Steve szemszöge

Howard nagy hévvel tépi fel az ajtót, a járásából és a tekintetéből arra következtetek, ma is az alkohol mellett döntött. Amint rám téved a tekintete, azzal a lendülettel igyekszik becsapni azt, ami mélyen legbelül hihetetlenül fáj.

- Hé - szólok rá, fél kezemmel megállítva az ajtót. - Csak a dolgaimat szeretném elvinni. - Egy pillanatra a földet nézi maga előtt, de hozzá nem illő módon, egy szó nélkül beenged. Feszélyez a némasága, de tudom, én jöttem váratlanul, és a legutóbb nem viselkedtem mintabarátként. Viszont továbbra is kiállok amellett, hogy a faggatózása csak rontott az állapotomon.

Behajtja az ajtót, én pedig nem mozdulok. Nem akarok sokáig zavarni, csak megvárom, hogy kihozza nekem az egy szál táskámat, amit a múltkor itt hagytam, és megyek is. Amíg nem látja be, hogy hibázott, addig látni sem akarom.

- Elköltözöl? Na mi van, Peggy visszafogadott? - Élesen beszívom a levegőt, lehunyt szemmel nyugtatom magam. Nem tudhatja, hogy mi történt, de még így is fáj a kérdése.

- Nem, de csak nem lóghatok a nyakadon életem végéig. - Gúnyosan felhorkant.

- Na persze, mintha olyan nagy szükséged lenne az én segítségemre. Az elmúlt napokat is tökéletesen átvészelted, amint látom. - Végigmér, idegesen hajtom le a fejem. Nem tudok erre mit válaszolni. Vagyis tudnék, de attól tartok, hogy azzal csak még jobban tönkretennék mindent.

- Csak hozd a táskám, kérlek. Majd ha kijózanodtál, és hajlandó leszel bocsánatot kérni, akkor beszélhetünk. - Howard feltett kezekkel, és egy idegesítő vigyor kíséretében távozik a szobából, én pedig a szemem forgatom. Nem változott, egyáltalán. De próbálok kitartani, mert ő mégiscsak a barátom.

Feltűnően sokat időzik, így utánamegyek, be a ház belsejébe. A kanapén üldögél, az ital okozta csuklás rázza a testét, miközben szipog, és suttogva makog maga elé érthetetlenül. Leülök a vele szemben lévő karosszékbe, és összefont karokkal figyelem, amint összerendezi a táskámat.

A dohányzóasztalról elvesz egy üveget, azonban miközben a szájához emeli, a benne lévő szeszt elegánsan, tévedésből a padlóra önti. Erre nevetni kezd, és az ingével megtörli az orrát, aztán tovább folytatja a motyogást.

- Hol van Maria? - A csend és az azt szaggató suttogás kezdett kifejezetten kellemetlen lenni, így muszáj volt megtörnöm. Howard a kezével söpri félre a kérdést.

- És te merre jártál a napokban? - kérdezi artikulálatlanul, a hangját fokozatosan emelve. Úgy érzem, nem kötelességem megválaszolnom a kérdéseit, így álcázva, hogy hallottam a kérdést, a táskámért nyúlok, és indulásra készen felállok. A fogadtatásomból ítélve még hagyom egy kicsit főni a saját levében, aztán ha hajlandó őszintén és nyíltan megbeszélni, ám legyen. Nem szeretek vele haragban lenni, de nem hagyhatom, hogy következmény nélkül megbántson.

- Örültem a találkozásnak, később még felhívlak esetleg, ha jobban leszel. - Megpaskolom a vállát, a békére való hajlandóságom jeléül, és csattanó léptekkel elhagyom a házat. Howard egy szót sem szól, mégis sokáig gyötör a bűntudat, hogy megbántottam.

Bucky szemszöge

Hon alighanem ledönt a lábamról, amint belépek a házamba.

- Hiányoztam, kicsi? - Leteszem a kulcsaimat, az akasztóra helyezem a kabátom, és leguggolok a kölyökhöz. Válaszul csupán vakkant egyet, aztán nyalogatni kezdi a fejét simogató kezemet.

- Pfuj, Hon, ez nedves. - Nevetve törlöm a nadrágomba a kézfejem, és egy puszit nyomva a feje búbjára, lehuppanok a kanapéra.

A kibontott ajándékaimra téved a tekintetem, megakad a szemem a cetlin a telefonszámmal. Magamhoz veszem a kanapé melletti kis állványról a telefont, majd lerúgva a cipőmet, felemelem a kagylót.

- Halló, tessék? - szólal meg a vonal másik végéről egy kissé érces, de andalító női hang. Megköszörülöm a torkom.

- Jó - az órára pillantok, fogalmam sincs, mennyi lehet az idő - estét kívánok! - Atyaég, már öt óra van! - James Barnes vagyok, Steve Rogers egyik barátja?

- Ó, igen! Örülök, hogy felkeresett. Szeretne esetleg időpontot egyeztetni? - Kedvesen, cseppet sem gúnyosan vagy nagyzóan beszél: őszintén segíteni szeretne.

- Igen, ezért hívtam. - Hirtelen nekifog a szabad helyek sorolásába. Nem szereti pazarolni a szót, az biztos.

- Heti két alkalomra gondolnék, mivel kölyök, és sok tanulásra lenne szüksége. Mondjuk - itt elidőzik egy kicsit a mondandójában -, kedd és péntek, délután háromkor? Egy másfél órácskára. - Az ajánlat ellenállhatatlanul jól hangzik, így egyből rábólintok.

- Szerintem megfelelne nekem. - Hallom, ahogy a háttérben összecsapja a kezét.

- Pompás! Akkor most pénteken akár jöhetnek is. - Értetlenül nézek magam elé.

- Hogy érti, hogy mehetnénk?

- Maga és Steve. Neki szólt az ajánlatom, de megbeszéltük, hogy maga is csatlakozik. - Egy pillanatra megakadok. Milyen alapon hoz Steve ilyen döntéseket helyettem? Hon nem a közös háziállatunk. - Dolgom van. Viszonthallásra! - És lecsapja a telefont.

Leteszem a telefont az állványra, és percekre elgondolkodom. Igazából mindez csak színlelt felháborodás: rettenetesen várom, hogy minél több időt töltsek Steve-vel, ráadásul Hon úgymond összeköt minket. Mintha már Steve is a Honnal közös családom tagjává kezdene válni.

Elkalandozik a figyelmem. Eszembe jut, Steve mennyire próbálkozott, hogy megértse a problémám, de nem mondhattam el neki. Ennek ellenére is gyengéden bánt velem, és nem követelte, hogy azonnal feleljek. Olyan szívszorító érzés fog el, mikor arra gondolok, mennyit tesz értem, milyen megértő, milyen kedves. Azt hiszem, ezek után bizton állíthatok valamit.

Szeretem őt. Szeretem Steve Rogers-t. A maga hibáival és erényeivel együtt. Ő így tökéletes nekem, és soha nem változtatnék semmit rajta.

Ekkor csengetnek, de többé már nem félek, esetleg Steve lesz-e az. Van valami nyugtató a bizonyosságban, bármennyire is lehetetlen dolgot takar. Tisztában vagyok vele, ez a szeretet soha nem találhat viszonzásra, nem úgy, ahogy én szeretném. Lesz, amikor fájni fog a tudat, hogy nem lehetek együtt vele.

De ezerszer megéri szeretni őt, hagyni, hogy a szívem fájjon miatta, nem kimutatni az érzéseimet - ha érezhetem őt, mint barát.

Kinyitom az ajtót, ahol legnagyobb meglepetésemre Sam várakozik, támasztva azt. Mikor meglát, elmosolyodik, s én viszonzom.

- Szia, Sam. Mi járatban errefelé? - Beljebb tessékelem a nappaliba, és csinálok egy kis helyet a kanapén, hogy leülhessen. - Esetleg kérsz teát? - Nemet int a fejével, állva marad.

- Nem, köszönöm, csak szerettem volna kellemes ünnepeket kívánni. - Megölelem köszönetképpen. - Ó, és lesz egy szilveszteri parti, ha van kedved, eljöhetnél. A címet majd még egyeztetnénk. - Felcsillan a szemem. Ezer éve nem szórakoztam már, jól fog esni egy kis kikapcsolódás.

- Szívesen mennék! Köszönöm a meghívást. - Hálásan megszorítom a vállát, mire ő nevetve megpaskolja az enyémet.

- Gondoltam, a társaság idősebb tagja is hadd élvezze egy kicsit az ünnepeket. - A mosolyomat visszafogni igyekvő arccal belebokszolok a vállába.

- Ez csúnya volt. Nem is vagyok olyan öreg.

- Ha te mondod, öreg harcos. - A szememet forgatom.

- Mire ez a nagy Gatsby idézgetés? - Vállat von.

- Ez a kedvenc regényem, azt hiszem. - Elismerően bólintok, és szeretném tovább kérdezgetni ennek miértjéről, azonban ekkor Steve nagy hévvel becaplat a házba, és levágja a kanapéra a cuccait.

- Bocs Buck, hogy eddig elhúzódott, Howard nem igazán...- Ekkor fordul felém, és észreveszi a velem szemben álló Sam-et. - Ó, helló.

- Steve, ő itt Sam. Sam, ő pedig Steve. - Kezet fognak, de valamilyen érthetetlen módon úgy tetszik, mintha a szemeik szikrákat szórnának egymásra. Hosszú másodpercekig farkasszemeznek, így úgy döntök, megragadom Steve karját, és elhúzva őt, leültetem a kanapéra. Eközben próbálom minél csúnyábbra venni a tekintetem, ezzel üzenve Sam-nek, hogy lehetne udvariasabb. Igazából nem tudom, mire is véljem ezt az ellenségességet, tudtommal semmi okuk nincs így haragudni egymásra.

Sam elfordítja a fejét, Steve pedig engem kezd el fixírozni, mivel a kezem továbbra is a vállán pihen, nehogy felállhasson. Lepillantok rá, és döbbenten tapasztalom, milyen fájóan bizalmatlanul méreget. Elhúzódom tőle, és az ajtóhoz kísérem Sam-et ahelyett, hogy Steve viselkedésén gondolkodnék.

- Örülök, hogy átjöttél. Legyen csodaszép karácsonyod! - Próbálok lelkesedést belevinni a hangomba, kevés sikerrel. Sam ennek ellenére úgy érzem, értékeli a próbálkozásom.

- Neked is. Aztán majd a partin találkozunk! - Mosolyogva kinyitom az ajtót, Sam pedig integetve elhagyja a házat. Hosszasan nézek utána, arra eszmélve fel, hogy valaki kotorászik a kandallóban. Már sötét van odakint, és fagyos levegő fúj be az ajtónyíláson, így összeszedem magam, és bezárkózom éjszakára.

Amint látom, Steve begyújtott, és éppen egy kíváncsi Hon elé helyezi fel a rácsot, nehogy megégesse magát. Nevetve simogatja meg a kutyust, és érezve, hogy figyelem, rám pillant. Olyan békés a pillanat, bűnnek érzem ilyenkor felhozni, hogy beszéljük meg az előbbieket.

Steve leül a kanapé elé, majdnem csak a kandallóval szemben, és elkezd játszani Honnal. A hozzá legközelebb eső helyre ülök le, és fejben készítem magamat a beszélgetésre.

- Steve, figyelj. - Felnéz rám a padlóról, és kérdő tekintettel várja, mit szeretnék mondani. - Mi volt ez az egész az előbb? Mi a baj Sammel? - Frusztráltan sóhajt egyet, én pedig egyből megbánom, hogy megkérdeztem. Helyet foglal mellettem, és a kezeimet az övébe veszi, leheletnyi köröket rajzolva rájuk. Az előző elhatározásom dugába dőlni látszik; annyira sajog az egész lényem attól, hogy nem mondhatom el, mit érzek, hogy menten felrobbanok.

- Nem tudom, Buck. Nem szimpatikus egyszerűen. Ráadásul...mikor legutóbb és először beszéltem vele, hihetetlen baljósan beszélt, azt hittem, beleőrülök az aggodalomba. - Megszorítja a kezemet, finoman, mintha egy törékeny tárgy lennék, mellyel vigyázni kell, de közben olyan kedves, hogy lehetetlen ellenállni neki.

- Sajnálom, ha akkor megijesztettelek, de nem tudtam, mitévő legyek...- Összeszorítom az ajkaimat, nehogy kifakadjanak az érzelmeim. Már nem is emlékszem, hogy elmondtam-e Steve-nek, mi történt akkor.

- És miért nem tudtál te felhívni? - Megrázom a fejem, minden próbálkozásom ellenére potyogni kezdenek a könnyeim. Csakis Chris fenyegetése visszhangzik a fejemben, rám tör a paranoia. Mi van, ha megneszelte, hogy Steve ideiglenesen itt tartózkodik? Ha pletykálni kezdenek róla, akkor teljesen tönkretehet. És nem csak engem. Steve-et is. Nem hagyhatom, hogy baja essen.

Szapora lesz a lélegzetem, úgy érzem, megfulladok a félelem súlya alatt. Steve aggódó tekintetével találom szembe magam, miközben finoman próbál csitítani.

- Hé, Buck, nézz rám. Nézz a szemembe. - Rákényszerítem magam, hogy ne a falakat fürkésszem, és Steve mélykék szemét kezdem el tanulmányozni. Egy kicsit megnyugtat, de nem sokáig tartja fenn az érdeklődésem, elözönlenek a gondolataim.

- Buck, kérlek. Lélegezz mélyeket. Itt vagyok veled. - Az arcomat simogatja, miközben mélyen lélegzik, hogy mutassa a példát nekem. Belekapaszkodom a karjába, az egyetlen dologba, ami most itt tarthat engem. - Rendben. Itt vagyok, nem megyek sehová. Lélegezz nekem. Csináld utánam, jó? Rendben leszel. - Óráknak tűnik, mire normális szintre állítom vissza a levegőbevitelem, de Steve nem tágít.

- Ha nem szeretnél még beszélni róla, nem kell. Várok, ameddig csak kell. - Magához veszi a takaróját, ami valahol itt heverhetett, és a vállam köré teríti. A pánikroham elszívta minden erőmet, kezdek elálmosodni. Steve leheletfinom csókot nyom a homlokomra, és feláll.

- Pihenj csak, Buck. Én addig csinálok valami vacsorát. - Nyöszörögni kezdek. Félek, mit tennék, ha egyedül maradnék. Ráadásul a takaró és a kandallóval lobogó tűz ellenére is rettenetesen fázom. A lelkem fázik.

- Ne menj, kérlek. Maradj. - Türelmesen leül az előző helyére, és magához ölel.

- Persze, hogy maradok. Vigyázok rád. - Belefúrom a fejem a mellkasába, érzem, ahogy nekem simul a felsőteste. Így tudnék maradni örökre. Belecsókol a hajamba, a vállamat simogatja. Mélyet sóhajtok, és megmarkolom a pólóját. Érzem. Itt van velem. Semmi rossz nem érhet.

- Azért nem hívhattalak, mert valaki megfenyegetett. - Megtöröm a hosszúra nyúlt csendet. Érzem, ahogy Steve megfeszül, de nem tesz semmit, amíg én arra nem kérem. - Chris. Peggy egyik barátja. Megtudta, hogy viszonyunk volt, és azt is, hogy én vetettem neki véget. Mikor megtudta, megfenyegetett azzal, hogyha találkozom veled, akkor tönkretesz. Elveszi a munkámat.

- Buck, ez borzasztó. Én erről nem tudtam, basszus. - Minden egyes mondatával nő a szorongásom, a sírógörcs kerülget. Nem akarom, hogy ellökjön magától, nem akarom, hogy elhagyjon. - Nem szabadna itt lennem veled. Ha kideríti, márpedig elszántnak hangzik, az mind az én hibám...Te jó ég! - Felnézek rá, ismét centikre vagyunk egymástól. Felemelem a kezem, és elkezdem simogatni a tarkóján lévő haját. Ha el kell veszítenem, akkor emlékezni akarok minden porcikájára. Meglep, hogy meg sem kérdezte, miért éppen az ő vele való találkozás okozna bonyodalmat.

- Steve, én döntöttem így. Nem hagyhatom, hogy a barátságunk füstbe menjen miatta. Többé már nem hagyom, hogy ismét tönkretegyem ezt az egészet. - Eddig nem találtam erre megoldást, de már kezd egy ötlet megfogalmazódni a fejemben. - Ha kiderül, én elköltözöm egy környező kisvárosba. De nem hagylak el. Elegem van.

Steve szeme sarkában könnyeket vélek felfedezni. Finoman letörlöm őket az ujjammal és a takarómmal. Még közelebb szorít magához; olyan érzés, mintha búcsúzna.

- Köszönöm, Buck. Olyan sokat jelentesz nekem. - Én is szorosabban fúrom a fejem a mellkasába. A lelkem: kezd felmelegedni. Ez a búcsú, ez nem örök.

- Te is nekem, Stevie.