Steve szemszöge

- Kivel beszélek? Halló? - A fülemhez emelem a kagylót. Kivételesen délutános vagyok a boltban, így pont ebben a pillanatban kelek ki az ágyból. Dühöngök egy sort magamban, hogy valaki megzavarta az egyszeri pihenésemet, de egyből kifut minden álom a szememből, mikor a másik oldalon lévő megszólal.

- Steve-vel beszélek? - Megtorpanok a szoba közepén, az illető hangja baljósan cseng, ami egyáltalán nem tetszik.

- Igen? - A kezem elkezd remegni az idegességtől, majdnem elejtem a telefont. Szaporán kezdek lélegezni, miközben a gyomrom görcsbe rándul. Egy gondolat nem hagy nyugton: mi van, ha Bucky-val történt valami?

- Én Sam vagyok, James egyik munkatársa. Azt mondta, hívjam fel önt. - Hallom a saját szívverésemet, a fülemben lévő vér lüktetését, a torkom dobogását. Nagyot nyelek, mielőtt újra megszólalnék, de ugyanolyan mozdulatlanul és némán állok.

- Igen? - sikerül kinyögnöm egy kis idő múlva, és csodálkozva tapasztalom, hogy a vonal még nem szakadt meg. Egyre inkább émelygek, a feszült csend és a saját reakcióm heves zaja megzavar. Ha ennyi ideig tart a beszélgetés, biztosan történt valami Bucky-val. - Történt vele valami?

- Nem, semmi, kicsit ki volt fulladva, de hát a tanárok már csak ilyenek. - Nevet egy keveset, de amikor észreveszi, hogy nem szórakoztat, megköszörüli a torkát, és komolyabb hangnemre vált. - Csak egy üzenetet akart, hogy adjak át. Azt mondta, holnap a hátsó bejáraton menjen be hozzá, az okát nem magyarázta el. - Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, a bensőm azonban továbbra is remeg az idegességtől, érzem, ahogy libabőrös lesz a karom.

A baljós érzéseim azonban nem tágulnak, továbbra sincs minden rendjén. Miért nem tudott Bucky maga felhívni? Ha pedig munkahelyen van, soha nem telefonálna. Egyelőre megnyugtat a tudat, hogy nem esett semmi konkrét baja, így gyorsan elköszönök, és nekiállok öltözni.

A kezem a kilincsen pihen, mikor Howard viharzik be a szobába, majdnem az arcomba csapva az ajtót. Ijedten hátrálok, egyáltalán nem számítottam rá. Túlságosan elterelte a figyelmemet a Bucky miatt érzett aggodalom.

- Helló Stevie! - kurjant vidáman az arcomba, ugyanis nagyjából egy méterre áll tőlem, leheletén ide érződik az alkohol bűze. Undorodott arckifejezéssel befogom az orromat, s a mellkasánál fogva arrébb tolom, hogy kiszabaduljak a parányi helyről, mely közte és a fal között van.

Valamiért nem tud most mulattatni mindig kicsattanó jókedve. Sőt, jobban belegondolva...ez inkább keserű önirónia, vegyítve egy kevés humorral, amitől elviselhetőbb. Komolyan aggódom érte, elvégre nem normális dolog már délben holtrészegen tántorogni.

- Howard, miért vagy már ilyenkor részeg? - Válaszul egy féloldalas mosolyt kapok, majd vállon vereget, és átkarolja a másikat. A feje centikre van az enyémtől, s oldalra fordulva felvigyorog rám.

- Ki mondta, hogy kijózanodtam? - Rosszallóan rázom a fejemet. Rettenetesen aggaszt az állapota. Az utóbbi két hétben felém is megváltozott: állandóan azt kérdezte, hová megyek, meddig maradok náluk, most mi is történt igazából, és így tovább.

Már az őrületbe kergetett ezzel. Miért szól bele az életembe? Ha a barátom, megvárja, amíg kész vagyok elmondani neki a történetet. Hangot is adtam ennek a gondolatomnak, mire Howard igen látványosan megsértődött. Szabályosan elkezdett ignorálni, ha egy szobában voltunk, akkor biztosan elment. Körülbelül egy hete kezdett neki az ivásnak, amit azóta sem tett le. Már majdnem minden napját részegen tölti.

- Szerintem ideje leállnod vele, Howard. Nem mehetsz be ilyen állapotban dolgozni. - Kiveszem a kezéből a most is ott lévő üveget, már félig üres. Elfintorodom a hihetetlenül erős szag hatására. Howard dühödt arca már-már félelmetes alakot ölt. Kikapja a kezemből az üveget, és elenged.

- Mióta mondod meg nekem mit csináljak, hm?! Ez az én életem, nemde? - A szavai elevenembe találnak. Tudom, hogy ezt úgyis megbánná, ha józan lenne, de akkor is mérhetetlenül fáj. Csak egy kis empátiát kértem tőle, úgy tűnik, ez is teljesíthetetlen feladat.

- Tudod, mit, bazdmeg! Nem is vagy igazi barátom, ha nem érted meg, hogy időre van szükségem. - Az utolsó szavakat suttogom, és el is éri a kívánt hatást. Howard tekintete mintha egy pillanatra kitisztulna.

- Steve, na, nem úgy értettem...- Nemet intek a fejemmel.

- Szerintem várd meg, amíg józanul végiggondolod, és utána beszélhetünk. Viszlát. - Ezzel felkapom a cuccomat, és kiviharzok a házból. Howard nem jön utánam, ugyanis ha megtenné, biztosan felemésztene a bűntudat. Vagy még jobban megbántanám.

Bucky szemszöge

Az ujjaimat tördelve ülök a kanapémon, próbálom elterelni a figyelmemet egy kis tévézéssel, de nem igazán sikerül. Már minden szükséges dekorációt előkészítettem, hogy ne azon kattogjak, Steve eljön-e egyáltalán. Még annak a gondolata is megfordult a fejemben, hogy egyedül nekilátok, de...nem tettem, mert akkor Steve kevesebb ideig maradna.

Én pedig szeretném, ha minél több időt töltenénk együtt. Az elmúlt időszakban - bár meglehet, hogy ez csupán csak beleképzelés, mert annyira szeretném - úgy vettem észre, mintha Steve is esetleg kedvelne engem?

Ezt a gondolatot amint megjelenik, el is rejtem. Felesleges ezen elmélkednem, mert esélye egyenlő a nullával. Magamat ismerve úgyis lejegyzem őket hamarosan, az álmodozás nagyjából a lételemem. Igazából magam sem tudom, miért érdeklődöm ennyire Steve iránt... vagyis de, csupán nem lenne tanácsos nevén nevezni.

Hon ugrik az ölembe, boldogan csaholva néz fel rám, én pedig puszit nyomok a feje búbjára, majd magamhoz ölelem. Nagyon sokáig tartom közel, mert rettenetesen hiányzik az emberi érintés, Hon pedig feltétel nélküli odaadással szeret, amiért nem lehetek elég hálás neki.

A tévében, nem meglepő módon, a Hard Day's Nightot adják, de pillanatnyilag ez sem tudja feldobni a kedvemet. Ki is nyomom, mielőtt a vidámság teljesen felidegesítene, inkább hagyom, hogy a gondolataim gátlástalanul elözönöljék az elmémet. A nap történései peregnek le a szemem előtt, a félelem most uralkodik el rajtam.

Miért rémiszt meg ennyire, hogy felvállaljam, aki vagyok? Miért olyan nehéz ez? Azóta eltelt húsz év, hogy legutoljára így éreztem volna, és azóta már nem is ütközik törvénybe...

De néhány ember biztosan rossz szemmel nézné, és attól tartok, képtelen lennék megvédeni magamat.

A könnyeim forrón és csendesen hullnak az ölembe, a rémület és pánik eluralkodik rajtam. Minél szorosabban ölelem Hont magamhoz, kapaszkodót keresek, d hasztalan. A rémképek nem szűnnek meg a fejemben, erősen zokogok a borzalmaktól. Nem lenne egyszerűbb véget vetni mindennek?

Hon elkezdi nyalogatni az arcomat, ez kicsit kizökkent egyre sötétebb gondolatmenetemből. Nem adhatom fel, ugye? Muszáj tovább csinálnom, mert nem tudom elképzelni, mi történne azokkal, akiket hátrahagynék. Hon, Steve, Sam, még talán John is megsíratna...

Ettől csak még rosszabbul érzem magamat. Hogy vagyok képes egyáltalán arra gondolni, hogy ekkora fájdalmat okozzak nekik? És mégis mit fogok kezdeni ezekkel az érzésekkel, amelyek gyötörnek, ha soha nem mondhatom el? Egész életem végéig a tehetetlenség és vágyódás égető agóniájában kell léteznem?

Ekkor kopogtatnak. Természetesen, mint mindig, a legrosszabb pillanatban. Úgy tűnik, mintha szándékosan akarnám sajnáltatni magamat. Semmit sem kell megtennem már, mert igazából semmilyen veszély nem fenyeget, ugye? Nem kell rejtegetnem.

Csupán gyáva vagyok.

Lemondó sóhajjal leteszem Hont a földre, majd a hátsó ajtó felé veszem az irányt. Nem kell kinyitnom az ajtót ahhoz, hogy tudjam, Steve az, mivel őt kértem meg arra, ezen a bejáraton keressen. A gondolattól, hogy ilyen állapotban lát, hihetetlen mértékű bűntudat és kétely költözik a gondolataimba. Úgy érzem, mintha megjátszanám az érzéseimet, mintha csak túlgondolnám a helyzetet.

És akkor mi van, ha nem is érzek úgy iránta? Elvégre honnan tudhatnám? Még sohasem voltam együtt férfival, nem hogy olyan mértékű...nem is tudom mit érezzek egy férfi iránt. Undorodom a saját gondolataimtól is, nem csak a szánalmas viselkedésemtől. Ha Steve megtudná, mik járnak a fejemben...

Gyorsan letörlöm a könnyeimet, majd megmosom az arcomat, hogy a sírásnak még véletlenül se látszódjon nyoma. Eddig is épp elég önzően viselkedtem. Kinyitom az ajtót, és ez alkalommal nem engedem, hogy elkalandozzanak a gondolataim Steve melengető mosolya, vagy kedvesen csillogó, kék szemei láttán. Minél sietősebben beinvitálom a házba, remélve, hogy senki nem látta meg. Egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy elküldöm, és aztán soha többé nem keresem, egyszer úgyis kiheverném.

- Szia, Buck. - Becsukom az ajtót mögötte, ő pedig szoros ölelésbe von. Néhány tizedmásodpercig ösztönösen érzem a késztetést, hogy ugyanilyen hevesen viszonozzam az ölelését, de félretéve, hogy a
szívem közben megszakad, inkább csak megpaskolom a hátát. Steve a vállamnál fogva eltol magától, hogy felhúzott szemöldökkel a szemeimbe nézzen.

- Mi történt? Miért nem te hívtál ma? El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam. - És tudom, hogy igazat mond, látni a szemében az őszinte kíváncsiságot és aggodalmat. Mit tegyek? Ha elmondom neki az igazat, azzal csak olajat öntenék a tűzre. Viszont ha hazudok, akkor ugyanott fogok tartani, mint azelőtt, és minden hasonlóan kényelmetlen lesz Steve közelében.

- Semmi különös, csak nem értem rá. - Látszólag nemtörődöm módon vállat vonok, ezzel lerázva Steve kezét magamról. Tisztán ki tudom olvasni a tekintetéből, hogy egyáltalán nem hisz nekem.

- Akkor miért volt szükség arra, hogy ezen a bejáraton jöjjek be? - Az agyam leblokkol, ötletem sincs erre mit mondhatnék. Így gyorsan felkapom a legközelebbi égősort, majd mosolyogva a kezébe nyomom, miközben Hon majdnem feldönt a lábaim közt mászkálva.

- Hon nem hiszlek el! - Mérges arccal ráförmedek szerencsétlen kutyusra, aki semmiről nem tehet, de túl sok a frusztráció. Steve továbbra is szórakozott arckifejezéssel méreget, el tudom képzelni, hogy rengeteg kérdés kavarog a fejében a viselkedésemmel kapcsolatban.

- Hogy egyből nekiláthassunk a munkának! Ezek a hátsó ajtó keretére mennek. - Idegesen elmosolyodom, hátha úgy tűnik, mintha semmi nem történt volna. Steve leteszi a díszeket a mögöttem lévő kanapéra, és lassan, óvatosan egy gyengéd ölelésbe von. Olyan érzés, mintha pehelykönnyű lennék, mintha egy puha ágyban terülnék szét, és nem tehetnék mást, mint elengedni magamat, belesimulni, mert olyan nyugtató és csábító. Szorosan viszonzom az ölelést, és őszintén hálás vagyok, hogy Steve mindennek ellenére nyit felém. Szerintem belepusztulnék, ha nem tenné.

Nem számolom az időt, és úgy tűnik, ő sem számolja. Elképzelhető, hogy csupán tíz másodpercig, de akár tíz percig is állhattunk így, a karjai a nyakam körül, az enyéim a derekát átkarolva. Időközben elkezdte simogatni a hajamat a tarkómon, én pedig ráhajtottam a fejemet a mellkasára. Az érzés leírhatatlanul felszabadító és reményt adó, ahogy szép lassan feltűnik, nem akaródzik elengednem. Mintha ez lenne az egyetlen hely, ahol megállhatnék, lepihenhetnék, támogatást kapnék, feltétel nélküli szeretet tapasztalhatnék és erőt meríthetnék az elkövetkező napokban.

Minden nap érezni akarom ezt, ezt a rendkívüli állapotot, mintha megérkeztem volna. Mintha ez lenne az én végső otthonom. Az egyetlen menedékem. Kétség sem férhet hozzá, milyen érzéseket táplálok Steve iránt, azonban rettentően félek megnevezni azt. Túl súlyosnak, hatalmasnak és rémisztőnek tetszik a szó, és attól tartok, hogy még a puszta gondolattal is elárulnám magamat.

Kiszabadítom magamat a karjaiból, és kifejezéstelen arccal a lemezjátszóhoz lépek. Két lemezt tartok fel, hogy ő is jól lássa.

- Sinatra vagy Dean Martin? - Steve-re pillantok, aki időközben helyet foglalt a kanapén, és elkezdte kibogozni az égősort. Hon letelepedett mellé, két lábán pihentetve édes fejét, onnan figyelve Steve mozdulatait. Steve nagyon koncentrál, így észre sem veszi a kérdésemet. Meglóbálom a karomat, mire felfigyel rám, a homlokát összeráncolva az agyi erőfeszítéstől.

- Tessék? - Néhány pillanatra a szívembe markol az érzés, hogy milyen tökéletes ez a jelenet. Milyen idilli, békés és szeretetteljes, ahogy Hon befogadta Steve jelenlétét és ahogy Steve közben magyarázott Honnak. Olyan családias.

- Sinatra vagy Martin? - Egy keserű mosoly mögé rejtem az előző gondolatokat, Steve arcáról pedig eltűnik a gondos odafigyelés. Visszafordul a díszekhez, és vállat vonva válaszol:

- Martin. Még nem hallottam az albumot, annyira új. - Megrémiszt az arcán tükröződő érdektelenség, attól tartok valami rosszat tettem. Így próbálom terelni a témát, de először behelyezem a lemezt a helyére. Vidám, nem kifejezetten szokatlan dallamok csengenek fel, és leülök mellé a kanapéra, kezembe véve az égősor másik felét; Steve nem igazán boldogul vele. Próbálom visszafogni a mosolyomat, mert ha tényleg valamit vétettem, csak olajat tennék a tűzre vele.

- Holnap karácsony. El sem hiszem. - Válaszul csak hümmög egyet, annyira fókuszál az előtte lévő tárgyra. Vagy éppen fejben máshol jár; látni az arcán, ahogy összehúzza a szemöldökét, és próbál koncentrálni a díszítésre, de közben féloldalas, alig tizedmásodpercnyi pillantásokat vet rám, mintha félne attól, észreveszem-e, valami baj van.

Kiveszem a kezéből az égősort, és magam mögé teszem a kanapéra. Steve kérdő tekintettel fürkész, én pedig riadtan tapasztalatom, hogy egyszerűen nem megy nem törődni vele, nem segíteni neki, nem biztonságot érezni mellette. Ez egyszerre érződik a leghelytelenebb, legbűnösebb, legkevésbé biztonságos dolognak, de egyszerre a leghelyesebb, legigazabb és legtisztább, amit valaha is éreztem. Egy különös fájdalmat a szívemben, vágyakozást a közelségére, a melegségére, és tudom, hogy ezt Peggy soha nem adhatta volna meg nekem. El kell fogadnom, ez ellen nem küzdhetek. Ez az az érzés, amire mindig is vártam. Szomorúsággal tölt el, hogy ennek ellenére ezek az érzések csakis viszonzatlanok lehetnek.

Gyengéden megszorítom a vállát. Steve ugyanazzal az arckifejezéssel követi a mozdulataim a szemével. El akarom mondani neki, különben úgy érzem, szétszakadok. Tudnia kell, milyen érzéseket vált ki belőlem. Érezni akarom őt. Megérinteni a meztelen vállait. Megcsókolni az ajkait. Beletúrni a hajába. Végigvezetni az ujjaimat az arccsontján. Lecsúsztatni a tenyeremet a mellkasán. De nem tehetem.

- Mi a baj, Stevie? - kérdem, mert érzem, hogy valami nincs rendben. Steve a szemembe néz, és látom, tudja a kérdésem valódi okát.

- Semmi különös, Buck. Tegnap hihetetlenül aggódtam érted, aztán vannak még zűrök Howardnál is... - Elszégyellem magam. Nyilván Steve-nek fontosabb dolgokkal is kell foglalkoznia, mint én. Például, hogy hol fog lakni, elvégre örökké Howardnál sem maradhat.

- Persze, megértem. - Inkább csendben maradok, és a létrára felmászva elkezdem rakosgatni az égőket a bejárati ajtó felé. A ránk telepedő csend nem is annyira zavarbaejtő, mint azt elsőre gondolnám. A kezdeti zavartság után egészen belesüppedek a gondolataimba, a halk zeneszó tölti ki az érzékszerveimet. Mindeközben Steve-re is jobban tudok összpontosítani. A lélegzetvételére, a mozdulataira, anélkül, hogy rápillantanék. Ebben a néhány néma percben mintha évekig visszamenő ismeretségre tennék szert.

Annyira elgondolkodom, milyen ételt készítsek holnap vacsorára, hogy akaratlanul megcsúszom a fokokon. Szerencsére Hon nem ugrál mellettem, inkább a kandalló elé telepedett le, így viszont a földön landolok. Pillanatokon belül Steve terem mellettem, én pedig csak el kezdek nevetni a saját szerencsétlenségemen. Az igazi boldogságot csak akkor érhetem el, ha már önmagamat sem veszem komolyan.

- Jól vagy? Mi ilyen vicces? - A nevetéstől képtelen vagyok megszólalni, így Steve fejcsóválva letesz a kanapéra. - Jaj, Buck. Hiányoztál. - Gyengéden elmosolyodom magam, nem érzem szükségesnek, hogy válaszoljak. Tudom, hogy tudja, nekem is hiányzott.

- Steve - szólalok meg kis idő múlva, mire már legalább tízszer leellenőrizte, nem törött-e a karom. Felnéz rám előző tevékenységéből, mélyen a szemembe. Egy pillanatra el is felejtem, mit készültem mondani, de gyorsan rajtakapom magam a bámuláson, és folytatom. Steve akkor sem veszi le rólam a szemét, s a helyzet kezd igazán forró és feszült lenni.

- Ha bármikor szükséged van egy helyre, ahová elmehetsz, itt mindig megtalálsz. Hosszabb időre is maradhatsz, nem zavarsz. - Lesütöm a szememet, képtelen vagyok állni a pillantását.

- Buck - sóhajtja. Felkapom a fejem, a hangja olyan mély és érzelemmel teli, hogy egészen megrémiszt a rá adott reakcióm. Önkéntelenül az ajkaira mered a tekintetem. - Köszönöm. Tényleg. Esetleg holnaptól maradnék egy-két hetet. - Végre elmosolyodik, így kissé oldódik az előbbi feszült hangulat. Megszorítom a karját igenlésképpen, úgy mardos a hiányérzet. Én ennél többet szeretnék, de nem lehet.

Steve felkel, majd egy puszit nyomva Hon homlokára, kimegy a konyhába, gondolom teát készíteni. Én addig kidekorálom a kandallópárkányt mindenféle zölddel, és gömbökkel, a Dean Martin lemez már majdnem harmadjára forog újra. Hamarosan Steve belép, kezében két gőzölgő bögrével, amelyeket elhelyez az asztalon. Leveszi a lemezt, és az ablakon kibámulva boldogan konstatáljuk, hogy esik a hó.

- Reméljük fehér karácsonyunk lesz. - Őszinte reménnyel rámosolygok, nem is emlékszem már, mikor voltam ilyen derűlátó a jövővel kapcsolatban. Ebben a pillanatban még a tegnapi incidens sem tudja elvenni a kedvemet. Úgy érzem, minden lehetséges, mert Steve itt van. És csak ő számít.

*

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen lassan frissítek, de ez a covid időszak hihetetlenül elvette minden motivációmat az írás terén. Ne aggódjatok, a futó könyveimet mindenképpen befejezem, mert imádom őket és titeket, viszont ritkábban fogok update-elni. :(
Addig meséljetek, hogy vagytok? Remélem azért tetszett ez a fejezet is. <3
puszi
- nora