Steve szemszöge

Én igazán türelmesnek gondolom magam, azonban már engem is kezd rettenetesen kíváncsivá tenni, mi történt Buck-kal. És már borzasztóan fáj a szenvedését látni; talán ha megosztaná, enyhülne egy keveset.

Ezen gondolkodom, habár éjfélre jár már az idő, de képtelen vagyok aludni. A kanapén fekszem, Bucky pedig hozzám simulva, szuszogva alszik, de olyan mélyen, hogy fel sem tűnik neki, mikor néha mocorog egy picit. Hon a kandalló előtt terült el, szerintem javában az igazak álmát alussza. Elmosolyodom. Igazán a szívemhez nőtt ez a kutyus. Apropó, holnap, vagyis ma, meg kell kérdeznem Bucky-t, mikor kezdjük el az oktatást Lorraine-nel, mert már reggel óta motoszkál a fejemben.

Elkalandozom. Vajon mit akarhatott itt Sam? Egy "boldog karácsonyt" miatt csak nem látogatta volna meg Bucky-t személyesen. Idegességet érzek a gyomromban, megmagyarázhatatlan ellenszenv uralkodik el rajtam vele kapcsolatban.

Bucky ismét megmozdul, finoman megszorítja az oldalam. Kíváncsi lennék, mit álmodik. Olyan érdekes, ahogy ilyenkor a legmélyebb vágyak és félelmek kifakadnak a felszínre, még az embert önmagát is meglepve olykor. Olyan sebezhető ilyenkor az alvó ember, olyan törékeny. Remélem, szépet lát álmában, és béke tölti el.

Lepillantok rá, az ajka kissé szétnyílt alvás közben, a feje belesüpped a mellkasomba. Alig hallhatóan nyöszörögni kezd, s szeretném megnyugtatni. A szabad kezemmel, amelyik nem karolja át, gyengéden beletúrok a hajkoronájába, s finoman végigsimítok az arcvonalán. Ezt ismételgetem, amíg bele nem fárad a kezem, és azt veszem észre, véletlenül felébresztettem.

- Sajnálom, Buck, nem akartalak felkelteni. - Szabadkoznék, de megragadja a kezem, melyet elhúzni készültem, és visszahelyezi az arcára.

- Nem zavar. - A kezét az enyémen pihenteti. Émelyítő érzés fog el a tudattól, hogy rajtakapott valamin, amin nem szabadott volna. - Miért nem tudsz aludni, Stevie?

A lélegzetem fennakad. Bepánikolok. Elkezd velem forogni a világ, annyira ideges leszek. Bucky jelenléte ilyen hatással van rám, úgy viselkedek, akár egy tinédzser. Akár egy...szerelmes tinédzser.

- Csak gondolkodtam. - Bucky felnevet.

- Az soha nem végződik jól. - Oldalba bököm, de nem bírom visszatartani a mosolyom.

- Barom.

- Marha. - Elvigyorodom. Támad egy ötletem. Felkelek a kanapéról, magam után húzva Bucky-t.

- Steeeve, aludni szeretnéék - ásítja.

- Az én kedvemért, kérlek. - Berakom az új albumot, amit Bucky-tól kaptam. - Ez a kedvenc dalunk, emlékszel? Karácsonykor mindig ezt hallgattuk a táborban. - Nosztalgikus mosoly terül el az arcán, habár még így is kicsit fáradtnak tűnik.

- Jó, tényleg szeretem a Baby it's cold outside-ot, de álmos vagyok. - Nem tudom mit tehetnék, így a legszebb és legellenállhatatlanabb kérlelő tekintetemmel próbálom meggyőzni, és úgy látszik, sikerül is. Felsóhajt, mintha eddig is tudta volna, nem fog tudni nemet mondani.

- Legyen - adja be a derekát. - Táncolni szeretnél? - Bólintok. Összefonja a derekam körül mindkét karját, mire zavartan pislogok rá.

- Nem így tanultuk, ugye? - A fejét rázza.

- Nem, de lusta vagyok felemelni a kezem. - Rosszallóan mosolygok le rá. A nyaka köré fonom a karjaimat, ami azt eredményezi, hogy még közelebb láthatom Bucky bágyadt, s egyszerre boldog mosolyát. Mielőtt elvesznék a szemeiben és valami meggondolatlant tennék, beszélni kezdek.

- Mit akart Sam? - Bucky arcáról egyből eltűnik a mosoly.

- Meghívott egy partira.

- Ó. Értem. - Nyilván hallható a hangomból a letörtség. Szívesen mennék vele, de ha nem vagyok hivatalos, hát nem.

- Ne vágj már ilyen arcot, Stevie. Persze, hogy te is jössz velem, szerintem ezzel Sam is tisztában van. - Közelebb vonom magamhoz, boldogságom jeléül. Szinte érzem a lélegzetét a nyakamon, érzem a hajából áradó finom szappanillatot. Madarat lehetne velem fogatni.

- Sehol máshol nem lennék a világon most, csak itt - suttogom magam elé, mint egy álomból szökött, titkos vallomást. Bucky megtorpan, abbamarad lábaink éteri tánca, és felpillant rám. Tenyerembe veszem az arcát, óvatosan simogatva a hüvelykujjammal. Azt veszem észre, hogy a szeméből könnyek szöknek ki, olyan hangtalanul és tisztán, ahogy a hattyú úszik a tavon.

- Hé, Buck. Mi a baj? - A hangom olyan halk és gyengéd, már azt hiszem, meg sem hallotta a kérdést. Nem szeretem látni, hogy mostanában ennyit sír, és ilyen érzékeny. Majdhogynem minden egyes kedves megnyilvánulásomnál eltörik a mécses, és nem tudom, mit tegyek, hogy elfogadja a helyzetet. Abban a pillanatban megbocsátottam mindent, mikor elmesélte az egész történetet, és az őszinte megbánás könnyeit láttam csillogni a szemeiben.

Úgy érzem, ha velem van, mindig a megváltást akarja. Nem érzi teljesen fesztelenül magát, mert mindig előtör az a rossz érzés, hogy megbántott. Persze ez csak az én feltételezésem, habár más okot nem találok rá. Csak az ilyen, aki nagy titkot tartogat, mely időnként így tör a felszínre: indokolatlan sírással.

- Csak... köszönöm. Én... valahol mélyen soha nem akartam máshol lenni, csak melletted. - Elmosolyodom. Annyit jelent nekem ez a vallomás, soha nem akarom elengedni őt. A szívem hevesebben ver, de nem rossz értelemben, inkább úgy, hogy minden egyes porcikámban érzem, ahogy száguld a vér, és megmelengeti az egész testem.

- Még akkor is, amikor csak egy nyegle kölyök voltam? - Erre felnevet, és szorosan megölel. Felpillant rám, a kezét a derekamon pihenteti, ebből is kitűnik, mennyit változtunk. Ő lett az alacsonyabb, s én tornyosulok fölé. Valahol kifejezetten aranyos ez a felállás.

- Akkor a leginkább. Mindig is büszke voltam, hogy egy ilyen bátor idióta a barátom. - Nem bírja magában tartani, hangosan felnevet, a mellkasomra hajtva a fejét. Válaszul a szememet forgatom.

- Roppant vicces. - Az élre a hangomba felkapja a fejét.

- Stevie, egy negyvenkilós asztmatömeg voltál. És, ennek ellenére bekerültél a hadseregbe. Szerinted ez nem bátor és idióta dolog? - Megadóan sóhajtok.

- Talán egy kicsit. De csak egy nagyon kicsit. - Visszateszi a fejét, lassan elkezdünk jobbra indulni.

- Az első istenverte napon tudtam, hogy nekünk barátoknak kell lennünk. Nem érdekelt a többi barom. - Itt szünetet tart, amennyi idő alatt éppen lesokkolhat, hogy hogyan akarhatott bárki is velem barátkozni. - Az igazat megvallva, néhányat meg is fenyítettem, amelyik gúnyolódott. - Kikerekednek a szemeim. Bucky tényleg ennyit tett volna értem? Hálám jeléül belecsókolok a hajába, amitől megborzong az egész testem.

Mikor semmim sem volt, Bucky akkor is itt volt nekem.

Itt van nekem.

- Melyikünk is a bátor idióta most? - Mindentudó mosollyal néz fel rám.

- Még mindig te. - A mellkasom mintha fel akarna robbanni. Ez azt jelenti, hogy még egyszer megtenné értem ugyanezt? Az emelkedő boldogságérzet megrémiszt, de egyben meg is nyugtat. Olyan vizekre sodródom lelkileg, melyekre nem volna szabad. Ó, te jó ég, már mióta tudom, mi ez az egész! Bucky mellett olyan dolgokat érzek, melyeket eddig csak egy valakivel éreztem azelőtt. Ha vele vagyok, szárnyalni tudnék. Annyi minden van, amiért szeretek vele lenni. A hangja, a bátorsága, a kedvessége, minden. Az egész lénye. Ő így tökéletes, ahogy van, és annyira szeretném a tudtára adni.

Én... én szeretem őt. Szeretem Bucky Barnes-t. És ezt az érzést a világon semmire sem cserélném el.

Másnap reggel, mikor felébredek, Bucky-t nem találom magam mellett. Ellenben Hon felugrik rám, és egy kiadós nyáltengerrel köszönt így korán. Visszahanyatlok a kanapéra, Hon-t simogatva, miközben elgondolkodom. Mégis hogyan adhatnám Bucky tudtára az érzéseimet úgy, hogy ne legyen túl egyértelmű, ne is bántsam meg vele, és megőrizzem a jó barátságunkat? Ez egyszerűen képtelenség. Ha kiderül, akkor vagy neki fog rosszulesni, vagy én fogok teljesen összetörni egy esetleges elutasítástól. Soha semmi nem lenne ugyanaz többé, vagy pozitív, vagy negatív irányba, de valami változna. Ez az, ami megrémiszt, a változás. Ha jól is mennek a dolgok, mindig azon gondolkodom, mikor lesznek ismét rosszabbak.

Az egyre elfajuló gondolatmenetemet a telefon csengése szakítja meg. Bucky nem tudom, hol lehet, így gondolom, felveszem.

- Halló? - szólok bele a telefonba, azonban egy nem várt hang válaszol.

- Steve? Jól van, úgyis veled akartam beszélni.

- Howard? Ezt nem hiszem el! Egyrészt, mégis miért tudod te Bucky számát? - teszem fel a legalapvetőbb kérdést, hitetlenül.

- Ki mondta, hogy nem ismerem? - vág a szavamba. - Szóval azért kereslek...

- Várjunk csak. Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - Howard ismerné Bucky-t? Honnan?

- Steve, túl sokat kérdezel, és nem hagyod, hogy végigmenjek a mondandómon. Peggy-től, te agytröszt. - Kikerekednek a szemeim.

- Te képes voltál vele beszélni, hogy kiderítsd, hol vagyok? És amúgy is, ő honnan tudja?!

- Nem mindegy az neked? - csattan fel. - Szóval, bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, mekkora idiótaként viselkedtem veled, és tényleg nem voltam tekintettel a gondjaidra. - Meglepetésemben azt sem tudom, mit szóljak. Pontosan ezt szerettem volna hallani tőle.

- Ugye nem Maria írt egy szöveget, amit most felolvastál? - próbálom elviccelni a zavarom.

- Szellemes vagy, igazán. De nem, ez most pattant ki a fejemből. - Úgy érzem, rémesen viselkedtem vele az elmúlt napokban, és ösztönösen szeretném kiengesztelni.

- Lesz egy szilveszteri parti, esetleg, ha van kedved...

- Stevie, szerinted ki rendezi? - Érzem az önelégült vigyort a hangjából.

- Nyilván te. - Forgatom a szemem. - Visszhall, Howard, akkor majd hamarosan!

Néhány másodperc múlva Bucky megjelenik az ajtóban. Sietősen kapkodja a cuccait, miközben magában motyog olyasmiket, mint "rendben, akkor ez is kész." Nagyot dobban a szívem, de az okát magam sem tudom. Egyszerűen őt így látni is eszembe juttatja, szeretem.

- Mire készülődsz ennyire? - A hangomra feleszmél, és ellágyul az előző, erősen koncentrált arca.

- Össze kéne szednem mindent, mert délután megyünk Lorraine-hez. - Jó ég, már ma?!

- Nincs is ennyi idő még. - Számonkérő pillantással illet, és a puhán ketyegő falióra felé biccent. A vékony, fekete mutatók pedig azt jelzik, már dél körül jár az idő!

- Buck, felkelthettél volna, hogy segítsek! - Rosszallóan nézek rá. Lehajtja a fejét, mint akit rajtakapták. Apropó, még meg is akarok kérdezni valamit.

- Nem volt szívem felébreszteni. Olyan békésen aludtál. - Elmosolyodom.

- Gyere ide. - Magamhoz húzom egy kissé pilledt ölelésbe. Minden percben, amikor mellettem van, érezni akarom őt. Akárhogyan.

- Jól van, jól, Stevie. - Megsimogatja a hátam, én pedig az ölébe hajtom a fejem. Nem tudok ellenállni neki. Olyan, mintha évezredek óta együtt lennénk.

Végigkövetem magamban az elmúlt hónapok eseményeit. Lehetetlen, hogy Bucky nem érez irántam semmit. És így utólag belegondolva, én is már régóta olyan érzelmeket mutatok ki, melyet nem szoktak a barátok egymásnak. Bármennyire is a legjobb barátom, egy barátnak soha nem lettem volna képes megbocsátani akkora csalódást, mint amilyet ő okozott.

Mégis megtettem.

Sőt. Sokszor gondolkodtam el még Peggy-vel való együttlétem alatt azon, milyen lenne, ha minden napom Bucky-val tölteném. Az a biztonságérzet és a testemet-lelkemet átható melegség mintha csak mellette történne velem. Megrémiszt a gondolat, de egyben bizonyossággal tölt el:

Én már évek óta szeretem őt.

Felpillantok rá, olyan megnyugtató, majdnem álmosító, ahogy a hajamat simogatja. Ebben a pillanatban úgy szeretném elmondani, mennyire szeretem. Érzem, itt van a nyelvem hegyén.

- Bucky, én... - De képtelen vagyok befejezni. Mi tart vissza? Nem attól lehetnék boldog, ha csupán kimondanám?

- Honnan ismered Howard-ot? - Elgondolkodni látszik.

- Peggy-vel régen együtt dolgoztak. Általa ismertem meg. - Peggy említése fájdalmasan érint, de tudom, róla is kell beszélni. Muszáj, ha nem akarok beleőrülni.

- Értem. - Ki akarom mondani, semmi más nem zakatol a fejemben. Annyira, de annyira nem bírom.

- Készítettem ebédet. Aztán mehetünk, nem? - Bólintok, már amennyire tudok. Olyan nehéz olvasnom a jeleket. Bucky mindig kimutatja az érzelmeit, de ha velem van, állandóan visszafogja magát, és elzárkózik. Felkel a kanapéról, finoman elhelyezve a fejem, és az utolsó simításokat megy elvégezni a konyhába.

Talán rám vár? Ő is érezne valamit?

- Bucky. - Elfúlik a hangom, de mindegy is: már az étkezőben tevékenykedik. - Szeretlek. Annyira szeretlek. - Megkönnyebbülés, hogy kimondhattam, de tudom, nem hallotta.

Mikor szedem össze még egyszer így a bátorságom?

Bucky szemszöge

A konyhában pakolászok, már majdnem készen arra, hogy Honnal elmenjünk, mikor Steve halk hangját hallom át a nappaliból.

-...szeretlek. - Elsőre nem fogom fel a szó jelentését, mert nem látom értelmét. Kinek suttogja ilyen gyenge, reményvesztett hangon?

- Mondtál valamit, Stevie? - Kidugom a fejem az ajtón, vállamon a kész táskával. Steve arcán váltakozik a megkönnyebbülés és a rémület, amíg én felteszem Honra a pórázt.

- Ó, nem. - Zavartan elhallgat. Miért nem mondja el? - Akkor mehetünk? Mégsem vagyok éhes.

- Meg mernék esküdni rá, hogy azt mondtad, szeretlek. - Rajtakaptam, már nem tud kitérni a válasz elől.

- Csak... énekelgettem. - Steve borzasztóan hazudik, de úgy érzem, jobb nem tovább forszírozni a dolgot.

- Egyszer majd énekeld el nekem azt a dalt, oké? Kíváncsi vagyok, milyen az énekhangod. - Feszesen bólint egyet, aztán feláll, hogy elinduljunk.

A nevetséges az egészben nem is a viselkedése.

Hanem az, hogy titkon abban reménykedem: nekem szánta azt a szót.

Utána szaladok az utcára, Honnal a nyomomban. John álldogál a háza előtt, és szokásához nem híven, csendesen biccent egyet. Nem tesz megjegyzést, nem köszön, csak vigyorogva szívja a cigarettáját, és minket bámul.

- Jössz már, Buck? - fordul hátra türelmetlenül Steve. Meggyorsítom a lépteim, és könnyen felzárkózok Steve-hez. Egész úton aggaszt a viselkedése: amilyen nyílt és szeretetteljes és meleg volt, most olyan zárkózott és mogorva és hideg hozzám. Fogalmam sincs, miért.

Egy halványlila ház előtt állunk meg, a mögötte lévő hatalmas telekről idehallatszik egy édes női nevetés. Talán többen is vannak, nem tudom megállapítani rendesen.

- Kicsit korán jöttünk. - Gyengédebben szól, de még mindig zavar, hogy mit tehettem, amiért ilyen velem. - Reméljük nem probléma.

- Stevie. - Kimérten elé sétálok, de ő kerüli a tekintetem. Hirtelen felindulásból megölelem, hátha így megbékíthetem. - Sajnálom, bármit is tettem, nem akartalak megbántani. - Ezek után tehetetlen vagyok, mindent megtettem.

Steve eltol magától, de éppen csak annyira, hogy a karjaim a derekán pihenhessenek továbbra is. Az arca teljesen megváltozott, semmi nyomát nem látni az előbbi ridegségének.

- Én sajnálom, Buck. Az égvilágon semmi rosszat nem tettél, itt én vagyok a hibás. - Azt továbbra sem értem, és nem is magyarázza el, mi is a probléma.

- De miben? - Megsimítja az arcom, és elönt az ismerős melegség, ami belőle árad. Ez az én Stevie-m, és ilyenkor csak még jobban szeretem.

Steve-nek esélye sincs megválaszolni a kérdést, ugyanis egy középkorú nő lép ki a bejárati ajtón, és hirtelen elhúzódik tőlem. A nő minden bizonnyal látta, mit csináltunk, de egy szót sem szól. Feltűzött rövid barna haját hátracsapja, és ugyanolyan vigyorral néz ránk, mint ahogy azt John tette.

- Szia Elaine, szeret...- Egy másik nő lép mögé, de amint megpillant minket, elnémul. Elaine, aki éppen távozni készül, vigyorogva int neki, hogy nyugodjon meg, gondolom. A valóságban fogalmam sincs, mit jelenthet a jelzés, de a másik nő is vigyorogni kezd.

- Én is szeretlek. Holnap is átjövök! - Elaine elhalad mellettünk, a jelenet pedig olyan mértékben lesokkol, hogy jó ideig csak bámuljuk egymást Steve-vel. Cseppet sem zavarna, ha két nő szeretné egymást, egyáltalán.

Hanem olyan nyíltak előttünk. Vajon miért? Hogyan képesek nem rettegve őrizni ezt a titkot maguk között?

- Gyertek, fiúk. - Amint meglátja Hont, az arcához kapja a kezeit. - Ó, Istenem, milyen édes valaki! Szeretnél megismerkedni a többi kutyussal, akik nálam vannak óvodában? Imádni fognak, kis csöppség. - Kiveszi a kezemből a pórázt, és int, hogy menjünk utána.

Steve összeráncolt homloka kisimul, és őszintén, boldogan mosolyogva követ engem, be a házba. Nem tudom, mi derítette így fel, de ösztönösen nekem is mosolyogni támad kedvem. A mellkasomat szétfeszíti az érzés, hogy elmondjak neki mindent, és ne érdekeljen az emberek véleménye. Ha egyszer szeretem őt, az miért bűn? A szeretet a legnagyobb erény, melyet Isten, vagy bárki más valaha is tanított. Miért számít, milyen nemű az illető?

Lorraine a kertbe vezet minket, és eláll a lélegzetem a gyönyörűségtől. Na meg Steve is körülbelül egy lépésre áll mögöttem, érzem minden rezdülését, és libabőrös leszek a gondolatra.

Egy békés kis hátsó teraszon találjuk magunkat, melyen egy hintaágy kapott helyet, körben pedig néhány fonott szék és egy fehér, köralakú faasztal. Az asztalon látszanak Lorraine és Elaine délutáni találkozójának nyomai: itt-ott különböző gyümölcsök hevernek nagy üvegtálakban, máshol egy pite maradékának darabjait látom szétszórva. Üvegkancsóban kávé illatozik. A fejünk felett, egy fakereten futó borostyán és rózsák állják a tűző napfény útját. Beleszédülök a látványba.

Előttem jókora föld terül el, finom pázsittal behintve, most fehéren. Jobbra kutyaházak sorakoznak, mellettük kölykök játszadoznak. Hon meglátva őket ugatni kezd, Lorraine pedig mosolyogva engedi, hadd játsszon egy keveset a lecke előtt.

- Kissé hűvös van már, de délután kitűnő volt az idő. Kicsit kiültünk ide Elaine-nel. - Elmosolyodik, mint aki egy kedves emléket, találkozást vágyik újra átélni képzeletben. Steve-re nézek, és úgy érzem, ő is rám gondol. A kapocs, ami Elaine-t és Lorraine-t összeköti, olyan, mintha köztünk is meglenne. Finoman hátranyúlok, és megszorítom a kezét. Hátulról átölel, mintegy köszönetképpen.

Lorraine, ha tud is valamit, nem szól semmit. Fogalma sincs, mennyit segített még így is nekem. Kezdem összeszedni a bátorságom, és el szándékozom mondani Steve-nek. Újévkor. Egy új kezdet.

- Akkor lássunk hozzá. Bucky, kérlek, hozd ide Hont. - Elengedem Steve-et, és lesétálok a veranda fagyos lépcsőin, felettem szürke hófelhők kavarognak baljósan. Remélem, egy két órát még nem fog esni, amíg itt vagyunk.

Honnak nem igazán akaródzik otthagyni újdonsült barátait, de néhány kolbászkarikával azért sikerül meggyőzni. Steve időközben leült egy padra a kennelek közelében, az oktatópálya mellett. Onnan figyeli, mit csinálok, én pedig boldogan mosolygok rá. Mintha az egész világ az enyém lenne, mikor Steve rám mosolyog.

- Rendben, ma nem hiszem, hogy rengeteg új trükköt tudnánk tanulni, de azért a "marad" és az "ül" parancsokat elkezdjük - mondja a közben mellém érkező Lorraine.

Steve egy pillanatra sem veszi le a szemét rólunk, amíg a gyakorlatokkal szenvedünk. Hon okos kutya, de amennyire az, annyira hiperaktív is. Ma mintha képes lennék felengedni, hetek óta először. Nem tartok attól, ki mit gondol, mert biztonságban érzem magam.

Miközben Honnal bajlódom, hogy legalább az "ül" meglegyen, Steve mond valamit Lorraine-nek, amitől láthatóan zavarba jön, és nevetgél. Mosolyogva nézem, ahogy elneveti magát, mire Lorraine belebokszol a vállába.

Ebben a pillanatban, mintegy varázsütésre, Hon leül és úgy is marad, mikor elhangzik a parancsszó.

- Vúhúú! - kiáltom örömömben. - Lorraine, ezt figyeld! - Mindketten hozzám sietnek, és ujjongva összeölelkezünk, mert Hon végre tudott valamit.

- Ügyes vagy, Buck! Büszke vagyok. - Steve összeborzolja a hajamat, pont úgy, mikor fiatalabbak voltunk, és én piszkáltam mindig ezzel. De nem érzem most kifejezetten zavartnak magam. Van valami a mellkasomban, egy gömb, az érzelmek kavalkádja, amely fokozatosan növekszik, és alig kapok levegőt tőle, mikor Steve a közelben van.

Négy nap múlva újév. Hamarosan.