge és alacsony lányt. 

– Talán valahogyan kiszivárogtatnám a mocskos kis dolgaitokat Deltának. Akkor végre elnyerné a családod a méltó büntetését – ágaskodott fel kicsit Day, hogy nagyobb súlya lehessen szavainak. 

– Na ne nevettess! És végképp ne hívj Zionnak – a férfi ismét elég rémisztően festett, de Dayt már alig ha tudta ez megrémíteni. Igazság szerint kezdte hirtelen nagyon furcsán és rosszul érezni magát, szóval egy mérges herceg volt a legkisebb gondja.

– Akkor mégis minek hívjalak, Zion? – kérdezte kicsit szórakozottan, de a névnél már egészen megszédült. A folyosó képe feketén szakadozott. Szemei is felakadtak, mikor térdre esett. Köhögve támaszkodott meg a hideg padlón. Forróság ismét. Ajkai közt tört elő ezúttal és egy enyhe hanggal cseppent a fehér talajon a nyúlánk csöpp, majd még egy és ismét egy. Day rémülten érintette ujjait szájához, megint minden piros. Zöld szemeiben félelemként villant fel a meggyszín felismerés.

– Hé...? – szólt kissé félve Zion. Közelebb is lépett a fertőzötthöz.

– Jó-jól vagyok. Csak vér. – Day hangja mégis remegett. Valamicskét óvatosabb fogás érintette felkarját és segítette fel a hideg földről. Amint talpra állt a lány, a herceg szinte azonnal elfordította maga felől, célirányosan a labor felé. 

– Menjünk! –  beszélt halkan Zion és ismét megindultak a fényben úszó átjárón. Day érezte ajkai közt a meleg, fémes ízt. Vér volt, de valahogy mégis más.

 A hatalmas, üvegajtó két szárnya lassan nyílt előttük és engedte be őket a szörnyű helységbe. Fájdalmat zártak magukba azok a csempék, minden porszemben ott volt a rabok félelem. Az, hogy egy árva ablak sem vájt utat a vastag falakba, csak még szörnyűbbé tette az egészet. Dayt kirázta a hideg, amint beléptek. Zion szinte azonnal el is szakadt tőle. Day utána fordult még, de már csak távolodó alakját látta, ahogy visszafelé lépked. Az ő munkája itt véget ért. Day pedig ott maradt talpig fehérben, vérrel áztatott arccal az egészen kékesnek tűnő helységben és csak tűrte, ahogy a másik herceg az ismerős szék felé cibálja.

– Sokszor gondolkozom azon, hogy vajon az emberek engem vagy az öcsémet kedvelik jobban. Te mit gondolsz, Dayrise? – beszélt szórakozottan, miközben Day egyik kezét a szokásos helyhez erősítette.

– Én nem vagyok a megkülönböztetés híve. Mindkettőtöket egyformán utálom – mosolyodott el gyengén Day.

– Végülis –  vigyorgott Daner. Láthatóan ez most elnyerte a tetszését. A herceg hátat fordított, valami után kutatott, az üvegek csörögtek kezei alatt. Day értetlenül pillantott a szabad tagjaira. Mégis miért hagyná őt így Daner? Tud valamit? Azonban nem sokat töprenghetett ezen, zöld szemei  szorgosan kerestek valamit a közeli asztalokon, távolabbi polcokon. Kék után kutattak sietve, akár egy fürge lombméh.

Nézz körbe a laborban, biztos van valahol. Szerezned kell kék vért Day!

Tekintete végre megakadt, maga mellett elég közel. Üvegcsékben sorakoztak, csak arra vártak, hogy kinyújtózkodva feléjük nyúljon és megkaparintsa őket. Day hát így is tett, feléjük kapott, de túl messzinek tűntek, és ha leverte volna bármelyiket is ki tudja, mit tett volna vele Daner. Ismét próbálkozott, kicsit óvatosabban. Majdnem. Visszapillantott, a még mindig ügyködő hercegre. Ha most nem szerez vért, akkor lehet nem lesz ereje majd futni a lovagok elől, ami pedig megint csak végzetes lehet számára. Day ismét kinyúlt, ujjai kapálóztak az ellenszer után, de hiába. Késő volt, Daner várakozva pillantott maga elé, a még mindig próbálkozó lányra.

– Ez nem fog sikerülni, de most megelőlegezem neked –  szólt egyszerűen. Day megrémülve fordult vissza és mozdulni sem mert. Aztán meglátta az injekciót a herceg kezében. Azonban az szintén sötétkék volt, az üvegben kavargott a folyadék. Gyógyító, hűs tenger, melyre szomjazott Day egész lénye.

– Mégis mi ez? –  A kérdése inkább a szituációra vonatkozott. Daner egy övszerű, vékony dolgot vett magához és azt Day felkarjára kezdte szorítani. Az erek útja, akár domború ki ösvények rajzolódtak ki.

– Tudod... az elsődleges célunk nem az, hogy megöljünk. Azért vagy itt, mint a többi ember is, hogy megtaláljuk az igazi ellenszerét a vörös láznak –  beszélt Daner egészen nyugodtan, miközben lefertőtlenítette, egy látható ér felett a bőrt. 

– De ez nem Delta dolga lenne? Ez nem illegális? –  értetlenkedett Day. Daner száját egy halk, levegős nevetés hagyta el. Világos szemei csak Day kezére összpontosítottak. A tű nem sokkal később eret talált. Day felszisszent, ez egészen tűrhető fájdalom volt. Igaz a másik karján egy erős, vöröses lila folt éktelenkedett, még a múlt alkalomról. Ez semmi sem volt ahhoz képest, szúnyogcsípés. 

– Nem tudsz te semmit a Deltáról. Nem is sejted, hogyan működnek ezek a dolgok Dayrise. De nem is kell. Csak annyi a feladatod, hogy fogd be és tűrd! –  adagolta a gyógyszert Daner. A kéklő víz tisztította a vörös mérget a vérből.

– Akkor is tudniuk kéne erről, ez a szabályok megszegése, akár meg is ölhetnek ezért– Day csak nem akarta annyiban hagyni. Daner kihúzta a tűt és egy vattakorongot nyomott rá, majd jelentőségteljesen nézett az alanyra.

– Na, idefigyelj! Te csak örülj annak, hogy a próbálkozásaidért még nem hagytunk megrohadni a celládban. Lehet, hogy nem a halálod lenne az elsődleges cél, de az is egy lehetőség. Te vagy az egyetlen, aki megnehezíti a saját dolgát. Szóval a helyedben én zárva tartanám a számat, de nagyon szorosan –  figyelmeztette Daner. Úgy tűnt Day kész is ezt megfogadni, legalább is egy ideig. A hercegeket nagyon egyszerű volt felhúzni, de a feketék sosem a türelmükről voltak híresek. Annál inkább hirtelen haragjukról.

– Mozgás! – rángatta fel Dayt a székből Daner. A lány engedelmesen indult meg a csempével borított helységben. Egészen hideg is volt, és az a szag, amivel keveredett, az az ellenséges kemikália aroma csak még kellemetlenebbé tette az egész atmoszféráját annak a térnek. Az ajtó nyílt és Zion már ott várta őt. Mint mindig, most is háta mögött összekulcsolt kezeit szabaddá tette, hogy őt vezethesse tovább.

– Utána keresd meg Redsont, Zion! Látni akar –  beszélt testvérének még Daner, mielőtt az ajtó elválasztotta őket. Zion csak bólintott. 

 Day egészen lassan ballagott a herceg előtt, ezúttal ő maga is csendes volt. Egyértelműen gondolkodott valamin. Eléggé bizarr látványt nyújtott, ahogy a néha megvillanó, lángoló lámpák fényében lépkedett, sápadt arca vörössel volt színezve, zöld szemei szinte világítottak bőre puha árnyékai közül. Úgy festett akár egy fehér kis szellem, egy hatalmas, veres hajú árnyékkal a nyomában. Zion ezzel szemben zavarodottnak tűnt, nem érette mitől kezdett a lány hirtelen így viselkedni. Azt gondolhatnánk, hogy a terv járt a fejében, azonban ez nem így volt. Amit látott maga előtt tisztán és fehéren pompázott, mintha gyógyítgatta volna fáradt és beteg tudatát. Day a fehér fény emlékét idézte fel magában újra és újra. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, az egész egy elérhetetlen tapasztalat volt csupán és ő maga is csak lyukas marokkal tudott felé kapni. Jól tudta, hogy nem lehet elérni, de mégis érezte magában. Időnként felbukkant, bár közel sem olyan erősen, mint legelőször, a fájdalom csúcspontján. Annyi mindent ígért az a jelenség: békét, napsütést, édes hangok és illatok frisszöld, sárga és fehér táncát az arcokon. Csiripelt Daynek, suttogott selyem hangján, de a lány képtelen volt értelmezni szavait. Csak annyit érzett a langyos, napsugaras képekből, hogy minden hozzá szól, neki ringatózik. Akár egy emlék, amelyhez sosem kötődött valós esemény. 

 Day ismét a valósában zuhant. Hideg falak, szürke csend fekete visszhangokkal, maró szerek üvegekben. Minden csak villanások sorozta fejében. Egy pillanatra összeszorította szemeit és megrázta fejét, hogy koncentrálni tudjon. Oda kellett figyelnie a tervre. Lassan kezdetét vette. Meglátta Zaynat a folyosó másik végéről közeledni. Még sosem látta őt, csak elképzelni tudta a hangja alapján. Messze volt az alacsony alakja, csak szürke ruhája aljának lengedezése volt egyértelmű és a fekete lovag mögötte. Day idegesen vett levegőt, ki is húzta magát jobban Zion kezei közt. A dolgok egyelőre úgy mentek, ahogy megbeszélték. Nagyjából ugyan olyan messze voltak a celláiktól. Vészesen közeledtek. Zayna, különleges, szép arca egyre élesebben rajzolódott ki, Daynek csak pár pillanata volt megfigyelni a nő vonásait. Hosszú, fekete haja egy egyszerű, egészen kócos fonatban pihent vállán. Teltebb, halovány ajkain alig észrevehető baráti mosoly ült. Pisze orrához rózsás, kicsit szögletes arc tartozott, melyen azért meglátszott, hogy pár évvel idősebb Daynél. Szürke, húzottabb szemei, vastag, szintén fekete szemöldöke alól figyeltek először Dayre, majd felcsúsztak időnként Zion arcára. Látni lehetett rajta valamiféle undort is.

Már csak pár lépésre voltak egymástól. Zayna ekkor bólintott egy nagyon aprót, nem volt észrevehető, csak Day érhette. A fertőzött lépett még egyet, majd a földre rogyott. Zion meglepetten pillantott az előtte kuporgóra, még a karjait is elengedte a hirtelen események közepette. Zayna, mintha csak erre várt volna, odarohant a gyengélkedő Dayhez. Nehézkesen, de kitépte magát kísérője fekete kesztyűi közül. Letérdelt mellé és a hátát kezdte simogatni nyugtatóan. Sietnie kellett, sürgetően nyújtotta Day felé a szerzeményét, melyet ő ugyan ilyen sebességgel próbált cipőjébe rejteni remegő kezeivel.

Tégy úgy, mintha elgyengülnél, ess össze! Addig én át tudom neked adni. De gyorsnak kell lennünk Day. Nagyon gyorsnak és valósan kell viselkednünk.

– Minden rendben? –  kérdezgette közben hangosan cellatársát Zayna. Day minél hitelesebb zihálással próbálta szintén leplezni magukat. Ez csak pár pillanat volt, mire a feketék feleszméltek. A barna hajú lovag erőszakosan rángatta fel Zaynat, sokkal érzéstelenebbnek tűnt, mint a herceg. Mintha Ziont csak ez ébresztette volna kötelességére, egyből Day mellé guggolt.

– Gyilkosok! Gyilkosok! –  kiabálta Zayna hisztérikusan, egészen meggyőzően hatott. A lovag nem éppen óvatosan bánt vele. Day csak lopva pillantott cinkostársára arcát takaró haja alól. Zayna kacsintott felé, mielőtt a zárkájába lökték. Day vörösfoltos arcán lágy mosoly mutatta magát. Zion bizonytalan érintése vállán ébresztette a siker mámoros élményéből. Rémülten tolta magát arrébb a hideg padlón. Zion keze még a levegőben maradt, ahogy szótlan figyelte a beteg lányt. Day zöld szemei, akár egy rémül kismacskáéi villogtak a hercegre, diószín, hullámtincsei alól. Zion ezúttal nem tűnt erőszakosnak, mintha megszelídíteni készült volna a fehér vadat a fekete vadász. Az ő vörösen kunkorodó fürtjei szintén csapzottan takartak néha sötét tekintetébe. Ez a jelenet kezdte nagyon felzaklatni mindkettőjüket, kellemetlen ellenségesség és annak bizonytalansága váltakozott a fehér térben. Ezt nem lehetett ennyiben hagyni.

– Igaza van... gyilkosok vagytok. Undorító szörnyek –  Day arca, ahogy beszélt mintha undort és utálatot tükrözött volna. Ezen érzelmek összes cseppje pedig most kizárólag Ziont öntözte. A herceg arca megrezdült, olyan hirtelen tűnt ingerültnek. Mintha csak arra gondolt volna, hogy most rámarkol Day gyönge, puha nyakára és minden levegőt kiszorít belőle. Elropogtatja a porcelán csontjait, ahogy a farkasok teszik odakint a védtelenekkel. Bíbor vérszomj mutatkozott a férfi vonásain. Ezt Day is érzékelte, bár valója beleremegett ebbe a pillanatba, nem hátrált tovább.

– Felállni! –  ragadta meg karját igen fájdalmasan és erőszakosan Zion. Felrántotta a földről. Day fájdalmasan nyekkent meg erős mozdulatainak következtében. Zion tudta mit csinál, teljesen elöntötte fejét valami fekete köd, nagyot taszított a lányon, aki így földnek esett a zárkában. Day kellemetlenül szorította össze szemeit a hirtelen fájdalomhullámtól, egy apró könnycsepp is felbukkant szeme sarkában. Zihálással próbálta enyhíteni az érzést, mely eltöltötte testét. Zion kihúzta magát, ahogy végül elsétált az üveg elől, ám ezúttal annyira nem tűnt büszkének. Daynek már nem volt ereje szólni, pedig annyi dolgot ordított volna utána. Szenvedve támaszkodott tenyerein, karjai remegve tartották gyöngült alakját.

– Minden rendben Day? –  szólt Zayna aggódva a túloldalról.

– I-Igen! Megleszek –  szipogott Day. Csak pár percre volt még szüksége. 

Kapaszkodj a fény emlékébe Day, meríts erőt abból...

***

 Homály ült mindenhol. Day elfáradva pihegett az ágyon. Fejét olyan nehéznek érezte. A seb, melyen keresztül a fertőzést kapta égetett és lüktetett, forró volt. Lángoltak az erei, mintha most vívott volna benne harcot a két szín és ez tűzzé formálta volna vérét. Még rosszabbnak is érezte, mint előző éjszaka. Másnap volt a nagy nap, ki kellett pihennie ezt a borzalmas érzést. 

– Mit fogsz csinálni ha kijutunk? –  érkezett tompán a kérdés. Day kezei a hasán pihentek, így pásztázta a feketének tűnő mennyezetet.

– Megkeresem Raint –  válaszolt Day hezitálás nélkül. A szíve is összeszorult, ahogy rá gondolt. Csak újra látni akarta őt, mindennél jobban otthon szeretett volna lenni. Egy kósza, forró cseppet is le kellett törölnie az arcáról, mely gyorsan gurult gömbölyű arcán.

– Ő ki? A szerelmed? – kérdezett Zayna kíváncsi hangja. Day egy apró mosoly kíséretében megrázta a fejét.

– Nem... ő a családom – válaszolt. 

– Jó, hogy van, aki visszavár... –  Egy kis csend keveredett szavaik közé. Daynek fogalma sem volt erre mi lenne a megfelelő reakció. Hisz, Zayna annyira letörtnek hangzott, félt, hogyha visszakérdez, csak még több fájdalmat idéz benne.

– És aztán? Mit fogsz csinálni? Hiszen keresni fognak –  folyatta később a Zayna. Day pár pillanatig belegondolt abba, mi is lesz majd vele ezek után. 

– Nem is tudom... Sosem hagytam még el Piliont, de azt is tudom, hogy itt nem vár rám jövő, ha maradok. –  Day elgondolkozva fordult az oldalára és az üvegfalon túl, valahonnan, a folyosó egyik feléről beszökő kis fények játékát figyelte a padlón csillogni, mint minden éjszakán. 

– Tudod, mióta itt vagyok teljesen elvesztettem az időérzékem. Már abban sem vagyok biztos mikor kerültem ide. Örülök, hogy te itt vagy. Csak, hogy tudd, én mindenképpen elhagyom ezt a várost, de ha a gondolod velem tarthatsz, én tudok dolgokat a kinti világról. –  Zayna hangja már egészen elhalkult Day feje mellett.

– Az jó lenne –  suttogta Day. Szemei elnehezedtek. Zaynanak olyan anyai hangja volt, biztonságban érezte magát, hogy tudta közel van. Nagyot ásított a beteg lány és összehúzta magát az ágyon. Hihetetlenül le volt merülve, testét és lelkét is egyaránt megviselték az elmúlt napok.

Szemei már csak résnyire voltak nyitva. A szökevény fénysugarak ekkor erősödtek fel és lobbantak fehér lángra, majd lágy sugaraik Day egész lényébe bekúsztak és ott keltettek ismét hamis emlékeket. Zöld leveleken áttörő Napok sugaráról, melyek aranyra festik a létet. Magas, szabad egekről, telehintve lélegző csillagokkal a békés csöndben. Apró léptekről nedves márványhomokban, lomha kék fodrok felé. Csak rövid villanások, hófehérrel homályosítva. A fény mesélt Daynek, susogott, azt akarta, hogy hallják zavaros szavát, de lehetetlen volt amit állított. Emlékek egy jövőből, akár egy ámító hazugság.

Hiszen ebben a világban alig létezett már valami. Hatalmas óceánok helyett, csak végtelen homoktengerek. Életzöld fák és tájak helyében, csak kopasz kórók és szomjazó termények. Csivitelő fecskepárok helyett csupán magányos, vérszomjas farkasok vonyítottak az éjjeleknek. A csillagok az égen sem égtek már úgy, fullasztotta fényüket az üvegbúrák homálya. 

Minden száraz volt, beteg, barátságtalan, rideg és halott. Egy haldokló világ városokkal. Nem is csoda hát, hogy minden ember egy megfogatatlan fény után kutatott. Az utolsó remény után...

*

Köszönöm, hogy elolvastad! :)

Egyébként nemrég felvázoltam a Coer családfát... Mire vállalkoztam én? xd