Steve szemszöge

Elgondolkodva figyelem, ahogy Bucky készülődik. Én már felöltözve toporgok az ajtóban, Hon pórázával a markomban. Bucky ráérősen megissza a teája utolsó cseppjeit, és elkezdi magára ölteni a régimódi szövetkabátját. Az anyag eszembe juttatja a háborús éveket, barátságunk kezdetét.

Emlékszem, Bucky volt a leghangosabb mindünk közül, én pedig csak egy kölyök még. Jóval alacsonyabbról néztem fel rá, mindig is csodáltam, ahogy másokkal bánt, viccelődött, a kisugárzását, a magabiztosságát. Soha nem gúnyolódott rajtam, soha nem kételkedett abban, hogy ott van a helyem közöttük. Sőt, kifejezetten védett, és mindig kiállt értem, noha soha nem kértem ezt tőle.

Nyilván akkoriban rettenetesen zavart, úgy éreztem, ez kicsit sok nekem. Ki nem állhattam, hogy esetlennek, védelmezésre valónak tekintett. Úgy éreztem, nem voltunk egyenlő felek a barátságunkban. Egy nap kérdőre is vontam ez ügyben, mire csak ennyit felelt:

- Jól tudom, Stevie, hogy képes vagy kiállni magadért, efelől kétségem sincs. Csak annyira nem éri meg, hogy bajod essen. Nem kell mindig bizonyítanod. Aki törődik veled, látja az igazi értéked, ami az a nevetségesen nagy szíved.

Azóta is mindig erre gondolok, ha elbizonytalanodom magammal kapcsolatban.

- Steve? - Bucky meglengeti a kezét az arcom előtt. Hamar eloszlik előttem a kedves emlék, és hálásan nézek Buckyra. A régi énje összemosódik most előttem az újjal. Mi történt? Miért vesztette így el az önmagába vetett hitét? Hogyan jutottunk el idáig?

Minden barátságnak ki kell állnia próbákat, nemde? Talán a miénk azért olyan hihetetlenül erős, mert még mindig itt vagyunk.

- Mehetünk Howard-? - Nem fejezi be a mondatát, mert hirtelen felindulásból magamhoz ölelem, szorosan, mintha a megmaradt darabkákba kapaszkodnék. Nem veszíthetem el. Szükségem van rá.

Mélyen, hihetetlen mélyen beszívom az illatát, a kölnijétől szédülni kezdek és a gyomrom görcsbe rándul. Érezni akarom. Eltolom magamtól, és remegő kézzel végigsimítok az arcán a hüvelykujjammal. Érzem, hogy az érintéstől elkezd remegni a lábam, a szívem hevesen ver, hányinger kerülget, és a torkomban gombóc állja a hang útját. Bucky ráhelyezi a kezét az enyémre, és szemei ide-oda cikázva fürkészik az arcomat.

- M-minden rendben, Steve? - Közelebb hajolok hozzá, megmagyarázhatatlan vonzást érzek az ajkaink között. Bucky nem mozdul, én pedig, mint aki hirtelen feleszmél, elhúzódom tőle. Bucky arcán csalódottság tükröződik, zsebre vágja a kezét, és átveszi tőlem Hont. - Mehetünk Howardhoz, ugye? - Fejébe nyomja fekete kalapját. Nem méltat egyetlen pillantásra sem, hanem kilép az ajtón és sétálni kezd. Hamar elfordítom a kulcsot a zárban, és utána sietek. Nem értem, miért viselkedik ilyen hűvösen most.

A kezemet tördelve lépkedek mellette, és meglep, mennyire régen voltunk már így, csendesen. Ez a csend mégis más: nem az a nyugodt, békés fajta, inkább az, amitől hihetetlen kínosan érzem magam és érzem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom a feszültségtől. És természetesen, én fokozva a helyzetet, elkezdek beszélni.

- Nem kifejezetten szeretem a telet. - Bucky továbbra sem néz felém, és nem is reagál a kijelentésemre. Egyre fokozódó idegességgel fordítom el a fejemet, amely annak reményében volt felé fordítva, hogy a szemembe néz. A mozdulatomat azonban Bucky töri meg.

- A tél olyan, mintha minden meghalna. Mintha mi magunk is meghalnánk egy időre. Visszaesünk, régi hibák, régi önmagunk. Képtelenek vagyunk a fejlődésre, olyanokká válunk, mint a lombjukat hullatott fák. Várjuk a tavaszt, várjuk az új lehetőséget arra, hogy megmutassuk, mi rejlik meztelen testünkben. Mit rejtegetünk. Meg akarjuk mutatni legszebb virágaink bimbóit, azok gyümölcsét.

- Habár a télnek is megvan a maga szépsége. Időt ad végiggondolnunk, mit tegyünk magunk jobbítására. Van egy bizonyos melankolikus meghittsége, megmagyarázhatatlanul közelebb hozza az embereket. - Mindig ámulok, mikor ezt az oldalát mutatja. Ezt a rendkívüli gondolkodó énjét órákig el tudnám hallgatni, minden ötletét, szavát innám magamba. Rápillantok, de még mindig nem kezdeményez szemkontaktust. Látom rajta, hogy reszket a hidegben, így sürgősen megállítom a vállánál fogva.

- Fázol, Buck? - A hidegtől könnyes, jéghideg kék szemeit szinte belédöfi az én tekintetembe. Kelletlenül megtorpan, várakozó pillantásokat szór rám. Ez a merev távolságtartása olyan égetően fáj, a szívemben érzem a fehér fájdalom perzselő erejét. Semmire nem vágyom jobban, mint eltüntetni ezt a kifejezést az arcáról. Újra akarom látni az apró ráncokat a szeme körül, mikor nevet és mosolyog. Azt akarom, öleljen át olyan meleg szeretettel, mint azt néhány órával ezelőtt tette.

Minden hazugság nélkül állíthatom, eddig ez az egyik legjobb karácsonyom életemben, és a világért sem szeretném, hogy most menjen tönkre.

- Otthon maradt a kesztyűm. Nem igazán tudsz rajta segíteni. - Veti oda a válla felett, és kimérten lépkedni kezd.

- Várj már, Buck. Mi a baj? - Nem futok utána. Ha visszajön, és elmondja, mi a gond, akkor van értelme. Ha most tovább sétál, akkor ideje ezt elengednem. Lélegzet- visszafojtva figyelem a lépteit. A racionalitás ellenére minden porcikám azt akarja, forduljon vissza, jöjjön ide hozzám, legyen az...

Néhány dermedt, halálos pillanatig úgy tetszik, nem áll meg. Végtére megfordul, és sóhajtva ideszalad hozzám. Magamhoz ölelem, elkezdem a hátát simogatni, hogy felmelegedjen.

- Te barom! Mindez egy kesztyű miatt? - Érzem a vállamon, hogy a fejét csóválja. Eltolom magamtól. A vonásai ellágyultak, de továbbra sem tudom kitalálni, miről lehet szó.

- Csak...- Látom rajta, hogy szenved azzal, mit mondjon. Egy kicsit szeretném ellazítani, így a tenyerem keretébe fogom az ő csupasz kezeit. Finoman dörzsölni kezdem, mire nagy sóhaj szakad ki az ajkaiból. - Miért nem csókoltál meg?! - Idegesen jár a lába az aszfalton, azt veszem észre, fogalma sincs, mit beszél.

Elengedem a kezét, és hitetlen szemekkel fürkészem. Az imént jutott el a tudatomig, mit is ejtett ki az előbb a száján. Ez a nyers kérdés annyira meglep, a végletekig kiakaszt, mindössze ennyit tudok kipréselni magamból:

- Micsoda? - Bucky. Meg akar csókolni. Engem. A legjobb barátját. Nem, nem is ez a kijelentés rémiszt meg leginkább. Hanem az a felismerés, hogy nem undorodom tőle. Nem érzek semmi ellenségességet. Azt érzem, hogy akarom. Olyan elemi erővel marja a bensőmet a vágy, mintha teljes egészemben lángolnék.

Hitetlen szemekkel...mert nem tudom elhinni, Bucky így érez irántam.

- Mi micsoda? Stevie? - Tágra nyílt szemeimet ráemelem. Úgy érzem, ennek meg sem kellett volna történnie. Bucky nem figyelt oda, mit beszélt. Valószínűleg csak egyszeri felindulás volt. A száját figyelem, azokat a vékony, rózsaszín ajkakat, és nem bírom tovább. Akarom. A legbűnösebb érzés, amit valaha éreztem, de vele...ha róla van szó, még ez is helyesnek, tisztának hat.

Egyszerre gyűlik fel bennem minden, amit vele kapcsolatban érzek. A szeretet, az, hogy készen állok neki bármit megbocsátani, mert szeretném, ha együtt felállnánk, és majd megoldjuk. Az a szívszorító törődés, amely miatt nap mint nap szenvedek, mikor látom a könnyeit, hallgatom a gondjait.

Egy járókelő zökkent ki az érzelmeim zsivajgó kavalkádjából, mikor alig hallhatóan elköhinti magát. Nem fogom fel elsőre a problémát, csak amikor észreveszem, hogy Bucky vállát fogva mélyen a szemébe nézek. Biztosan kiült az arcomra a hirtelenség, a szenvedélyes vágyakozás.

Finoman félrelépek Bucky-tól, a mellettünk elhaladó ember a kalapja alól még felénk vet egy utolsó megjegyzést. Szőke haja kivillan a tarkójánál, csontos ujjaival még jobban a szemére húzza a barna kalapot.

- Óvatosan uraim, kérem. - És tovább halad. Bucky görcsösen szorongatja a kabátja ujját, de nem kérdezem, miért. A csend tűnik egyedül értelmesnek ebben a pillanatban. Néma megegyezés alapján egyszerre indulunk ismét Howard háza felé.

Bucky útközben sem szólal meg, nem is pillant felém, mintha ott sem lennék. Megállok Howard háza előtt, várom, hogy Bucky is így tegyen. Nem tudom, mi lehet a baj, mi váltott ki belőle ennyi kényelmetlenséget, ilyen némaságot.

- Hé, Buck. - Gyengéden elkapom a csuklóját, hogy ne tudjon tovább menni. Felém fordul, arcán látszik a düh és szomorúság fájó keveréke. Mindkét kezét az enyémbe fogom, magunk között lóbálva őket. - Mi történt? Ki volt az az ember, aki így megrémisztett? - Nagyot nyel, és bármilyen közel is állunk egymáshoz, mintha egyre inkább bezárkózna előlem.

- Figyelj, ha nem szeretnél beszélni, akkor hagyok neked időt. Menj haza, és gondolkodj nyugodtan. Majd ha visszaértem, és készen vagy rá, ott leszek és meghallgatlak. Rendben? - Lehajolok, hogy elkapjam lesütött tekintetét, bátorító mosollyal megszorítom a kezét. Hirtelen jött öleléssel dönt le a lábamról. A karjaimba veszem, belefúrom a fejem a vállába, s mélyet lélegzem belőle, annyira, hogy a bensőm belesajdul.

- Köszönöm. - Bólintok, és elengedem. Intek egyet, s miközben csengetek, ő hazaindul, a válla felett integetve.