Bucky szemszöge

Mégsem fog menni ez nekem.

Hat óra van már csak éjfélig, és Steve meg én a partira készülődünk. Nagyon úgy tűnik, Steve nem költözik el egyhamar, sehol nem talál megfizethető albérletet sem. Titkon azt remélem, csak itt akar maradni velem, és ez egy kifogás.

De mégsem vagyok képes elmondani neki. Bizonytalan vagyok. Rettenetesen. Na meg ma reggel óta azon gondolkodom, ki lesz ott a partin. Howard rengeteg embert ismer; ha rajta múlik, fél Brooklyn, ha nem az egész hivatalos lesz. És vannak bizonyos személyek, akikkel nem szeretnék találkozni, úgy soha többé.

Nem áll szándékomban iszonyatosan kiöltözni, így felveszem a kedvenc sötétbarna öltönynadrágom, és egy rövid ujjú fehér inget, barna pöttyökkel tarkítva. Erre még rávarázsolom a szövetkabátom, és meg is leszek. Hont át kell vinnünk John-nak, ismét, de remélem ezúttal nem akarja majd megtartani szegényt.

Őszintén, utoljára tíz éve voltam nagyobb partin, és akkor egyáltalán nem úgy kellett öltözni, mint manapság. Remélem, ez megállja a helyét.

- Mehetünk, Buck? - Steve kukucskál be az ajtón, én pedig az utolsó gombot is begombolom az ingemen. Megfordulok, hogy láthassa a ruhám. Idegesen végigmér, erőteljes pillantása alatt alig kapok levegőt.

- Milyen? - mutatok végig magamon.

- Tökéletes. - Lesütöm a szememet. Nem bírom sokáig állni Steve tekintetét, mert tudom, biztosan kifakadnék, ha azt tenném.

- Akkor mehetünk is. - Felpillantok, hogy gyorsan láthassam a ruháját. Egyszerű kék nadrágot, és egy hozzáillő világoskék, kockás rövid ujjú inget vett fel. Hihetetlenül jól áll neki ez a szín, csak még inkább kiemeli kék szemét. Bámulni szeretném, magamba szívni ennek a látványnak minden részletét, de nem teszem.

- Rendben. - Felvesz az asztalról egy táskát, mely alakra tökéletesen egy fényképezőgépnek tűnik.

Kilépünk az ajtón, John háza felé véve az irányt.

- Mióta van meg ez a gép? - Mosolyogva magához szorítja. Ahogy sétálunk egymás mellett, néha-néha összeérnek az ujjaink. Steve keze elképesztően meleg, ahhoz képest, hogy milyen hideg van. Én pedig szerencsésen ma is otthon hagytam a kesztyűmet. Hurrá.

Szeretném megfogni a kezét, összekulcsolni az ujjainkat, míg teljesen át nem melegszem.

- Múlt héten vettem, mikor elmentetek Honnal sétálni. Meg akartalak lepni vele.

- Engem? Hogy érted? - Megtorpan John háza előtt.

- Gondoltam ezzel majd készítünk képeket. Eltenni emlékbe. Hogy majd húsz év múlva emlékeztessenek a régi időkre.

- Miből gondolod, hogy húsz év múlva is itt leszünk? - kérdezem szórakozottan, leplezve zavarom.

- Mert tudom. Mi valahogy mindig visszatalálunk egymáshoz. - Szorosan megölelem.

- Köszönöm, Stevie. - A vállamba fúrja a fejét.

- Én is köszönöm. Buck, én...- Nem fejezheti be a mondanivalóját, mert John viharzik ki az ajtón. Honra néz, minket majdnem pillantásra sem méltat.

- Megint kutyacsőszködnöm kéne? Pompás. - Féloldalas mosollyal átadom Hon pórázát John-nak.

- Jó estét, John. Köszönjük szépen! - John a szemét forgatva már be is akarja csapni az ajtót, mint aki rejteget valamit.

- Esetleg tudna egy képet készíteni rólunk? Hálásak lennénk - habogja Steve sietősen, tartva attól, hogy felbosszantja John-t.

- Ki az, Johnny? - hallatszik egy távoli hang bentről. Aha, tehát valaki tényleg van nála, akivel nem akarja, hogy tudjuk, együtt van vele.

- Gyertek, kifelé. - Kihesseget minket az előszobából, becsapva maga mögött az ajtót.

Steve óvatosan John-nak nyújtja a kamerát, aki meglepően magabiztosan forgatja a tárgyat. Biztosan nem először csinál ilyesmit.
Steve mellém lép, és a vállamra teszi az egyik karját. Én a derekára csúsztatom az enyéimet, így pózolunk mosolyogva. John elégedett mosollyal veszi el a kamerát a szemétől.

- Ha akarják, holnap előhívom ezeket. - Steve boldogan bólint. - Most pedig nyomás, érezzék jól magukat. - Sietősen visszaadja a kamerát, és beoson a házba.

- Szerinted ki van nála? - kérdezem körülményesen, úton Howard háza felé. Steve szórakozottan megvonja a vállát.

- Nem tudom, Buck. De mit szólnál hozzá, haa - vigyorog rám kedélyesen - kiderítenénk. Biztosan nem egyszeri alkalom.

Annyira vicces a gyermeki lelkesedése, hogy beleegyezem. Legszívesebben megcsókolnám a puha szája szélét, letörölve az idétlen vigyort.

- Legyen. Most viszont élvezni akarom a partit. - Beleegyezően bólint. Magam sem veszem észre, mikor történik, de finoman megszorítja a kézfejem. Nem akaródzik bejönnie a házba, nem is értem, mi a probléma. Visszafordulok hozzá, és észreveszem, milyen idegesen fürkészi a környezetét. Szeretném viszonozni a rengeteg alkalmat, mikor megnyugtatott, és rettenetesen zavar, hogy ilyennek látom. Megsimítom a vállát, magamra vonva a figyelmét.

- Mi a gond, Steve? Jól fogunk szórakozni, gyere. - Próbálom noszogatni a leggyengédebb hangomon. Egy nevetés szakad ki belőle, mintha nem is lenne fontos, miért van ilyen állapotban.

- Butaság, de...mi van, ha Howard őt is meghívta? - Peggy. Úgy szeretnék Steve-en segíteni, de mit tehetek, ha nekem is ugyanez a félelmem?

- Megértelek, Stevie. Ha ez megnyugtat, én is tartok tőle. - Megölelem, egyre mélyebben, továbbra is keresve a biztonságot a karjaiban. A menedéket.

- De tudod mit? - nézek fel a szemébe, új erőre kapva. - Most bemegyünk oda, és szembenézünk vele. Lesz, ami lesz. Nem fogom ezért kihagyni az év partiját. - Lassan visszatér a mosolya.

- Köszönöm, Buck. - Mosolyogva bólintok. Sokkal magabiztosabban sétálunk be a házba.

Amint belépünk, el is oszlanak a kétségeim. Lorraine és Elaine az egyik sarokban üldögélnek, egymás füléhez hajolva sugdolóznak. Néha belekortyolnak a martinis poharukba, nevetgélnek, és a termet pásztázzák. Mikor meglátnak minket, leteszik a poharat az asztalra, és nem várt örömmel borulnak a nyakunkba. Ölelgetnek, puszilgatnak, mint régi ismerősöket.

Elaine barna haja ugyanolyan göndör fürtökben van feltűzve, mint mikor először láttuk. Barna szemét szépen kiemeli a smink, száján cseresznyepiros rúzs fénylik. Hozzáillő piros ruhát visel, fehér pöttyökkel díszítve, lábán fekete magassarkú. Elbűvölő.

Lorraine vörösesszőke haja egy copfban felkötve, arcán igen kevés smink. Éppen annyi, hogy világoszöld szeme ne vesszen el fehér bőrében. Már nem is lepődöm meg fekete öltönynadrágja és fehér hosszú ujjú ingje láttán. Meglepően jól áll neki, olyan ritkán látni nőt ilyen öltözetben, de igazából fantasztikus.

- Meg sem lep, hogy ti is ismeritek Howard-ot - jegyzi meg Steve, mikor elengednek minket. Howard egyáltalán nem a tradicionális ember, így csak mosolyogva hagyom, hogy a legújabb rock együttes, a Rolling Stones dallamai betöltsék a fülemet.

- Ki nem ismeri őt? - teszi fel Elaine a költői kérdést, miközben az asztalhoz oldalaz, és a kezembe nyom egy poharat. Sárgás színű, mint a sör, de nem habzik, és az illata is egész kellemes.

- Ez micsoda? - szólalunk meg Steve-vel szinkronban, mire el is nevetjük magunkat.

- Alma cider. Strongbow. Ahogy tetszik. Nagyon finom. - Belekortyolok, és olyan az íze, mintha almalevet innék, de azért érezhető benne az alkohol. Egészen isteni.

- Hmmm, ez mennyei. - Odaadom Steve-nek a poharat, aki kissé óvatosan követi a példámat, és láthatóan tetszik neki az ízélmény.

- Na mi megkeressük Howard-ot, fiúk. Ki kell faggatnom, mikor lesz egy csöppség a családban, akivel a nagynéni babázhat. - Majdnem kiköpöm az italomat Elaine-re.

- Te Howard testvére vagy?! - Elneveti magát a döbbent arcom láttára.

- Unokatestvére, de én akkor is nagynéni akarok lenni. - Hitetlenkedve összemosolygunk. Elaine nem semmi lány.
Steve felkapja a fejét, miközben Elaine-ék elmennek tőlünk. Új számot kért valaki a wurlitzerből, ezúttal egy pörgős Elvis bömböl végig a házon.

- Gyere Buck, táncoljunk! - Ennyi ember előtt?! Jó ég, mit képzel Steve?

Berángat a tánctérré alakított szoba kellős közepére, és finoman fogva a kezemet megpörget néhányszor. Elvis hangja csak úgy üvölt végig a házon, akaratlanul is mozogni kezdek a ritmusra. A testemet átjárja a zene, oxigénként száguld végig az ereimben. Steve gondtalan mosolyától görcsbe rándul a gyomrom, a mellkasomban érzem, ahogy vonz felé valami. Meg akarom csókolni.

Mielőtt túlságosan beleélhetném magam a zene adta bátorságba, a szám véget is ér. Howard lép a szobába, kezében pezsgős pohárral, köszöntőt mond.

- Üdv mindenkinek! - Mosolyogva végignéz a tömegen, ám amikor rám esik a tekintete, az aggodalom enyhe szikráját vélem felfedezni az arcán. Lelohad a mosolya, eltűnnek az apró ráncok a szeme körül. Lejjebb engedi a poharát is.

- Tudom, hogy mindnyájan a piáért jöttetek - megrázza magát, felölti előző, vidám maszkját. A nevetés halk morajlássá szelídül. Nem sokszor találkoztam Howarddal, de biztosan tudom, mi az, ami neki a legjobban megy: szédíteni és szórakoztatni.

- Ennek ellenére remélem jól érzitek magatokat, és olyan részegen kell titeket hazatámogatni, hogy el is felejtitek, milyen év van. - Határozott, hangos nevetéssel jutalmazza a tömeg Howard poénjait. Én is érzem, hogy kezdek feloldódni, hála Howardnak és Steve-nek, akinek a karja alig észrevehetően pihen a vállaimon, egy féloldalas ölelésbe húzva.

Ekkor látom meg az újonnan érkezőket, akik habár késtek, azt kívánom, bárcsak soha nem jöttek volna el.

Chris és Peggy ácsorognak az ajtóban, akiket Howard aggodalmasan méreget. Hogy volt képes őket is meghívni, mikor nagyon jól tudja, Steve-nek ez mekkora fájdalmat okoz? Nekem is, de ezt nem tudhatta.

Amint Chris megpillant, rekordsebességgel húzódom el Steve-től, aki értetlenül néz. De igazából már késő: meglátott bennünket, és biztos vagyok benne, hogy holnap már visszahallom valakitől, milyen ember is vagyok én. Aztán pedig elbúcsúzhatok az állásomtól, a várostól, mindenkitől.

Kifújom a levegőt, amit eddig benntartottam, az idegesség elejét véve. Én vállaltam a kockázatát annak, hogy ez fog történni, és vállalom azt is, ami ezzel jár. Viszont egyáltalán nem kérhetem Steve-et arra, tartson velem, el ebből a városból. Ez az, ami megrémiszt: hogy el kell hagynom őt.

Nem hagyhatom neki, hogy Peggy elrontsa az ő estjét sem.

- Gyere, Stevie. Mondanom kell neked valamit. - Itt a búcsú ideje. Finoman megfogom a kezét, és átvezetem a hálóba. Itt talán beszélhetünk nyugodtan. Útközben intek Sam-nek, Elaine-nek, és Lorraine-nek. Próbálom ebbe a gesztusba minden hálámat és szeretetemet belezsúfolni, ha esetlegesen végleg elválnánk.

- Mi a baj, Buck? Megijesztesz. - Leülünk az ágyra, de előtte még gyorsan kulcsra zárom az ajtót. Az ölembe ejtem a kezemet, amit Steve egyből megérint. Hagyom, hogy megfogja, és tovább bámulok magam elé. Sírni lenne kedvem a tehetetlenségtől, összeszorul a torkom, alig bírok nyelni. Tudom, hogy bármikor meglátogathatnának, de véglegesnek tűnik a búcsú.

- El kell mennem - szakad ki belőlem hosszúra nyúlt percek után. Steve próbálkozik, de nem érti, nem értheti. Tartozom neki egy magyarázattal.

- Mégis miért? Hová?

- El kell hagynom a várost. Legalábbis Brooklyn-t biztosan. - Keresem a szavakat, melyekkel érthetően el tudnám mondani, mi is a helyzet, de nem járok sikerrel.

- De miért kell elmenned? - Gyengéden megszorítja a kezemet, mire a szemébe nézek.

- Butaságot csináltam. Egyik nap valaki megfenyegetett, de én nem foglalkoztam vele. Most pedig vállalnom kell a következményeit. - Steve riadtan kap az arcomhoz, finoman tartva azt.

- Miről beszélsz?! Ugye nem vagy életveszélyben? Hogyan tudok segíteni? - Kiszakad belőlem egy nehézkes sóhaj. Elmondjam neki a teljes igazságot?

- Egy férfi többet képzelt bele a mi barátságunkba, mint ami. - Igazából én is, de ez nem lényeges. - És azt mondta, ha még egyszer találkozunk, szétkürtöli a városban. És - elcsuklik a hangom - vége lesz mindkettőnk karrierjének! Közutálat tárgyai leszünk. Így elmegyek, mielőtt elfajulhatna.

- Ez mikor történt? És miért nem mondtad el nekem? Ez az egész az én hibám! - Steve hangja dühösen cseng, de inkább önmagára haragszik.

- Mielőtt beköltöztél. És kérlek, ne mondd ezt! Ha lehetne, ugyanezt tenném újra. Túl fontos vagy nekem, és ezért kell most elmennem. - Steve csendesen sírva átölel.

- Hadd menjek veled! Én szeretném. - A fejemet rázom.

- Te nem hagyhatod itt a szeretteid! Itt van mindenki, aki fontos neked. Imádod a munkád is, és a várost is. Ez a te lelked, Brooklyn főképp. - Steve mérgesen húzódik el, az arca kétségbeesett fintorba torzul.

- De te is ugyanolyan fontos vagy nekem! -
Hevesebben ver a szívem ettől a néhány szótól. Majdnem hajlok arra, hogy igent mondjak, hogy hagyjam, jöjjön velem, de nem teszem. Idővel úgyis megbánná, és az megmérgezne mindent. Olyan megoldás kell, ami végleges, jól átgondolt, és kompromisszum. Ez egyik sem.

- Nem érted! A végén meg fogod bánni, azt pedig nem akarom. - Steve hitetlen arccal fürkész, mint aki nem akarja elhinni, tényleg ezt gondolom róla. - Holnap elmegyek. Hon is jön velem. - Steve dühösen bólint egyet.

- Tégy, ahogy akarsz. Viszlát egy jobb életben. - És becsapja maga mögött az ajtót. Kifakadnak a könnyeim. Valóban nem látja, mit szeretnék mondani? Én nem így akartam elválni tőle.

Mikor már kicsit összeszedtem magam, követem a nappaliba. Útközben nekiütközöm Chris-nek, a látványától mérhetetlen düh kerít hatalmába. Csak részben hibás, mert igazából mindent én rontottam el, de olyan jó érzés őt hibáztatni.

- Üdv, James! - Olyan erőltetetten vidám a hangja, kedvem lenne képen törölni. - Na mi a gond, miért sírtál? Gond van a paradicsomban? - kérdezi gúnyosan, tettetett együttérzéssel. A haragtól vezérelve nekinyomom a falnak.

- Ide figyelj - suttogom, nehogy a többi vendég figyelmet felhívjam erre a kis jelenetre. Chris őszintén meg van lepődve. - Megkapod, amit akarsz. Én elmegyek innen, Peggy-nek soha az életében nem kell többé látnia. De ígérd meg, hogy Steve-et ezentúl békén hagyod. - Elégedetten vigyorog.

- Sajnálom, James, de nem tehetek érted semmit. Ez a minimum, amit a bűnhődésért tenned kell. - Menni készül, de visszalököm.

- Azt hiszem, nem voltam elég világos. Steve-et hagyd békén, ő eleget szenvedett Peggy és én miattam is. - Kitárja a karjait, a vigyora ellenségesen rám nézett irányul.

- Különben? Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz. De jól van, menj csak. - Eloldalaz mellettem, és elvegyül a táncoló tömegben. Ezek után már csak reménykedhetem abban, Steve-et esetleg kihagyja ebből a fiaskóból.

A legyőzöttség miatt érzett idegességem ahhoz vezet, hogy már semmit sem érzek. Nem érdekel, semmi sem érdekel. Csak el akarok innen tűnni minél előbb, mert minél tovább maradok, annál jobban fojtogat a levegő.

Nem akarom beismerni, de vesztettem. Minden tekintetben. Itt az ideje elmenni innen, és újrakezdeni.

Ó, milyen könnyű azt mondani.