D R A C O

_____________________________

2009. május

Sokszor el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet családos embernek lenni. Milyen ha feleséged, gyereked van, pláne kettő.

De azt fene se gondolta, hogy ilyen nagy káosz lehet egy háztartásban!

Az egészet valamikor pár hónapja fogalmaztam meg. Több helyről is jött a káosz.

A konyha egyik felén Pansy háborgott Hermione-nek, valami munkaügyben. A másik felében Scorp ült, Theo-val és velem. Cassie akkor éppen Potteréknél vendégeskedett, azért is mert imádott Lily-vel lenni. Ha engedtük volna, haza sem jött volna.

- Hogy tehetik ezt velem? Ők a szerencsések , hogy velük vagyok! Én vagyok Pansy Parkinson! - háborgott Pansy, Hermione próbált vigasztalóan bólogatni. Ha jól vettem ki a szavait, akkor a Mungóban elég szexista szavakkal illették Pansy-t, és azt sugallták, hogy nem tudja rendesen elvégezni a munkáját, csak mert nő. Pansy-nek teljesen igaza volt, én ha ott lettem volna vele akkor, régen szétátkoztam volna mindenkit.

Pansy a legjobb bájitalkeverő, akit csak ismerek.

- Pansy Penelope Parkinson! - szúrta közbe Scorpius, akinek az arca tiszta folt volt a csokifagyi miatt. Mondanám, hogy az volt az indok, hogy csak hét éves és ezért nem tud rendesen enni. De ez kamu volt. Theo feje ugyanolyan fagyis volt, ő meg már harminc éves.

- Pontosan! - bólogatott Pansy, és az sem akasztotta ki, hogy Scorpius beleszólt a dühöngésébe.

Scorp viszont ekkor már más problémán volt fennakadva, ami már több napja is foglalkoztatta és nekünk fogalmunk sem volt róla, hogy hogyan magyarázzunk el neki és mit.

- Honnan jönnek a kisbabák? - amikor ezt a témát megosztottuk Ginny-vel, hogy ők hogyan oldanák meg, Ginny hátrahőkölt, majd visszakérdezett, hogy "máris? Tegnap még..." és olyan kézmozdulatot tett, mintha egy kisbabát ringatna.

Na, igen, mi is pontosan így reagáltunk.

- Gólyák, haver - osztotta meg a "tutibiztos" (vagyis gyerekbiztos) teóriáját Theo a fiammal. Én erre visszanyeltem magamban egy röhögést.

- Gyenge - legyintett Scorpius az egyik kedvenc "nagybátyjára", és tovább fordult a következő ember felé, akitől még nem hallott választ ebben az ügyben. A nagynénjére nézett, aki abban a szent pillanatban nem éppen volt gyerek- vagy úgy általánosságban emberkedvelő, vagy hagyjuk a nagy szavakat, embert egyáltalán elviselő kedvében. - Pansy néni, honnan jönnek a kisbabák?

- Nem tőlem! - vágta rá erre Pansy, gondolkodás nélkül, mire valamennyien visítva felröhögtünk. Pansy is elmosolyodott egy pillanatra, aztán elkomorodott, ahogyan Scorpra nézett , majd sóhajtott egyet. Mintha a Mungós problémája eltűnt volna és előjött volna benne az a dilemma, amivel már évek óta küzdenek. - Én csak egy olyan családot szeretnék, mint a tiétek, ez olyan nagy kérés?!

- De van is! Te vagy Pansy néni! - kiáltott fel Scorp, majd a szobából kifelé menet megállt Pansy mellett és hosszasan megölelte. Nem sokszor láttam életemben Pansy-t sírni. Az egyik legerősebb nő, akit csak ismerek. De egy pillanatra megtört, amikor Scorpot magához szorította és a szeme megtelt könnyekkel.

- Igazi a gyerek? Ez biztos? És biztos a tiéd? - nézett rám Pansy, a fiam válla fölött.

- Az biztos, hogy igazi. Meg biztos az övé, nézz csak rájuk! - biccentett a fejével Hermione. Scorpius ekkor szállt ki a nagynénje öléből és a szobája felé ballagott tovább. - Hé! Még fogunk beszélni a betűzőversenyről!

- De, Anyu, én nem megyek betűzőversenyre! - tiltakozott Scorpius, hátrafordulva és megingadhatatlanul nézett vissza az anyukájára.

- De miért? Én imádtam, amikor a te korodban voltam! - próbálta Hermione tovább győzködni a fiunkat. Luna varázsló általános iskolája a következő héten betűzőversenyt hirdetett és az osztály legjobb tanulóját biztosan küldeni akarta. De Scorp csak azért is ágált ellene.

- Apa azt mondta, hogy te stréber voltál a suliban! - szólt vissza Scorpius, és abban a pillanatban, hogy az édesanyja elkapta róla a fejét, minden pillanatot kihasználva, elszaladt a szobájába.

- Te azt mondtad a gyereknek, hogy stréber voltam? - hüledezett Hermione, pislogás nélkül meredve rám.

- Igen, sokszor - bólintottam, és próbáltam nem elkapni a pillantásomat. Ha elkapom, az olyan, mintha Hermione megérezte volna az ártatlan állat vérszagát. - Nem fogok hazudni a gyereknek, Granger!

Erre Hermione nevetve hozzám vágott egy összegyűrt szalvétát.

- És te mit mondtál a gyereknek, honnan jönnek a babák? - nézett rám ezután a feleségem. Scorp először engem környékezett meg a témával, pár nappal azelőtt és köpni-nyelni nem tudtam.

- Na, erre kíváncsi vagyok! - hajolt előrébb Theo izgatottan, és vigyorogva bámult rám.

- Nos... Az úgy volt... - kezdtem vele habozva a sztoriba, előre tudva, hogy le fogom égetni magam és éveken keresztül hallgatni fogom tőlük ezt. - Azt mondtam, hogy... A nők, például anya méhe olyan, mint... A kviddicsben a gólkarika, és a kisbaba.... a kvaff amit beledobunk a karikába.

És ekkor kezdtek el felvisítani ezek hárman. Én pedig lejjebb csúsztam a kanapén, érezve hogy vörösebb lesz az arcom.

- Nem bírom! - fogta a hasát Pansy, Theo vállára dőlve röhögött, mindene remegett.

- Jó már! - kiáltottam fel. - Olyan volt, mint egy ninja! Egy méter magasságú ninja!

- És miben maradtatok? - préselte ki magából Theo, hasonlóan olyan vörös arccal, mint az enyém. Csak más okból.

- Kényelmetlenül és összezavarodva. És ez csak én voltam.

És újra elkezdtek nevetni.

__________________

Egy májusi , Londonhoz képest fullasztóan meleg délutánon, az irodámban ültem a Mágiaügyi Minisztériumban. Próbáltam olyan lassan elvégezni a munkámat, amennyire tudtam. Nem volt a világon semmi dolgom, nem volt azon a héten új letartóztatás, amiről jelentést kellett volna írnom, tehát próbáltam az előző hetit annyira húzni amennyire tudtam. Hogy legalább úgy nézzen ki, hogy dolgozok és ne unjam szét magam.

De , eltekintve, hogy az utolsó tíz percben már ötödjére sóhajtottam fel, és hogy ezeket a sóhajokat és perceket számoltam is... Nem sikerült elfoglalni magam.

Ezért, amikor meghallottam a cipőkopogást a folyosóról, úgy kaptam fel a fejem, mintha magát Merlint várnám.

Talán jobb is volt az eredmény , mint a hatalmas Merlin. Mert Pansy állt az ajtómban.

- Szia! - köszönt az egyik legjobb barátom és mosolyogva közelebb lépett. - Ráérsz?

- Naná! - vágtam rá, kicsit hamarabb is, mint arra ő számított. - Gyere csak! Nincs semmi dolgom! Örülök bárminek, ami eltereli a munkáról a figyelmem.

- Azért élek, hogy szolgáljak - nevette el magát Pansy, és megkönnyebbülve lehuppant elém a fotelba. És hiába mosolygott, volt benne egy furcsa kettősség. A mosoly és a nyugalom mellett, ott volt egyfajta feszültség is. Láttam rajta. Ahogyan tartotta magát és ahogyan nem nézett a szemembe.

- Mi újság? - kérdeztem, az egyik szemöldökömet gyanúsan felvonva. Pansy nem szokott csak úgy betoppanni az irodába, főleg nem egy kis csevejre. Fontos dolgot akarhatott mondani. - Minden oké?

- Persze, Drake! Persze! - ahogyan az előbb én, ő is túl gyorsan vágta rá a választ, legyintve. De továbbra is valahova mögém nézett, a falra.

- Pans, kicsit megijesztesz! Mosolyogsz de feszült is vagy! Sokszor megkérdeztem ezt már tőled életemben, de megöltél valakit? - fakadtam ki, és kicsit előrébb hajoltam, kíváncsian.

- Minden rendben van. Tényleg, Dray - fújta ki a bent tartott levegőjét. És ekkor nézett végre a szemembe, bizonytalanul. Az ajka egyik széle megremegett, ahogyan majdnem elvigyorodott. - Csak... Valami fontosat akarok neked elmondani, ami miatt izgatott vagyok és félek is. És szeretlek és el kell mondanom neked.

- Én is szeretlek, de tényleg kezdek aggódni. Nem is kicsit - nevettem el magam, kissé szenvedve. Felálltam, remegve és mellette megállva, nekitámaszkodtam az asztalnak és megfogtam az egyik kezét. - Kiakasztasz.

- Ja, tudom - túrt bele a szabad kezével a hajába Pansy, újra elnézve rólam. - Csak... Nagyon fontos, amit mondani akarok. És azzal, hogy kimondom, valósággá válik, és el is kell hinnem, és most úgy vagyok vele, hogy nem biztos, hogy el tudom hinni. De... Mégis ez a helyzet, látszólag.

Sosem láttam még ennyire bizonytalannak Pansy Parkinsont. Pedig sok-sok éve voltunk barátok.

- Pans...

- Terhes vagyok, Draco!

- Micsoda? - kiáltottam fel, teljesen hitetlenül. - Komolyan?

- Igen! - kiáltott fel Pansy újra és a talpára pattant. - TERHES VAGYOK!

- Jóságos Malazár! - kaptam a fejemhez, majd magamhoz szorítottam az egyik barátomat. Aki ekkor már remegett a zokogástól, ami a kijelentése hatására végre előtört belőle.

- Terhes vagyok, Draco... - ismételte el Pansy, erőtlenül, a könnyein át, az arcát a vállamba temetve. - Annyi év után...

- Theo? Elmondtad neki, ugye?

- Persze, ott volt velem, amikor megtudtuk! - nevette el magát, és gyorsan megtörölte a kézfejével az arcát, miközben kicsit elhúzódott, hogy teljesen lásson. - Már felhívtam az orvost, akihez jártunk. Tudod, akit Hermione ajánlott, a muglit. Amikor egy éve abbahagytuk a próbálkozást és a reményt, azt hittem vége. De most... Drake, még sosem volt pozitív terhességi tesztem! Sohasem!

- Merlin, Pansy! Én... Annyira örülök! - törtek ki belőlem az egyetlen szavak, amiket meg tudtam formázni a számmal. Nem tudtam gondolatokat alkotni, nem tudtam őket megfogni, az agyam gyorsan, megállás nélkül dolgozott. Szóval csak magamhoz húztam, újra, szorosan öleltem.

A két büszke, aranyvérű ex-Mardekáros, örömkönnyekkel, összeölelkezve.

- Anya leszek, Draco...

- Anya leszel, Pansy!

- Ilyen érzés a csoda?

- Igen, ez az. Egy csoda.

És tényleg az volt. Theo és Pansy csodája. Amit annyira megérdemeltek. Amire vártak és harcoltak érte. Szenvedtek érte. És nem adták fel, pedig annyi ember mondta nekik, hogy ez egy reménytelen harc.

De itt van. Végre. A csodájuk. A csodálatos kis teremtmény végre eljön hozzájuk.

Nem ismertem jobb embereket, akik megérdemelték volna.

Néha, amikor a csillagok is úgy állnak és úgy akarják... csodák igenis történnek.

____________________

2010. Január

- Gyerünk, hercegnőm! Húzd fel gyorsan a cipődet! - szóltam rá a lányomra, aki a lépcsősor alsó fokán ülve simítgatta a szoknyáját és válogatott a két csizmája között. - Scorp, te biztos nem jössz?

- Anyu átvisz Vince-ékhez! - jött az ellenkezés a fiam felől, aki szintén induláshoz készülődött. Éppen volt már rajta egy... nadrág. És ennyi. De a felsője biztos elveszett az úton a nappali felé. - Amúgy is! A babák uncsik!

- Nem is! - kiáltott felháborodva Cassie, szőke, göndör fürtjei megrázkódtak, amikor a bátyjára kapta a fejét. - Ő Pansy és Theo kisbabája! Nem uncsi!

- Ebben egyetértek! - bólintott Hermione, a konyhából kilépve és lassan végignézett rajtunk, szinte rögtön összeráncolta a szemöldökét. - Scorpius Caelum Malfoy, hol van a pulóvered? Kikészítettem, hogy vedd fel!

- De az sárga, Anyu! A sárga nem a mi színunk! - a gyerekeim ugyanattól az embertől örökölhették (vagy tanulhatták) a felháborodást, mert Scorp hangsúlya teljesen megegyezett Cassie előző mondataival.

- Az én fiam! - kaptam meghatottan és teátrálisan a szívemre a kezem. Korán megtanítottuk nekik, hogy kettő elfogadható szín van ebben a házban. A zöld és a piros. Igaz, Scorp sokszor olyan tulajdonságokat mutatott, mint az édesanyja, így joggal gondolhattuk azt is, hogy a fiunk pár év múlva majd a kék színt fogja viselni példamutatóan.

- Tessék, itt a levél attól a gyerektől, aki ezt a szabályt nem szerette volna betartani! - dobott felém egy borítékot Hermione, mielőtt elkezdett volna vitatkozni Scorpius-szal a pulcsiról. A levelet nemrég hozhatta egy bagoly. Mégpedig a Roxfortból.

Teddy szeptemberben kezdte az iskolát, és nem is telt el a beosztás után két óra, amikor megérkezett a levele, hogy a Hugrabugba került. Ez sokunkat nem ért váratlanul - Hermione-t meg főleg nem, mert ugye ő híres arról, hogy mindig igaza van -, több okból sem. Az édesanyja szintén Hugrabugos volt. És Teddy-nél kedvesebb, jólelkűbb és tisztább gyereket nem igen ismertem.

Még csak aznap, három nappal újév után ment vissza a Roxfortba, de rögtön írta is nekünk az élménybeszámolót. Karácsonykor próbáltunk sokat együtt lenni vele, és ez szerencsére nagyon jó hatassal volt mindenkire. Már Scorpius is abban a korban van, hogy már el tud csacsogni és játszani Teddy-vel, aki úgy szereti a gyerekeimet, mintha a testvérei lennének.

Néha-néha elcsípem, hogy az öccsének és húgának hívja őket, amitől egyenesen megolvad a szívem.

- Mondd meg nekik, hogy holnap én is átmegyek segíteni, jó? - lépett oda hozzám feleségem, és szinte reflexszerű mozdulattal nyúlt a talárom nyakához, hogy megigazítsa.

- Anyu, még felmegyek átnézni a matekleckémet! - jelentette be Scorpius, és mire végzett a mondattal, már ott sem volt.

- Fiam, még csak most fog kezdődni a suli! Ne készítsd ki magad előre, jó? - kiáltottam utána. Scorpius Luna Lovegood varázsló általános iskolába járt, már második éve és az osztály legjobb tanulója volt. Ami nyilván ilyen korban nem is annyira nehéz, bennünk mégis volt egy érzés, hogy ez nem fog változni a következő években sem. Hihetetlenül okos gyerekünk volt - igazából mindketten átlagon felül intelligensek és érettek voltak. De próbáltuk erősíteni Scorpius-ban, hogy nekünk nem kell megfelelnie a jó jegyekkel. Tanuljon, persze, hozza ki magából a maximumot. De ne kínozza és stresszelje magát. Még csak hét és fél éves. Még nem kellett, hogy a tanulmányai miatt aggódjon.

- Anyu... - állt fel Cassie, és komolyan odasétált hozzánk és kérlelő tekintettel nézett fel az anyjára. - Ha Laurel csinált a kedvenc sütimből, akkor ugye nem felejtesz el hozni belőle nekem?

- Persze, hogy nem felejtek el, kincsem! - mosolyodott el Hermione, majd leguggolt, hogy megigazítsa Cassie csizmáját, harisnyáját, kabátját... És ahogyan felért, a kis hajfonatját is.

- És mondd meg Freddie-nek, hogy mondják meg Roxie-nak, hogy tutira jöjjön táncra ! - csillant fel újra Cassie szeme. Cass és a kislányok halloween után kezdtek el járni táncórára, balettozni, és a lányunk az első perctől fogva imádta. Abban a szent pillanatban is egy pörgős szoknya volt rajta, amit csak különleges alkalmakkor szokott felvenni.

Mi más lett volna különlegesebb, mint Pansy és Theo újszülött kislánya?

A kicsi Nott akkor született, amikor az egész ország az újév eljövetelét ünnepelte és a kislány születését ezernyi tűzijáték világította meg. Hermione bent volt a szülésnél, mivel a hirtelen leesett hó miatt az igazi szülész-nőgyógyászok nem tudtak beérni a Mungóba. Még a varázslókat is meg tudja bénítani kicsit a tél. Én a gyerekekkel, Theo-val és Blaise-zel izgultam a váróteremben, és mindannyian gyerekpezsgőt ittunk, amikor éjfélt ütött az óra.

Hermione két perccel azután lépett ki a körteremből. Vörös arccal, könnyezve. De veszettül boldogan. És ekkor sírta el magát Theo is.

Minden , amivel az orvosok riogatták Pansy-t és Theo-t, amitől rettegtek... Nem történt meg. Ép és egészséges kislányuk született. És Pansy is teljesen egészséges volt. Úgy bírta a szülést, ahogyan azt a nagy, erős, acélidegzetű Pansy Parkinsontól vártuk volna.

Mintha csak egy tüsszentés lett volna kitolnia magából egy gyereket.

- Ígérem, hogy megmondom neki! - ígérte meg Hermione egy komolynak tettető mosollyal. - Gyere, drágám, adj gyorsan egy puszit, hogy apával mielőbb hopponáljatok!

Cassie szorosan átölelte Hermione nyakát és cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Légy jó kislány, oké? Viselkedj szépen! - figyelmeztette finoman Hermione Cassie-t, mire a lányunk bólogatott. Ezután Hermione rám nézett. - Mondd meg nekik, hogy szeretem őket. Holnap átmegyek. És... Merlinem, nézd meg jól azt a gyereket, mert gyönyörű!

- Igen, ez a cél, drágám, hogy megnézzem magamnak jól azt a gyereket - nevettem el magam. És őszintén, már alig vártam, hogy végre láthassam a legjobb barátaim gyerekét. Aki nem is tudja, hogy hány évig vártunk már mindannyian rá. Fogalma sincs róla, hogy milyen boldogságot hozott. - Gyere, hercegnőm, menjünk!

Cassie vígan ugrált oda hozzám, én pedig felvettem és kértem, hogy szorosan kapaszkodjon belém.

A hopponálásunk után a Nott pár szerény kis villája kapujánál értünk földet.

Cassie a következő ötven métert a vállamra dőlve töltötte és kicsit panaszkodott, hogy hányingere van. De, mint minden energikus ötéves, hamar túllépett ezen, amikor meglátta a végtelen zöld gyepet, amin szaladgálni akart.

Így letettem a talajra, de a kezét nem engedtem el és leguggoltam mellé, mert el akartam mondani neki valami fontosat.

- Cassie, hercegnőm... - kezdtem bele óvatosan, megfogva a kis kezecskéjét, ő pedig felnézett rám, a hatalmas barna szemeivel, amikben minden alkalommal az anyukáját láttam. - Tudom, hogy rettentően szereted Theo-t. És ő is imád téged, tényleg. És tudom, hogy amióta csak élsz, mindig közel álltatok és mindig te voltál neki a legfontosabb. De most... Kicsit máshogy lesz a dolog, drágám.

- Miért, most már nem szeret engem, apu? - Cassie szemeire hatalmasra tágultak, ahogyan kicsit meg is rettent, és lekonyult a szája a szomorúságtól.

- Dehogynem, hercegnőm! Nagyon szeret téged továbbra is! - biztosítottam, megsimítva a kis arcocskáját. Hermione-val már hetekkel a kis jövevény születése előtt beszéltünk már arról, hogy szerintünk Cassie hogyan fogja az egészet kezelni. Számára Theo olyan volt , mint egy második apuka, nem csak egy "nagybácsi". Megértették egymást, máshogyan, mint ahogyan én és Cass. Volt köztük egy kapcsolat, ami nyilván köztünk is volt a lányommal. De Theo és közte más volt. Már Cassie babakorában észrevettük. Amikor Theo a közelben volt, senki nem foghatta, csak ő. Csak ő játszhatott vele, ha a házban volt. És én emiatt őszintén nem voltam dühös vagy féltékeny. Tudtam, hogy a lányom szeret engem. Én pedig elmondhatatlanul szerettem őt. És akkor tudtam, hogy Theo-nak is szüksége van erre a kapcsolatea, tényleg, mint egy második apuka. Mintha a kettejük lelke össze lett volna kötve.

És már előre tudtuk, hogy az, hogy Theo-nak most már van saját gyermeke is... Igazán nehézzé teheti a helyzetet Cassie számára.

- De tudod... Theo és Pansy nagyon nagyon régóta vártak a kislányukra. Aki eddig egy angyalka volt Merlin mellett és most megtalálta a tökéletes szüleit - kezdtem bele, valamennyire magabiztosan, hátha Cassie-t is meg tudom győzni. - És most már Theo is apuka. És úgy szereti ezt a kislányt, mint én téged, hercegnő. Ez nem azt jelenti , hogy kevéssé szeretne téged. Csak azt , hogy... Ez egy másfajta szeretet. Mélyebb. És... Ösztönösebb. Úgy érzed, mint amikor... Mint amikor elrontottad a pocakod. Ugyanennyire szereti Theo Pansy-t.

- Te is elrontottad a pocakod, amikor anyuval találkoztál? - Cassie a kis kezét a hasamhoz emelte. Na igen - hümmögtem magamban. - A gyerek tud valamit. Tényleg olyan hamar beleszerettem az anyukájába, mintha csak gyomorrontásom lett volna.

- Igen, kincsem - bólogattam, miután átgondoltam, hogy valóban így történt. - Szóval... Lehet, hogy Theo ezentúl egy kicsit... Kevesebbet lesz veled. A kisbaba miatt. De ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szeret. Oké?

- Oké - Cassie a végére elmosolyodott és megölelt. És csak remélni tudtam, hogy tényleg oké és tényleg megértette.

____________________

- Szentséges Malazár! Gyönyörű! - Pansy Parkinson és Theodore Nott újszülött kislánya feküdt a karomban, csendben szuszogott, bebugyolálva, miközben én próbáltam nyugodtan ringatni. De folyamatosan remegett a kezem. Olyan volt, mintha nem is a valóságban lettem volna, hanem Pansy és Theo álmában.

A két újdonsült szülő fáradtan, de csillogó szemekkel néztek fel rám, büszkén.

- Olyan pici... - csodálkozott Cassie halkan. Mióta beléptünk, alig lehetett hallani a hangját. Most látott először kisbabát, és gondolom, eléggé sokkolta a látvány.

- Akkor nem volt olyan pici, amikor éppen kipréseltem magamból - dünnyögte Pansy, úgy hogy csak Theo és én halljuk. Felkuncogtam.

- Mit gondolsz, Cass, kíváncsi vagy a nevére? - karolta át Theo a lányomat, és félig az ölébe húzta. Úgy látszott, hogy Cassie megértette, amit mondani próbáltam neki, és mióta beléptünk a házba, próbált nem rámászni Theo-ra, hanem mellettem maradt és nem akarta még jobban lefárasztani a fiatal szülőket.

- Nagyon! - bólogatott Cassie vidáman. Én is izgatottan néztem rájuk, de egy percre sem hagytam abba a ringást és a mozgást, mert attól rettegtem, hogy a kislány az ölemben rögtön elkezd sírni, ha változtatok valamit a ritmusomon.

- A teljes neve Konstantinova - kezdett bele a mesébe Pansy, és egy pillanatra elfintorodott. - Theo találta ki, az idióta elvet követve, hogy valamikor régen a rokonai a Durmstrangba jártak és a családja Bulgáriából származik.

- Hé, ez lehet, hogy igaz! De érthető okok miatt, a családomat nem tudom konkrétumokról megkérdezni! - kérte ki magának Theo rögtön. Na ja, ezt meg tudtam érteni. Az apja, a Halálfaló aki annyi szenvedést okozott sokaknak (köztük nekünk is), meghalt, a családja többi része pedig vagy szétszóródott a világban vagy hozzá hasonlóan elhunyt. Csak ők voltak egymásnak.

Egy új aranyvérű generáció kezdete.

- De azt szeretnénk, ha a beceneve Nova lenne, úgy mint a...

- Szupernóva? - esett le rögtön, hogy mire céloznak.

- Igen, mármint... - túrt bele a hajába Pansy, magyarázaton gondolkodva. - Tudjuk, hogy a szupernóva egy óriási robbanás. Neve az égbolton új csillagként való feltűnéséhez kapcsolódik. És... Nova pontosan ez. Egy robbanásszerűen érkezett új, tökéletes kis élet ezen a földön.

- Tökéletes! - csak ámultam és bámultam, majd lenéztem az említett kislányra a kezemben. Olyan békés volt és gondtalan. Még emlékeztem rá, hogy milyen volt Cassie-t és korábban Scorpius-t (aki az elsőszülött gyerekemként sok szempontból félelmetes hatást gyakorolt rám, amikre örökké emlékezni fogok, míg Cassie a születése előtti... körülmények miatt volt mindig furcsa) ekkora korában a karomban tartani.

Egy egész világ volt a kezemben.

Theo és Pansy egész világa.

- Jól látom, hogy... Vörös lesz? - simogattam meg Nova apró kis fejecskéjét finoman, végigfuttatva az ujjaim a pihéket a nyakán.

- Igen - nevetett fel Theo. - Poénkodtunk is azon, hogy valahol a családban biztos van egy eltitkolt Weasley, akitől most Nova megkapta a hajszínét!

- Hála Merlinnek, Hermione elmagyarázta, hogy két barnának mennyi esélye lehet egy vörös gyerekre és mondjuk azt, hogy beletörődtünk, hogy sok szempontból nem átlagos a mi kislányunk - sóhajtott fel Pansy. - Gondoljatok bele! Ha a Roxfortba kerül, rögtön azt hiszik majd, hogy Weasley ivadék!

- Lehet bebarnul! - próbálta vidítani Theo rögtön, de majdnem megpukkadt a nevetéstől.

- Vagy beszőkül! - kontráztam erre rá gyorsan.

- Á, fiúk! Semmit nem tudnak! - emelte az égre a szemét Pansy. Azt hiszem, ekkor adott hálát Merlinnek, hogy lánya született, aki majd a pártjára tud állni és osztani tudja a véleményét, hogy a férfiak mennyire de mennyire hülyék. Ezután Pansy előrehajolt és a lányomra nézett. - Cassie hercegnő, mit szólnál egy kakaóhoz? Hagyjuk kicsit magukra az apukákat!

Cassie kérdő tekintettel nézett rám, hogy mit tegyen, én pedig csak bólintottam.

Talán kicsit jobban megijesztettem Cassie-t, mint azt kellett volna. Tökéletesen éretten viselkedett és nem kezdett el féltékenykedni Novára.

Így Cassie sugárzó mosollyal kapta el a "nagynénje" kezét, Theo alig akarta elengedni, és kimentek a konyhába. Így egyedül maradtunk. Én, Theo és a kicsi Nova.

- Na, hogy vagy, pajtás? Megcsapott már a lányos apukák parája? - Theo felállt, miközben én feltettem a csipkelődő kérdést.

- Már körülbelül akkor, amikor megláttam, hogy lány lesz - nevetett fel az egyik legjobb barátom és szeretettől telített szemekkel nézett le a lányára. - Ez az egész annyira hihetetlen!  Egy éve már teljesen feladtuk a reményt. Annyi ideig próbálkoztunk, minden módszert kipróbáltunk. És már majdnem elfogadtuk, hogy akkor örökbefogadás. De... Szupernóvaként becsapódott hozzánk Nova.

- Megérdemlitek, haver - mondtam neki, őszintén, majd amilyen gyengéden csak tudtam, átadtam az ő kezébe Novát. Ha lehetséges ilyen, Theo még nálam is óvatosabban tartotta a kisbabát, óvva őt a hirtelen mozdulatoktól.

- Tudod, sosem köszöntem meg - jelentette ki hirtelen a Nott fiú, miközben a lányát lágyan a mellkasára fektette. Kérdőn pillantottam fel. - Cassie. Az utóbbi öt évben mindig kicsit... Úgy érezhettem, hogy én is az apja vagyok. Persze, tudom, hogy ez... Hülyeség. Nyilván te vagy az apja, le sem tagadhatnátok egymást, nem akarom elvenni tőled vagy ilyesmi. De... Sosem tagadtad meg tőlem, hogy a lányoddal legyek. Sosem szóltál rám, hogy ne játsszak többet vele, vagy hogy... Távolodjunk el mert beteges lesz a dolog.

- Cassie imád téged, haver - érzékenyültem el egy pillanatra. Két gyerekkori barát voltunk, két aranyvérű, büszke Mardekáros, karunkon a szégyennel, amit életünk végéig viselnünk kell. De többé nem voltunk jégszívű kamaszok. Felnőttek voltunk. Édesapák. Akik nem féltek megélni az érzéseiket. Se a párjuk, se a gyermekük iránt. - Majdnem annyira szeretted őt, mint amennyire én az apjaként szeretem. És ez eszméletlen. Amikor még nem volt gyereketek, te és Pansy úgy szerettétek a kölyköket, mintha a sajátjaitok lettek volna. És nem csak Scorpot és Cassie-t. Hanem Vince-t is. Freddie-t és Roxie-t. És furamódon idegesítő Potter gyerekeit is.

Felnevettünk. Aztán amikor észbe kaptunk, hogy túl hangosak vagyunk a babának, suttogva folytattuk.

- Nem lettem volna jó barát, ha nem engedlek Cassie közelébe. Mert tudtam, hogy kapcsolat van köztetek és neked, amikor még akkor azt hitted, hogy sosem lesz gyereked, szükséged volt Cassie-re - halkan mondtam ki ezeket a szavakat, de annál hangosabbnak hatott a jelentésük. - És nem lettem volna jó apa sem, ha azt mondom, hogy hé, Theo, hagyd már békén a lányomat! Mert Cassie rajongásig szeret. Ha nem lenne teljesen olyan, mint én, ha nem lenne teljesen olyan, mint Hermione, ha nem nézni ki a tökéletes keverékünknek... Akkor hihetném, hogy te vagy az apja. Mindig ott voltál vele, és szeretted. És ezt köszönöm neked, haver!

- Tudom, hogy sosem voltam és sosem akartam lenni az apukája... de néha jólesett elképzelni.

- Figyelj... Sosem fosztottalak volna meg titeket attól a szeretettől, amit egymásnak tudtok adni... - veregettem meg óvatosan a vállát, miközben finoman megsimogattam a kislány bebugyolált hátát. - Most már itt van Nova! És már te is tudod, hogy milyen elemi, ösztönös szeretet is lakozik benned.

_______________________

- Szeretlek, Hermione!

- Pansy leitatott? - Hermione fel sem nézett a könyvéből, amikor aznap este, miután Cassie-vel hazaértünk, a lányomat lefektettem és beléptem a hálónkba. Felháborodva köhintettem egyet , jelezve, hogy ez nem az a válasz, amit hallani szerettem volna. - Én is szeretlek, nyugi!

- Olyan jó, hogy ez csak másodjára jutott eszedbe! - gúnyolódtam, felhorkantva nevetve, majd leheveredtem mellé az ágyra, a fejemet a hasára hajtva, hátha így hamarabb teszi le végre a könyvét.

- Hogy van a baba? - a feleségem reflexszerű mozdulattal kezdte el piszkálni a hajam , miközben én kicsit elfordultam, hogy meg tudjam puszilni.

- Csodálatos! - sóhajtottam fel. - Eszembe jutott közben, hogy milyen volt először a karomban tartani Scorpius-t. Aztán meg Cassie-t. Mindkét gyerek születése és első perce nehéz volt, két különböző módon. De ennek ellenére is... Rögtön tudtam, hogy... Akár egy Avada elé is ugranék értük, gondolkodás nélkül. Mai napig biztos vagyok ebben.

- A gyerekeink... Tényleg varázslatosak - kicsit feljebb tornáztam magam, hogy bele tudjak nézni Hermione szemébe.

- Emlékszel, amikor... Cassie születése előtt arról beszéltünk, hogy... Talán ő fogja megváltoztatni valaki életét?

- Persze, hogy emlékszem - az egy igazán érzelmes időszak volt, nem hittem volna, hogy valaha is el tudtuk volna felejteni.

- Aztán... Cassie és Theo köteléke. Mintha Cassie... Fel tudta volna Theo-t egy módon készíteni, hogy milyen lesz apának lenni. Hiszen Theo szinte annyira szereti Cassie-t, mintha a saját gyereke lenne - magyaráztam, és tudtam, hogy kész őrültségnek hangzott. Mégis...

Hermione megsimította az arcomat, egy lágy és kissé bánatos mosoly ült a szája szélében.

- Álmaimban sem gondoltam volna, hogy Cassie ilyen lesz. Főleg, hogy egy ideig abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán meg fog születni - éreztem egy fájdalmas ütést a mellkasomban, és tudtam, hogy Hermione is érzi, talán nagyobb erővel is. - De Cassie... Nem mintha Scorp nem... De a csontjaimban érzem, hogy Cassie fantasztikus dolgokat fog majd tenni. Mindketten annyira hihetetlenül okosak és lenyűgözőek. Minden egyes nap meglepnek és ámulatba ejtenek. És amikor rájuk nézek és látlak bennük téged. Vagy látom magamat bennük.

- Fáj, de jó értelemben - fejeztem be a gondolatot.

- De, ennek ellenére... - Hermione kicsit feljebb ült és most már mindkét kezébe fogta az arcomat. - Nem csinálunk még egy gyereket!

- Francba, ilyen átlátszó vagyok? - kiáltottam fel hitetlenül.

- Draco Malfoy fokozatosan veszít a mágiájából! Valaki írjon a Prófétának! - mindketten elnevettük magunkat. - Szeretlek. Annyira, hogy el sem tudom mondani. Minden egyes nap egyre jobban. És szerintem teljes az életünk, úgy ahogyan most van. Van két csodálatos gyerekünk. Ez is több, mint ami sok embernek megadatott. Legyünk hálások amiért ennyi mindenünk van.

- Én minden nap hálás vagyok, hogy te itt vagy nekem.

Odahajoltam hozzá és megcsókoltam.

Már majdnem egy évtizede szerettem Hermione Granger-t. Egyre jobban. És el sem tudtam volna képzelni egy olyan életet, amikor nem vagyok mellette.

GUESS WHO'S BACK?

BACK AGAIN...

Pár nap híján egy éve került fel az előző rész. És nem, ez egy nem szándékos vagy előre eltervezett szünet vagy esetleg abbahagyás volt. Eszemben sem volt abbahagyni ezt a történetet, még akkor sem amikor nem láttam az utat.

Tavaly nyáron volt egy nehéz időszakom az írással, a Vér és Arany fejezetein kívül nem sokat írtam. Aztán ősszel lelkileg voltam nagyon lent. És minden energiámat, amit az írásra tudtam fordítani, a Vér és Aranyba tettem. Ami egy valóban páratlan és egyedülálló történet. Ha nem olvastátok volna, mindenképpen tegyétek meg.

Sosem voltam szerintem olyan író, aki tudott volna egy határidőt követni vagy kialakítani egy olyan napot a héten, amikor publikált.

Újévkor kezdtem bele a Constellations Colliding című új történetembe, ami szintén lassan halad. A Nightcall című, új Dramione fanficemmel szintén nem haladok egyről a kettőre. A karanténkor pedig belekezdtem egy romantikus sztoriba, a Love at the time of coronába, amit egy ideig nagyon hajtottam. Aztán elfogyott a lendület.

De itt vagyok, dolgozok tovább, lassan de biztosan.

Sokat elmond szerintem rólam hogy ezt a fejezetet ezen a héten írtam meg. Egy évig össz-vissza a kezdeti aesthetic, a szemszög jelzés és az év állt a vázlatban. Ezen a héten pedig megírtam négyezer szót.

Á, semmi extra, csak szokásos I'll Be Good / Feel Real hosszúság 😂😂😂

Szóval itt vagyok ❤❤❤❤❤

Remélem hogy ti is, és tetszett nektek ez a fejezet. Sok mindent raktam bele, Pansyék gyerekétől kezdve a mi kedvenc Malfoy gyerekeinken át egy utolsó pillanatban belefűzött Draco-Hermione pillanatig, mert ebben a fejezetben még nem is voltak kettesben.

Szóval írjatok, hogy mit gondoltok ❤❤❤❤💞💞💞💞💞💞

Ui: Előreláthatólag a jövő héten érkezik a legújabb fanficemmel, ami miatt most nagyon izgatot vagyok. Azt tudom elmondani hogy maradunk a Harry Potter univerzumban. De kicsit más korszak felé vesszük az irányt. Hogy melyikbe? Jöhetnek a tippek!!! Remélem hogy majd tetszeni fog nektek és várjatok majd!!! Írjatok ehhez is reakciót, hogy mit gondoltok egy új fanficről !!!!