Steve szemszöge

- Peggy! - kiáltok a piciny lakásunkon keresztül, az ingemet begombolva. Két hálószoba, egy apró konyha meg a fürdő. Mindig is itt éltünk Peggy-vel, már legalább tíz éve. Ez a második emeleti kertvárosi lakás első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe. A csend, a gondoskodás, a biztonság; ezek mind felbecsülhetetlen értékek, amelyeket ez a lakhely biztosítani tud számomra. És persze Peggy.

- Igen? - Az ajtóban áll, arcáról nem lehet leolvasni semmit. Sem örömet, sem megbánást, sem büszkeséget, semmit. Nagyon aggódom mostanában Peggy miatt. Habár minden vágyam, hogy segítsek neki, tehetetlennek érzem magamat, olyannak, aki képtelen megérteni őt. Ráadásul nem szeretnék tolakodó lenni, inkább csak megbízható, olyan, aki törődik, de nem aggódja túl a dolgokat.

- Ma végre találkozok Bucky-val! - Öröm cseng a hangomban, remélem ő is várja már, hogy ismét együtt töltsünk el órákat, beszélgetve a semmiről, de mégis élvezve az időt. Mióta Peggy-vel összeköltöztünk, alig találkoztam vele párszor, s már kimondhatatlanul hiányzik, hisz ő az egyetlen, a legjobb barátom. Még akkor is, mikor semmim nem volt, ott volt nekem Bucky.

Peggy arca elsápad, én pedig aggodalmas tekintettel fürkészem az arcát. Mi lehet a baj? Csak nem Bucky az? Nem, biztos nem, hiszen tudja, mennyire közel álltunk...állunk egymáshoz, s azt is, hogy ő csak jobb emberré tett. De akkor mi történt?

- Jól vagy? Kérsz egy pohár vizet, vagy valami mást? - Gyengéden megfogom a karját, és leültetem a fotelbe. Lenézek rá, de semmi. Egyre jobban sápad, így meg sem várva a válaszát, elszaladok a konyhába, s visszatérek a vízzel a kezemben. A karfára teszem, de nem fogja meg, ezért a szájához emelem a poharat, s apró kortyonként megitatom vele az egészet.

- Jobban vagy? - Megszorítom a kezét, ezzel magamra vonom a figyelmét. Pillanatokig csak cikázik a tekintete az arcom és a fal között, majd mély levegőt vesz, és egy nyugtató mosolyt ölt az arcára.

- Persze, minden rendben. Hogyhogy találkozol vele? - Megrázom a fejemet. Miért nem emlékszik rá? Hiszen tegnapelőtt meséltem neki, és még boldogan bólogatott is!

Őszinte döbbenettel nézek a szemeibe, mire eddig összeszedett arcvonásai egy kérdő arckifejezésbe torzulnak.

- Nemrég beszéltünk róla! - A hangom akaratlanul is megemelkedik, de még idejében észreveszem magamat, és csendesebben szólok újra. - Miután találkoztam vele, említettem neked, hogy nemsokára elmegyünk valahová. Tudod, megünnepelni a nagy eseményt. - Peggy erre még jobban összezavarodik, látom a szemeiben, és a gondolkodó arcán.

- Én... én...nem emlékszem arra, hogy találkoztatok. - Ismét a fejemet csóválom. Merre jártak vajon az elmúlt napokban a gondolatai? S miért zaklatja fel ennyire az egész?

Leülök mellé, gyengéden a kezembe veszem az övét, majd finom csókokat hintek rá. Nem hibáztathatom, épp elég nagy a nyomás rajta a közelgő feladatok miatt.

- Ugye nem mondtad el neki, Steve? - Hirtelen visszaköltözik hangjába egy érzelem; a színtiszta félelem. Mintha csak most tudatosulna benne, miről beszélgetünk. Értetlenül állok a dolog előtt.

- Nem, majd akkor mondom el neki, ha készen állok. - Peggy ajkait hatalmas sóhaj hagyja el, s rajtam a sor, hogy kérdő pillantásokkal illessem. - Ugye nem zavarna, ha meghívnánk őt is?

Peggy egy kissé erőltetett nevetéssel legyint.

- Dehogyis! Csak nem akartam elhamarkodni. Mindennek tökéletesnek kell lennie. - Egy széles, őszintébb mosollyal fordul hozzám, majd egy megnyugtató ölelésbe von.

Bár tudom, hogy ez nem a probléma egésze, hinnem kell benne, előbb vagy utóbb el fogja mondani a teljes igazságot, és közösen meg fogjuk oldani.

Hogy én mekkorát tévedtem.

Bucky szemszöge

Steve kora este felhívott, hogy hogy vagyok, és megbeszéljük, hová menjünk.

- Lepj meg, Stevie - mondtam közönyösen, mire a vonal másik végén csend lett. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodtam, vajon mi lehet. - Úgy értem, nekem mindegy. Ahová szeretnél - feleltem gyorsan, jóval gyengédebb hangon.

Ezután hallottam a mély sóhaját, és elkezdte felsorolni a jó helyeket, mire én kiválasztottam egy szimpatikusat. Már majdnem letettem, de az utolsó pillanatban beleszólt a telefonba.

- Ó, és...ne ijedj meg, de valami nagyon fontos eseményről kell holnap beszélgetnünk. Mert tudod...te vagy a legjobb barátom meg minden, így gondoltam, te leszel az első, akinek elmondom. - Nem volt időm válaszolni, mert azonnal lerakta.

Már akkor iszonyatosan ideges lettem, és ez az érzés még most is itt van, mélyen bennem. Vegyes érzelmeim vannak a találkozóval kapcsolatban. Egyrészt leírhatatlanul boldog vagyok, amiért újra visszakapom a legjobb barátomat. Másrészt viszont félelem és aggodalom gyötör. Mi van, ha rájön? Mi van, ha valahogyan kitudódik? És milyen eseményt emlegetett tegnap, amiről szeretne velem beszélgetni?

- Légy jó, Hon! - Megsimogatom a kutyust, aki hihetetlen édes szemekkel kérlel, hogy ne menjek el. Letérdelek mellé, a kezembe veszem, és tovább simogatom. - Istenkém Hon, ne nehezítsd meg. Így is nagyon fáj, hogy el kell tőled búcsúznom erre a pár órára. - Mély sóhajjal leteszem a kölyköt, és ugyanazzal a kiskutya nézéssel, ami neki van, farkasszemet nézek vele. Végül feladja, lekuporodik a sarokba, én pedig diadalittas tekintettel felállok.

- Na, kinek mennek jobban a kiskutya szemek? - mondom fölényesen, majd integetve kilépek a házból. - Hamarosan jövök, Hunny! - Ezzel elnyel az esti Brooklyn utcáinak sötétsége.

Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy az összes gondolatom Steve körül forogjon. Elvégre, visszakapom a legjobb barátomat! Ismeretlen melegséggel tölt el, ha rá gondolok, egy idegen, de jóleső érzéssel. Viszont ez az érzelem nem tudja elnyomni az aggályaimat, azt, hogy hányféle módon tudom őt elveszíteni, de akkor úgy igazán.

- Elnézést! - Egy húsz év körüli férfi robog el mellettem, hosszú, karcsú lábait gyorsan szedegetve.

- Jól van? - kérdem, pedig ő volt az, aki majdnem fellökött. Megtorpan, és amikor meglátom az arcát, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Mintha csak Steve mása lenne. Pár percig kellett csak gondolnom rá, máris mindenről eszembe jut.

Ugyanaz a szőke, fénylő haj, de valahogy nem áll neki olyan jól. Ugyanazok a babakék, angyali szemek, de nem olyan őszinték és tiszták, mint Steve szemei. Persze, hogy nem, hiszen Steve a legjobb barátom, őt ismerem, ez a férfi azonban nem ismerős számomra.

- James? - Pár pillanatig habozni látszik, de végül kimondja a nevemet. Ki ez a srác?

- Elnézést, de ismerjük egymást? - A kérdésemre tágra nyílnak a szemei, majd egyetlen szó nélkül sarkon fordul, és ugyanolyan szélsebesen eltűnik a szemem elől, ahogyan jött.

A fura helyzet mindenesetre sok megfontolnivalót hagy bennem maga után. Az az érzés, teljesen idegen volt, ahogyan megláttam a férfit. Akaratlanul visszafojtottam a lélegzetem, a szívem szaporábban kezdett el verni, és kivert a víz. Mintha életemben először láttam volna férfit, olyan meglepő és váratlan volt. Ráadásul miután Steve is beleférkőzött a gondolataimba, megállíthatatlanná vált az egész.

Behunyom a szememet, megtorpanok a kihalt utcán. Ahelyett, hogy a frissítő levegő és a csend észhez térítenének, minden, amit látok magam előtt, az Steve angyali arca. A tökéletesen babakék, kedves, de sokszor kifürkészhetetlen szemek, az orrának kecses vonásai, az arccsontjának minden egyes apró vonala, és az ajkai...

Mégis miket képzelek?

Megrázom a fejemet, majd sietős léptekkel a klub bejáratánál találom magamat. Félve pillantok a villódzó, fekete-fehér táblára, de végül összeszedem minden bátorságom, mély levegőt veszek, s belépek az ajtón.

Egyáltalán nem olyan kép fogad, mint amilyet vártam. A hely tökéletesen tiszta, csak pár ember lézeng a táncoló párok között, és néhány üldögél a pultnál, a csapost inzultálva. Nem nevezném klubnak, inkább mindennek összevegyítve, amit valaha is láttam.

Pár percig járkálok a tánctéren, a miniszínpadon lévő énekes jazz-el szórakoztatja a közönséget. Sehol sem látom Steve-t. Éppen kikeveredek a tömegből, mikor egy ismerős szőke férfi huppan le a pulthoz. A csapos láthatólag ismeri Steve-t, mert egyből önfeledt beszélgetésbe kezdenek.

- Hát mi járatban vagy erre, fiam? Lassan hetek óta nem láttalak. - Hallom, ahogy a pultos dorgálja Steve-t, és akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.

- Á, Fred, ma ünnepelünk. - Összevonom a szemöldökömet. Ünnepelünk?

- Ó, értem már. Mi a jeles alkalom? - Közelebb megyek hozzájuk, de pont úgy, hogy ne tudják meg, ott vagyok. Kíváncsi vagyok, Steve mit ünnepel. Én azt hittem, csak találkozunk, de tévedtem.

Steve bizalmasan a férfi felé hajol, de nem annyira, hogy ne halljam a következő szavait:

- Megházasodok, Freddie!

És ezzel minden álmom, vágyam, az egész világom összetört.