Bucky mintha nem értené a szavaimat, döbbenten és ledermedve mered rám. Kék szemeiben a rémület váltakozik a vágyakozással. Hogy megnyugtassam, óvatosan simogatom a hátát, de az érintésemtől megijed, és kihátrál a karjaimból.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e... - Megkapaszkodik a mögötte álló kanapéban, mire a háta mögé pillantok, és meglátom az utóbbi hetek maradékát rajta, Bucky szenvedésének nyomait.

A tekintetem eddig kérdőn és értetlenül fürkészte őt, de hirtelen érzem, hogy a vonásaim ellágyulnak. Nem szabad, hogy bármit is erőltessek, viszont a szívem mélyén érzem, hogy nem sokáig bírom a tudatlanságot, bármennyire is szeretem őt.

- Kérlek, csak meséld el. Megígértem, hogy nem hagylak itt, nemde? - Idegesen a hajamba túrok. - A hallgatásod csak ront a helyzeten.

Bucky kelletlenül bólint, majd élesen beszívja az áporodott levegőt, felkészítve és nyugtatva önmagát. Leülök a kanapéra, mire ő is lehuppan mellém, és belecsavarja magát egy takaróba. Hihetetlenül édes, szinte teljesen eltakarja az arcát a pléd, úgy kukucskál ki kék szemeivel. Kedvem támad levenni róla a takarót, és addig ölelni magamhoz, amíg már nem érzem a karjaimat.

Itt megtorpannak a gondolataim, ugyanis észreveszem, hogy el is kezdtem megvalósítani a jelenetet a fejemben. Már nincs Bucky-n a puha anyag, és kissé kényelmetlenül, de inkább értetlenül mered rám. Gyorsan elhúzódom tőle, és hagyom, hogy elkezdje a mondanivalóját.

- Oké...ez furcsa volt, de mindegy. - Visszahúzza a vállára a takarót, majd folytatja. - Szóval. Amikor találkoztunk, tudod, elmentünk abba a bárba. - Nagyot bólintok, nem igazán tudom hová tenni, hogy miért itt kezdődik a történet, de örülök neki, hogy végre valami magyarázatot kapok.

- És én nagyon örültem neki, hogy akkor láthattalak. - Ismét mélyet bólintok, majd megpaskolom Bucky vállát.

- Én is örültem neked.

- Ó. - Lesüti a szemeit, és mintha még el is pirulna. Eszméletlen aranyos. - Tehát. Aznap voltam Peggy-nél is, és egész este nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mit tenne veled ez az egész, ha kiderülne. - A szemeiben összegyűlnek a könnyek, és lecsorognak az arcán. Megadom magam az ösztöneimnek, és takaróstól együtt szorosan magamhoz ölelem.

- Ssh, itt vagyok. - Megsimogatom a hátát, mire összeszedi magát, és folytatja.

- Akkor ébredtem rá, mennyit jelent neked Peggy. Tudtam, hogy nem bírnám ki én sem, ha látnálak téged összetörni. Erre tessék, itt vagyok... - Erőltetetten felnevet, majd letörli a könnyeket a kézfejével. - Én véget akartam vetni mindennek Peggy-vel.

- Akkor mégis mi volt az a jelenet a mosdóban? - Bucky nem lepődik meg a szemrehányó hangnememen, de látszik, ahogy alig észrevehetően kicsit összébb húzódik, és megint érzem, hogy elveszítem. Megsimítom a vállait, hogy magamra vonjam a figyelmét, mire enyhén csillogó szemmel felpillant rám, és idegesen a hajába túr.

- Ha nem tudod végighallgatni, miért jöttél? - mormogja. Aú, ez fájt. Valószínűleg látszik is rajtam, hogy a szavai cseppet sem esnek jól, mert az arcán egyből bűnbánó kifejezés terül el, és bánatosan ragyognak a szemei rám.

- Én nem úgy értettem... Stevie, figyelj rám. - Megfogja a kezemet, mielőtt felállhatnék, vagy megszólalhatnék. Ez az apró érintés is képes minden levegőt kiszorítani a tüdőmből, úgyhogy még ha szeretnék sem tudnék reagálni, annyira váratlanul ér. A becenév hallatára, amit pedig mintha ezer éve használt volna utoljára, valami egészen különös és új módon kezd el dobogni a szívem: a torkomban.

- Én semmit sem tudtam arról, hogy ő ott meg fog jelenni. Azt sem tudom, miért épp akkor keresett fel. De ő sem bírta tovább, és egyre csak azt hajtogatta, hogy...- Itt csuklik a hangja, és akkor veszem észre, hogy patakokban folynak a könnyei. Előveszem a zsebkendőmet, és a kezébe nyomom, majd hagyom, hogy a mellkasomnak döntse a fejét.

- Mit hajtogatott, Buck? Hm? - A hátát simogatva próbálom megnyugtatni, miközben eredménytelenül próbálkozom a pulzusom normális állapotának visszaállításával. Bucky a karjait a derekam köré fonja, amitől pedig még hevesebben ver a szívem. Olyan szorosan ölelem magamhoz, ahogy csak tudom, hátha csillapodik a sírása.

- Azt, hogy...hogy...- Minden egyes kimondott szóval erősödik a zokogás, egyre jobban rázkódnak a vállai. Már semmi nem érdekel, csak az, hogy megnyugtassam, így kétfelől a tenyerembe veszem az arcát, és eltolom magamtól, hogy a szemeibe nézhessek.

- Sshh, nyugalom, itt vagyok. Nyugodj meg, Buck, minden rendben lesz. - Folyamatosan simogatom az arcát a hüvelykujjammal, és sikerül annyit elérnem, hogy abbahagyja a sírást. Ellenben még mindig szipog, szaggatottan veszi a levegőt, és a tekintete ide-oda cikázik, elhúzódik tőlem. Már nem a nyugtatás a célom, hanem az, hogy ne lássam így szenvedni, és ezt megállítsam.

Ezért hirtelen felindulásból egy puszit nyomok az arcára.

A kívánt hatást el is érem: Bucky lefagy, és úgy néz rám, mintha nem ismerne. Istenem, hogy lehettem ilyen idióta?! Ezzel minden bizonnyal eljátszottam az összes esélyemet a kibékülésünkkel kapcsolatban. Ráadásul az agyam leghátsó szegletében felvillan egy piros fény: az, amit Ray mondott Bucky-ról.

- Kérlek, mondj valamit. Akármit. - Elveszem a kezeimet az arcáról, és azt várom, hogy Bucky ugyanígy cselekszik, hogy megutál, hogy soha többé nem leszünk már barátok. Ehelyett továbbra is szorosan ölel, és nem tudok mit tenni, bármennyire is szeretném, ha ezt kényelmetlennek érezném, igazából fantasztikus érzés.

- Azt mondta, hogy mindketten fontosak vagyunk számára. Képes lett volna mindent kibírni, képes lett volna szétszakadni, csak megtartson kettőnket. Képes lenne magát feláldozni. És én akkor rádöbbentem, hogy ez rossz. Én nem fogok szétszakadni. Így úgy döntöttem, megszakítom vele a kapcsolatot. Az, amit láttál, az részemről búcsú volt. - A könnyek ismét leperegnek az arcán, megdöbbenésemben azt sem tudom, mit gondoljak. Egyetlen dolog motoszkál a fejemben:

- Buck, Istenem, te hihetetlenül erős vagy. - Ekkor enged el, majdhogynem szabályosan ellök magától. A hirtelen hangulatváltozását nem tudom hova tenni, így felvont szemöldökkel méregetem.

- Hát nem érted? Én szerettem Peggy-t. Pont, hogy gyenge vagyok, Steve. Nagyon gyenge. - Megrázom a fejemet, s Bucky álla alá nyúlva megemelem a fejét, hogy a tekinteteink összekapcsolódjanak.

- Butaság, te is tudod. Elhagyni azt, akit szeretünk is borzasztóan nehéz. Bevallani, hogy...- Itt elgondolkodom, hogy elmondjam-e neki, tudom a titkát, de inkább ellene döntök, mert kérdőn méregetni kezd. - Hogy mit tettél, ráadásul annak, akivel tetted, szintén nem könnyű.

Bucky még mindig hitetlenül rázza a fejét, folyamatosan tagadja, hogy ő pedig igenis erős.

- Igen, tényleg? Ha igazán erős lennék, már összeszedtem volna magamat. Nem sajnálkoznék itt, nem váltam volna egy ronccsá. - Ezzel nem tudok egyből ellenkezni, helyette csak magamhoz szorítom, hogy ne tudjon tovább beszélni.

- Mindenkinek változik, mennyi idő kell a gyógyulásra. - Bucky vállai elkezdenek rázkódni a visszatartott nevetéstől, mire eltolom magamtól. - Mi olyan vicces?

- Nekem kellene gyógyulnom? Steve, ez nevetséges. Én voltam, aki hibázott, és én vagyok az, aki téged bántott. Nem is értem, miért vagy itt?

- Mert mindenki hibázik, képzeld. Én pedig szeretnék neked megbocsátani. Nem foglak elengedni egyetlen hibádért. Nem tudlak.

- Nem hiszem, hogy a bizalmad valaha is visszanyerhetem. Ezt elrontottam, és nem is kis hiba volt. - Kétségbeesetten megragadom a vállait.

- Én hiszek a második esélyekben. És tudom, hogy megbántad, látom minden mozdulatodban. Tehát mostantól minél több időt fogunk együtt tölteni. - Kedvesen rámosolygok, mire lesüti a szemeit, és nem tudom megállni, hogy végigsimítsak a haján. - Szeretnélek újra megismerni.

Kinyújtja felém a kezét, mire nevetve megrázom, miközben érzem, hogy a torkomba ugrik a szívem.

- Örvendek. Bucky Barnes vagyok, idegroncs. És maga? - Nem engedem el a kezét, helyette magamhoz húzom, pont annyira, hogy elálljon a lélegzete, és elkomolyodjon az arca.

- Steve Rogers. Szeretné, hogy meggyógyítsam? - Bucky szája döbbent mosolyra húzódik, és riadtan tapasztalom, hogy az ajkait bámulom.

- Természetesen.