Bucky szemszöge

Csodálatos, egyszerűen mesébe illő és hihetetlenül tökéletes a nap, amikor Steve-vel a lemezboltban voltunk és hülyéskedtünk. Gondolhattam volna, hogy ez úgysem jöhet össze így, tudhattam volna, ez nem lesz ilyen egyszerű. Éreztem, Steve mennyire próbál mindent megbocsátani, de ő is ember, és egyszerűen az embernek muszáj dühösnek lennie, muszáj, hogy úgy érezze, megbántották, mert ettől lesz ember, ettől válik valóssá.

Nem szabadott volna azt hinnem, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba, nem várhattam volna el, hogy Steve velem legyen.

Ennek ellenére mégis ez történik. Már két hete gubbasztok itthon, Honnal mozdulok ki egyedül, amikor sétálni viszem. A hálaadást is egyedül ünnepeltem, és kezdem úgy érezni, a karácsonyt is magamban fogom. Steve nem jelentkezett, én pedig magamat még szánalmasabbá téve, egész nap zenét hallgatok, fekszek, és Whitmant olvasok. Mi történik velem?

Próbálom becsukni a szemeimet, hogy legalább tíz percig pihenjenek, ha már éjszaka három óránál többet úgysem tudok aludni. De gyorsan ki is pattannak, mert képtelen vagyok megfékezni a gondolataimat. Minden egyetlen személy körül forog: Steve körül.

Elképzelem, hogy ismét olyan gyengéden szorít magához, újból és újból érzem, ahogy felém hajol, és centikre megáll az ajkaimtól. Szinte hallom, ahogy mély lágy hangján dúdolja a kedvenc dalom, az If I Fell-t, és megremegek még a gondolattól is. Mi történik velem? - jön a kérdés, újra meg újra.

Egy hét után Chrisről is megfeledkezem. Nem mintha nagyon keresne, sőt. Azon a pénteki napon, amikorra megbeszéltük, hogy találkozunk, az ajtóm kopogtatója a helyén maradt, a telefonom pedig fájdalmasan néma maradt. Rájöttem, hogy engem nem keres senki, és nem érdeklek senkit.

A mai napom is a szokásos önutálat és sajnáltatás jegyében tellne, ha valaki nem gondolná úgy, hogy megzavar benne. A kopogtatás az ajtómon egyre erősödik, nem nehéz kitalálnom, ki keres ilyen hévvel.

- John? - Türelmetlenül nyitom ki az ajtót, és el kell nevetnem magam. Azon siránkozom egész nap, hogy senki nem keres, de annak pedig nem tudok örülni, aki igen? Baromság.

Az idősebb férfi néhány kínos másodpercig méreget, majd nagy bölcsen a következő megállapítást teszi:

- Ramatyul néz ki, Barnes. - Ekkor nem bírom tovább, a hangjától, a furcsa pillantásától és a helyzetem abszurditásától olyan erővel szakad ki belőlem a nevetés, hogy még John szája sarkában is egy piciny mosolyt vélek felfedezni.

- Mi volna a probléma, szomszéd? - Az ajtónak támaszkodom, sikeresen elállva az utat az ismét szökni készülő Hon elől. John csak a fejét csóválja, majd dühösen félrelök, és önmagát betessékelve, leül a kanapémra. Amivel csak annyi a probléma, hogy az elmúlt két hétben folytatott önromboló tevékenységem minden bizonyítéka pont mellette hever.

Érdeklődő tekintettel nézegeti a körülötte lévő Ella Fitzgerald és Beatles lemezeket, a kanapé másik végében tornyosuló verseskötetek is magukra vonják a figyelmét. A lemezjátszómból a Hard Day's Night album szól, de John szinte ügyet se vet rá.

- Hogy mi a probléma, na azt inkább én kérdezhetném. Nem látogathatom meg a szomszédom, amikor kedvem tartja? - Felsóhajtok, elkeseredetten teszem be az ajtót. Soha nem voltam jóban Johnnal, mindössze azért beszéltem vele, hogy a kutyasétáltatással pénzt szerezzek, kipótolandó a tanári fizetésemet. Hont is csak azért adta nekem, mert mást nem ismert, aki kertes házban lakna, és rásózhatná a kutyust.

- Hogy őszinte legyek, nem. Egyébként semmi bajom, köszönöm. Mit szeretne? - Idegesen a kanapéhoz lépek, sietősen leveszem a lemezt, majd félrepakolva a könyveket, kényelembe helyezem magam, Johntól jó távol. Már amennyire kényelmesnek érezheti magát az ember, mikor az ijesztő szomszédja úgy bámulja, mintha nem látott volna még élőlényt.

- Mostanában láttam erre járni Rogers-t, és gondoltam, megkérdezem, mikor jön legközelebb. - Felvont szemöldökkel méregetem az idős férfit. Pedig már azt hittem, megint Honey-t kell elvinnem sétálni.

- Egyrészt: honnan ismeri őt? Másrészt: miért keresi? - John nagyot sóhajt, szemmel láthatóan nem igazán van kedve magyarázkodni.

- Nem mindegy honnan ismerem? Amúgy meg a segítségét szeretném megköszönni a boltban. - Dühösen felcsattan, a szükségtelenül heves reakciója mindkettőnket meglep. Védekezően tartom fel eddig keresztbefont kezeimet.

- Jó, csak kérdeztem. Nincs meg a telefonszáma? - Johnt kezdi igazán bosszantani a sok kérdésem, mert a szájának bal sarka enyhén rángani kezd.

- Nincsen telefonom sem, a magáén meg nem fogom hívogatni. Úgyhogy legyen szíves, adja át neki, hogy kerestem, és jövő hét hétfőn várom. - Erőltetett kedvességgel feleli, majd a fejébe nyomja kalapját, és kifelé indul.

- Már ha egyáltalán felveszi nekem a telefont. És amúgyis... miből gondolja, hogy jóban vagyunk, és tudom a számát? - John megtorpan a bejárati ajtó küszöbén, és sejtelmes, kissé ijesztő mosollyal megfordul.

A vér száguldani kezd az ereimben, a benti hűvös levegő dacára a tenyerem borzalmasan izzadni kezd, képtelen vagyok pislogni. A fülemben dobol a szívverésem, minden más hang elmegy mellettem, az agyam gyorsabban jár, mint az idegesen fel-alá toporgó lábam.

Tudom, hogy butaság, persze, hogy az. Mégis miből tudhatná, egyáltalán csak sejthetné is az indokát Steve látogatásainak? Semmilyen túlságosan feltűnő dologgal nem árultam el még csupán a gondolatát sem semmi nem illendő dolgoknak.

Akkor miért érzem mégis úgy, hogy John mindent tud?

- Egyszerűen tudom, és kész. Ne feledje átadni az üzenetem! - Mielőtt felkelhetnék, hogy az útját álljam, vagy felfoghatnám a szavait, már kívül is van az ajtón.

Steve szemszöge

Hogy lehettem ekkora idióta.

Igen, Bucky a legjobb barátom, és igen, azt hittem, készen állok megbocsátani neki. Mekkorát tévedtem! Mikor hazaértem a boltból, furcsa érzés telepedett rám. Úgy éreztem, megfulladok, olyan volt, mintha homokot nyeltem volna, és képtelen lennék kiköpni.

Minden gondolatom Bucky Barnes körül forgott, de nem a pozitív értelemben. Mindent megkérdőjeleztem, amit tett, amit mondott, amit mutatott, amit gondolt. Beleképzeltem az eddig olyan kedves és megértő mosolyába, hogy mikor fog legközelebb a földbe tiporni.

Egyetlen kérdés kavarog bennem már hetek óta, úgy szorít, mint egy jeges kéz - és nem tudok kiszabadulni belőle.

Miért?

Igazán egyszerű kérdés, de nem hagy nyugton. Miért tette Bucky ezt velem? Mivel érdemeltem ki, hogy így becsapjon? Aztán miért vagyok olyan idióta, hogy el is hiszem neki, ő nem fog többé bántani?

Megmarkolom a bögrémet, és szaggatottan kifújom az eddig benntartott levegőt. A teám már réges-régen kihűlt, magam sem tudom mióta ülök egy helyben. Nekitámaszkodom az asztal melletti falnak, és szorosan le kell hunynom a szemeimet, hogy megnyugodjak.

Viszont ahelyett, hogy ez történne, továbbra is Bucky-t látom magam előtt. Ahogy gyengéden megszorítja a kinyújtott kezemet, majd óvatosan a derekamra csúsztatja a karját, és végre látom a templomban látott szomorúságát eltűnni. Mikor sikerül megnevettetnem, és a legcsillogóbb kék szemekkel, hálásan felnéz rám. Hogy lehetne mindez hazugság?

Erősen szorítom össze a szemeimet, de még így is elerednek a könnyeim. Olyan hihetetlenül szeretném, ha minden igazi és őszinte lenne, de közben meg annyira fáj a bizonytalanság...hogyan lehetnék benne biztos?

- Meg kell tudnom...meg kell tudnom, hogy mit akart azon az estén mondani. - Halkan motyogom, elmélázva. Igen, ki kell derítenem. Talán ha most adok neki egy esélyt, hogy megmagyarázza azt, amit akkor szeretett volna, sikerül helyrehoznia mindent...vagy legalább el tudja űzni a kételyt a szívemből.

Tíz perccel később már Bucky ajtaja előtt toporgok, végigvéve minden eshetőséget. Most, hogy itt vagyok, nem is tűnik olyan jó ötletnek megtudni az igazságot. Mi lesz, ha mégsem megkönnyebbülést hoz, hanem még a mostaninál is pokolibb fájdalmat?

Mi lesz, ha a magyarázat még nagyobb éket ver közénk?

Bucky a legjobb barátom, és nem akarom elveszíteni, pedig az igazság kitudódása ilyen következménnyel is járhat. Akkor miért álldogálok mégis itt? Azért, mert túl makacs és büszke vagyok ahhoz, hogy ne tudjam meg az igazat. A saját kíváncsiságom ebben a pillanatban erősebbnek bizonyul a Bucky iránt érzett szeretetemnél is.

Így bekopogtatok.

Vagyis kopogtatnék, ha nem viharzana ki éppen John az ajtón. Első megdöbbenésemben azt sem tudom, mit beszél hozzám. Bucky honnan ismeri ezt az embert?

- Rogers! De jó, hogy látom! Épp magát kerestem. - Még mindig képtelen vagyok szavakat formálni, mire az idősebb férfi tréfásan megüti a vállam, majd vidáman az arcom előtt csettint egyet. - Na, hall engem?

Megrázom a fejemet. A csettintés hangja némileg kiragad a gondolataimból, de még mindig nem fér a fejembe, hogy Bucky és John ismerik egymást.

- Igen, igen. Miért keresett?

- Csak a segítségét szeretném megköszönni. Már legalább két hete nem láttam errefelé, és milyen érdekes, hogy pont itt találkozunk!

Idegesen egyik lábamról a másikra álldogálok, nem tudom, John mit akar kihozni ebből a helyzetből. A férfi soha nem fecseg üresen, a mondandójának mindig van mögöttes jelentése vagy célja, ezúttal viszont nem tudom kibogozni, mi az.

- Igen, nagyon érdekes. Csak a barátomat jöttem meglátogatni, úgy tudom, beteg. - Muszáj hazudnom, mert őszintén: mi másért látogatja meg valaki a barátját? Csak úgy? Nem, általában mindenki a kocsmában szokott találkozni. Vagy nem, és ezt mind beleképzelem?

John megvakarja a feje búbját, és harsányan felnevet. Én is magamra erőltetek egy mosolyt, habár nem igazán értem, mi olyan vicces azon, ha valaki megbetegszik.

- Ahogy én láttam, tökéletesen jól van. Na de, nem is zavarom tovább, hétfőn látjuk egymást!

- Viszontlátásra. - A hangom erőtlenül cseng, de olyannyira meg vagyok lepve, hogy többre nem telik tőlem. Nem is csak meglepődtem. Egyenesen félek. Mi lesz, ha John rosszban sántikál?

Mély levegőt veszek, kitisztítom a gondolataimat. Koncentrálnom kell, elvégre azért jöttem, hogy beszéljek Bucky-val. Még mielőtt elbizonytalanodhatnék, maga Bucky áll meg az ajtóban, amit John elfelejtett becsukni maga után.

- John, mégis...- Kiszól az ajtón, biztosan el akarta még csípni a férfit, de ő úgy látszik, felszívódott. Mikor meglát a küszöbön, egy félénk mosoly költözik az arcomra. Nem vagyok dühös Bucky-ra, csak... tanácstalan.

Viszont annál jobban meglep, hogy Bucky nemhogy viszonozná a mosolyt...egyenesen be akarja csapni előttem az ajtót. Hihetetlenül mérgesnek látszik, és nekem is össze kell szednem magamat, nehogy kijöjjek a sodrómból Bucky számomra ok nélküli felháborodása végett.

- Buck, beszélgetni szeretnék. - Visszanyitja az ajtót, arcán gunyoros mosollyal. Annyira nem illik hozzá, és teljes mértékben megdöbbent a felismerés, hogy szeretném eltüntetni ezt a kifejezést az arcáról, szeretném a kedves, mosolygós, kissé talán szégyenlős Bucky-t látni.

- Valóban? Én meg már két hete szeretnék beszélgetni, de úgy tűnik, az nem fontos. Hagyj békén. - Nem hagyom, hogy ismét becsukja az ajtót, a kezemmel kitámasztom, és belépek mellé a házba.

Percekre feszült csend telepedik ránk, Bucky dühösen és türelmetlenül fürkészi az arcomat. Idegesen felnevetek, majd remegő kezemmel félresöpröm a hajamat a szememből.

- Miért nem kerestél? - Bucky kérdése őszintén meglep.

- Fel kellett dolgoznom a dolgokat. - Először keményen felelek, de a hangom ellágyul, amint Bucky arcán megjelenik a bánat. - Hidd el, nagyon szeretnék megbocsátani, de még annyira zavaros. Meg kell értenem az egészet. - Bucky kétségbeesetten felnevet, tisztán tükröződik a szemeiben, hogy retteg.

Lassan odalépek hozzá, és óvatosan megsimogatom a hátát, próbálom megnyugtatni. Először megijed az érintésemtől, de pillanatokkal később a fejét a vállamra hajtja, így egy féloldalas ölelésbe vonom. Érzem, hogy a vállamnál vizesedik az ingem, nekem pedig megszakad a szívem, amikor szótlanul letörlöm a könnyeket a hüvelykujjammal.

- Ha elmondom, örökre meg fogsz utálni. Szóba sem fogsz velem állni. És nem akarom, hogy olyan legyen, mint ez a két hét. Nem akarok egyedül lenni. - Gyengéden átkarolja a derekamat, mire én megfordítom, és egy szoros ölelésbe vonom. Megszakad a szívem, ahogy rázkódnak a vállai, és a kukába hajítom az elhatározásomat, miszerint lesz, ami lesz. Nem fogom itthagyni Bucky-t. Meg kell bocsátanom.

- És ha megígérem, hogy nem? Hogy itt maradok? - Felemeli a fejét, és azokkal a könnyektől csillogó gyönyörű kék szemeivel az enyémekbe néz. Alig néhány centire vagyunk a másiktól, ugyanis még mindig nem engedte el a derekam, de nem zavar. Csak annyiban, hogy a pulzusom az egekbe szökött tőle.

- M-mit szeretnél tudni?

- Azt, amit azon az estén el szerettél volna mondani nekem.