Steve szemszöge

Hetek teltek el Howard partija óta. Hetek, melyek hónapokba fordultak. Már öt hónapja nem láttam Őt, nem tartottam a karjaimban, nem beszéltem vele. Egy levelet nem címzett hozzám, nem értem el a születésnapján sem. Semmi kapcsolat nem létesült köztünk, és egy idő után felhagytam a keresésével is. Már nem fáj iszonyatosan, ha eszembe jut egy-egy emlék, vagy meghallom a nevét, vagy felidézem az arcát magam előtt. Meglepő üresség vette át a helyét, de már nincs erőm sem kiáltani a tehetetlenségtől.

Szépen, lassan kezdem elfelejteni őt. Habár még mindig előfordul, hogy felriadok az éjszaka közepén, és azt hiszem a takarómra, ő van itt velem. Olyan volt, mint a levegő. Vele lenni olyan könnyű volt, mint a légzés. Ilyenkor magamhoz szorítom a takaróm, mélyet szippantok belőle, és álomba sírom magam. Nem költöztem el, az ő ágyában alszom. Egy ideig még érezhető volt a nem túl távoli jelenléte, de elhalványult. Semmi nincs, ami rá emlékeztetne.

Munkába menet mindenki megbámul, és ez ilyen sok idő után sem változott. Összesúgnak a hátam mögött, sértő szavakkal dobálóznak. Egy este, mikor elmentem inni és kiereszteni az érzelmeim, egy barom nekem jött. Fellökött, én pedig hagytam, hadd tegye, csak érezzek már valamit a semmin kívül. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, néha Lorraine átjön hozzám, és nagy ritkán kisírom magam a vállán.

– Hé, Steve – mondta egy alkalommal, úgy két napja, mikor itt járt.

– Hm? – néztem fel rá, kedvtelenül. A vállamra tette a kezét, de elrántottam azt. Minden érintés rá emlékeztetett.

– Hagyj időt magadnak. Engedd ki a dühöd, a szomorúságod. – Kelletlenül bólintottam. Csendesen leült mellém.

– Szeretnéd, ha itt lenne, ugye? – Megvontam a vállam, pedig Lorraine szavai a fején találták a szöget.

– Én már nem tudom, mit akarok. – Lorraine csak együttérzően bólogatott. A szeméből fájdalmas emlékeket és iszonyú szomorúságot olvastam ki. Ez valamit elindított bennem, valamit, amit már régóta nem éreztem.

Reményt. Ha egyszer ő is volt lent, most pedig fent van, miért ne történhetne ugyanez velem?

Vagy ez volt a vége az én boldogságomnak? Elhessegettem ezt a gondolatot. Hosszú idő után végre ki tudtam verni a negatív hatásokat a fejemből.

Legalább tudom, mit akarok. Hogy békén hagyjanak. Hogy vége legyen a rosszindulatú pletykáknak, és visszakaphassam Bucky-t. Csak ez tartja vissza, nemde? Majd kitalálom, hogyan találjam meg.

De ki segíthetne, hogy véget vessen a rosszakarók szavainak?

Ezen töprengek munkába menet, mikor az ég feldördül a fejem felett, értelmet adva az elmúlt napokban uralkodó elképesztő hőségnek. Amilyen gyorsan jött újdonsült lelkesedésem, annyira erősen is kell kapaszkodnom belé, mert kevés tartja életben.

Esernyőt természetesen nem hoztam magammal, így sietősre veszem a lépteim a lemezbolt felé. Éppen idejében csusszanok be az ajtón, mikor ömleni kezd, mintha dézsából öntenék. Még az időjárás is engem sirat. Az egyetlen előnye az, hogy senki nem szólított le, mindenki el volt foglalva azzal, nehogy elázzon.

Elfoglalom a helyem a pult mögött, de előtte lerakom a táskámat John irodájába. Reggel nyolc óra van, így még nem jött be. Szemügyre veszem a tölgyfa íróasztalt, mögötte fekete bőrszékkel. Az asztal az ajtóval szemben helyezkedik el, és mögötte tágas kilátás nyílik egy kisutcára. A falak nyugtató halványkék színben pompáznak, néhol megtöri egy-egy polc, zöldellő növényekkel. Az asztal mellett jobbra egy plafonig érő, szintén tölgy könyvespolc ágaskodik, zsúfolásig telve – lemezekkel. Az asztal balján trónol az iroda büszkesége: egy Dansette lemezjátszó. A helyiségben van még néhány irattartó szekrény, de semmi személyes, semmi, ami a magánéletére utalna.

Várjunk csak. Közelebb hajolva az asztalhoz látom, hogy egy friss kép díszeleg a naptárba rejtve. John és...George mosolyognak egymás mellett, kezükben ajándék, mögöttük karácsonyfa. Már értem, kit rejtegetett John, csak az okára vagyok képtelen rájönni.

Megcsendül a belépőket jelző harang a bejáratnál, így hamar visszacsúsztatom a képet, és kilépek az irodából. John közeledik felém, és meglepően jó kedvében van, nyoma sincs megszokott morcosságának. Hozzá képest én úgy nézhetek ki, mint akin kétszer átment a gyorsvonat.

Megrázza fekete ernyőjét, és a tartóba helyezi. Kétkedő arckifejezéssel méreget, majd olyat tesz, amit még soha.

– Magának meg mi a baja? – kérdezi, láthatóan feszengve. Nem gyakran csinálhat ilyesmit, ritkán érdeklődik, főleg azután, velem mi van. Éppen ezért is érzem az ellenállhatatlan vágyat, hogy mindent rázúdítsak, mert tudom, ő kertelés nélkül megmondja a véleményét. Ezt szeretném.

– Nem vagyok jól, ennyi az egész. – Felhúzott szemöldökkel bólint. Leül mellém, a pultban van egy másik szék is. Megpaskolja a vállamat, nem tudom hová tenni ezt az atyáskodó viselkedést.

– Barnes a probléma, ugye? – Nem, az nem lehet, hogy hirtelen gondolatolvasó is lett. Biztosan hallotta a pletykákat. Viszont azok után nem fordulna hozzám ilyen részvéttel és együttérzéssel. Nem értem. Minden mindegy alapon bólintok.

– Láttam, hogy nincs a városban. Hallottam dolgokat. – Félrepillantok, zavar a tudat, hogy a főnököm – majdnem barátom – ilyen részleteket is tud. John érzékeli a kényelmetlenségem.

– Hé, nem azért akartam beszélni magával, hogy én is utálkozzam, vagy még jobban megnehezítsem a helyzetet, még több fájdalmat okozzak, mint amennyit egyébként is átél. – Még értetlenebb arckifejezéssel pillantok rá. – Ha valaki, én tudom, min megy keresztül.

Honnan tudhatná, milyen érzés szeretni valakit, akit nem szabad? Hogy milyen érzés, ha az érzéseit mindenki undorítónak mondja, és ritkán, vagy egyáltalán nem mutathatja ki őket? Hacsak...John nem olyan, mint én.

Ó, Istenem. George.

John szomorúan mosolyog rám.

– A hozzánk hasonló embereknek mindig küzdeniük kell, és sokkal több viszontagság éri őket. Minden pillanat fáj. De tudja, mi fáj jobban? – Megrázom a fejem.

– Ha feladja. Ha engedi, hogy mások véleménye elvegye magától a boldogságot. Ha kiirt magából minden érzelmet, és a nyomás miatt családot alapít, egy olyan nővel, akit soha életében nem fog szerelemből szeretni. Mindenkinek szenvedés. Nagyobb fájdalom, mint amikor megütnek.

– De olyan borzasztóan nehéz. Azt sem tudom, ő hol van most. – John szavainak hatására érzem, soha nem adhatom fel Bucky-t. Nem szabad.

– Kérdezze meg Howard-ot. Meglepne, ha ő sem tudná. – Szórakozottan nézek Johnra. Már meg sem lep, hogy ő is ismeri Howard-ot. – Menjen, keresse meg őt. Vagy örökké bánni fogja. És ne aggódjon. Ha vissza szeretne jönni ide, addigra én gondoskodom a rosszindulatú pletykákról. – A hála könnyei gyűlnek a szemembe.

– Hogyan tudnám ezt megköszönni? – Megrázza a fejét.

– Csak vessen véget a saját szenvedésének. – Az irodája kilincsét fogja, mikor visszafordul. – És kérem, döntsön majd a maradás mellett. Kéne dolgozni. – Nevetve bólogatok. Felbátorodva szedem össze a cuccaim, kezet fogok Johnnal, és Howard felé indulok.

Csuromvizesen toporgok a küszöbön, mire Howard kinyitja az ajtót. Előtte rendesen megforgattam magamban, mi van, ha már ő is tud mindenről, és ugyanúgy gyűlöl, undorodik tőlem. A legviccesebb ebben a történetben az, hogy isten igazából semmit nem tettünk. Egyetlen ember érzékelőképessége kellett, akinek mindenki hitt is. Ennyi.

– Gyere be, idióta. Hol az esernyőd? – Úgy beszél, mintha egy hete láttuk volna egymást utoljára. Nem úgy tűnik, mintha neheztelne, vagy egyáltalán megzavarták volna a pletykák. Inkább csalódottnak látom.

– Otthon. Reggel még nem esett. – Megdörgöli a szemét, gyors pillantást vetve a faliórára.

– Még mindig reggel van. Nekem legalábbis. – Rosszallóan rázom a fejem. Kilenc óra.

Leülünk a nappaliban, Howard magához képest csendes. Érzem a levegőben, azért mégiscsak megváltozott valami. Volt hatása a szóbeszédeknek. Miközben tölt magának egy italt, természetesen már kora reggel, azon töröm a fejem, hogyan tudnám óvatosan kiszedni belőle, mit tud. Mit gondol.

De ezt nem lehet finoman.

– Hallottad? – Ez az egy kérdés elég, hogy felhúzza. Dühösen az asztalra csapja a poharat, és torz arccal felém fordul.

– Teszek rá. Nem beszéltem még veled, nem is tudom, mennyi igaz belőle. – Nem ítélkezik előre. Ennek hihetetlenül örülök. – De azért rettenetesen reménykedtem benne, hogy nem igaz. Legalábbis egy része. – Eltörik bennem a remény utolsó szilánkja is. Tehát nem ítél, de nem is fogadná el.

– Ha így van, akkor gondolom látni sem akarsz. – Reményvesztett képpel pillant rám. Remeg a kezében a pohár, soha nem láttam még ennyire idegesnek. Mit értett az alatt, hogy egy része?

– Igaz? Az egész? – Némán bólintok. Gúnyosan felnevet, de úgy érzem, nem nekem szánja. – Akkor miért jöttél? – kérdezi, annyi fájdalommal a hangjában, hogy nem bírom tovább itt. De muszáj.

– Csak kérdezni szeretnék. – Hitetlen arccal legurítja az italt, a haját fésülgeti a kezével.

– Erre jó vagyok, hm? – Minden kezd összekuszálódni a fejemben. Howard nem gyűlöl, de olyan mértékben dühös, amit még soha nem láttam.

– Ezalatt mit értesz? Barátok vagyunk, nem? – Keserűen elmosolyodik, felém nyújtva a poharát. Nem veszem el, így leteszi az asztalra.

– De. Azt hiszem. – Elnyúlik a kanapén, tovább iszogatva. Hosszúra nyúlik a csend, nem akar kezdeményezni.

– Szóval csak azt szerettem volna megtudni, hogy esetleg tudod-e, hol van Bucky? – A név hallatán felhorkan, mint akit a puszta említése is irritál. Viszont Bucky soha nem tett semmit ellene, így továbbra sem tudom ezt hová tenni.

– Ó, persze. Hogyne. Gondolhattam volna. Mást sem csinálsz, csak Bucky így, Bucky úgy – próbálja utánozni a hangomat, és olyan mértékű sértettség sugárzik az övéből, ami egy csapásra mindent megvilágít a fejemben, mindent a helyére rak. – Kezdesz nagyon idegesítő lenni. – Feláll, láthatóan ezek után még annyi kedve sincs nekem segíteni. De már legalább értem, mi bántja

– Howard...nem tudom megadni neked, amit szeretnél. – Hitetlenkedve felnevet, és rám néz. Szinte ordít.

– Nem mondod, okoska?! Én is rájöttem. – A szánakozó pillantásom még inkább tűzbe hozza, de nem tehetek róla. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet tudni, hogy van esély, csak nem ő az esélyes. – Nem kell a sajnálatod. Ne nézz így rám! – kiáltja torkaszakadtából, de a végén összeomlik. A kezébe temeti az arcát, rázkódnak a vállai, a régóta bent tartogatott érzelmek kiszakadnak.

– Figyelj...el sem tudom képzelni, mit érzel. De remélem, tudod, ennek ellenére itt leszek neked, jó? Barátok vagyunk. – Howard a könnyein át rám pillant, de ebből az egy, illékony pillantásból kiolvasható a világ fájdalma. Nem bírok ránézni.

– Tudom, te idióta – szól, sokkal gyengédebben, mint valaha. Elmosolyodik, habár ez korántsem a régi, milliókat érő mosolya, de kezdetnek jó. Visszamosolygok rá, és óvatosan megölelem. Viszonozza, és szerencsére egyáltalán nem érződik kínosnak.

Megpaskolom a hátát, és elhúzódom tőle.

– Segítek neked, de csak azért, mert baromi jófej vagyok. És mert én vagyok az egyetlen, aki mindig mindent tud. – Vigyorog, de olyan ragadósan, cseppet sem öntelten, mint szokott.

– Tudom, hogy előtted nincs titok. – Várakozóan fixíroz, mire megindul a nyelvem. – És nem kell bizonyítanod semmit. Tudom, hogy jó vagy. – Egy pillanatra látom elérzékenyülni, és tudom, értékeli a véleményem.

– Na jól van, Stevie. Ezzel a csöpögős szöveggel sikerült elérned, hogy minél hamarabb segítsek. – Megütögeti a térdem, mire akaratlanul is megforgatom a szemem. Howard képtelen elfogadni a dicséretet, miközben egyfolytában kutatja az elismerést. Soha nem lesz elégedett magával, mert nem veregeti önmagát hátba, hanem azon dolgozik, hogy minél több elismerést kapjon más emberektől. De még ez sem elég.

– Szóval? Mit tudsz róla? – Gondterhelten felsóhajt.

– Csak annyit, hogy szilveszterkor hová ment. Azóta én sem hallottam felőle semmit. – Nem baj, ez legalább egy nyom, amin el tudok indulni. Muszáj.

– És, merre ment? – kérdezem türelmetlenkedve, az újonnan támadt reményem erejével.

– Azt mondta, a családja régi nyaralójában húzza meg magát, valahol Upstate New Yorkban. – Megvakarja a fejét. – Ez nem tudom mennyit segít, de az arckifejezésedből ítélve sokat.

– Ami azt illeti, rengeteget! – Felkapom a táskámat, és szorosan magamhoz szorítom Howardot, mire rám mordul. Azt hiszem, rám is borította az italát ajándékképpen, de még ez sem tud megzavarni. Hamarosan láthatom Bucky-t, és végre helyre tehetem a dolgokat. Vissza is jöhetünk Brooklynba, nem lesz semmi akadálya, hála Johnnak. Mindenképp el fogom mondani neki, mit érzek. Lehetetlen, hogy ő nem érez ugyanígy.

– Köszönet mindenért! – integetek a vállam felett az utcáról Howard felé.

– Aztán vissza gyere ide, te! – Mosolyogva legyintek.

– Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem! – Még látom, ahogy csóválja a fejét a küszöbön, mikor befordulok egy másik utcába, és a vasútállomás felé veszem az irányt.