H E R M I O N E

__________________

Azt azért nem mondanám, hogy azután minden a legnagyobb rendben ment. Egyrészt... Mert mi mi vagyunk. Másrészt, mert hiába élte már át az ember, egy terhesség mindig különbözik az elsőtől, vagy akármelyik másiktól. Rengeteg megpróbáltatáson kellett keresztül mennünk, olyanokkal is, amelyeken még soha.

Kezdve a bejelentéssel.

Az orvostól rögtön Narcissához mentünk. Részben azért, mert ő vigyázott Scorpius-ra. És ha már éppen ott voltunk nála, valamilyen emberfeletti mámorban és testen kívüli élményként megélve osztottuk meg vele a hírt, hogy másodszorra is nagymama lesz. Narcissa magán kívül volt az örömtől, és mindkettőnket egy csontropogtató ölelésbe vont. Egymásra néztünk a vállai fölött, a hatalmas gombóc egyikünk torkából sem tűnt még el, de ahogyan vetettünk egymásra egy apró mosolyt... tudtuk, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

A következő héten találkoztunk a többiekkel, az egyik összejövetelen. Amikor bejelentettük, hogy ismét terhes vagyok, mindenki elkezdett kiabálni. Ginny pár perccel később felállt és kijelentette, hogy ő mindjárt elkezd szülni. Röhögve néztünk rá, de ő rezzenéstelen maradt és feszülten figyelt tovább minket, és nagy nehezen felállt a kanapéról. Ott volt alatta a tócsa, ami bizonyította, hogy igen, Ginny Potternek abban a szent pillanatban folyt el a magzatvize, és a második gyerekük éppen azt az időpontot választotta meg az érkezésre, amikor mi bejelentettük a saját hírünket.

Csak Pansy és Blaise tudtak arról, hogy mik előzték meg ezt a bejelentést. Tudtak a veszekedésünkről, a mosolyszünetről, az abortuszról.

Amikor a káosz fölött megtaláltam Pansy szemeit... Láttam bennük az örömöt, az elégedettséget, hogy valahogy meg tudtuk oldani a "dolgainkat". De ugyanakkor... Ott volt a szemében a bánat is.

Ismét itt egy barátja, akinek már a második gyereke érkezik. És... Neki még mindig nincs egyetlen egy sem.

De ő továbbra is végtelen támogatással fordult mindenkihez. Főleg hozzánk.

Albus Perselus Potter másnap hajnalban jött a világra, nem kevés fájdalmat okozva az édesanyjának és őrületbe kergetve a végtelenül türelmetlen édesapját.

Ezután álltunk rá két dologra is, csapat szinten. A fiúk fogadásának végét egyre közelebb éreztük, ezért mindenki minél előbb meg akarta tanítani az elsőszülöttjét járni és beszélni is. És mindkét cselekedetet videóval kellett bizonyítani.

Nálunk már az is megterhelőnek bizonyult, hogy Scorpius-ból még egyszer kikönyörögjük az előbb kinyögött Apppát.

Egy fél napban került. Majd egy újabb fél napba, hogy ezt rögzíteni is tudjuk valamivel.

Draco ezután rögtön - konkréten rögtön - ráállt a témára, hogy megtanítsa járni a fiunkat. Minden tiszteletem Draco-é, akkor sem kezdett el türelmetlenül, kétségbeesett kiabálni, senkivel, Scorpius-szal meg pláne nem, amikor én már a második idegösszeroppanásom közben kirohantam a nappaliból. Két hétbe telt Draco-nak - mert igen, én ebben igazából nem vettem részt -, hogy megtanítsa Scorpius Caelum Malfoy-t minimum három lépést járni, a saját két lábán, elesés nélkül. Ekkor már tudtuk, hogy Blaise és Laurel valószínűleg egy csodagyereknek adott életet, mert Vince Zambini mindkettő cselekedetben elég ügyesnek bizonyult.

Pár nappal később, Fred Weasley, aki nagyon ügyesen tudott ekkor már járni, kimondta az első szavát, igen nyekegve, de jól érhetően. Angelina szerencséjére mindez akkor történt, amikor ő feszülten videózta a fiuk összes percét. Óriási szerencse, valóban, mert Freddie azóta egy ahhoz hasonló hangot sem hallatott.

Így a fogadást Ginny és Harry Potter vesztették el, akik ezt a hírt éppen a legnagyovv boldogságban kapták meg, a két gyönyörű kisfiuk teljesen lefoglalta őket ahhoz, hogy ezzel foglalkozni tudjanak, vagy egyáltalán érdekelje őket bármilyen rossz hír.

Gyanítom, hogy később, amikor majd ezt a bizonyos fogadás nyereményét majd behajtjuk rajtuk, nem lesznek ilyen boldogok.

Ezután mi próbáltuk szoktatni magunkat a gondolathoz, hogy hamarosan, pontosabban következő februárban, egy újabb gyerekünk lesz. És nem csak magunkat kellett ehhez szoktatnunk, hanem valahogy Scorpius-szal is meg kellett értetnünk, hogy kistestvére lesz. Nos, valószínűleg ez egy egyéves gyereknek ez fel sem tűnik, de valahogy tudatosítani akartuk benne az információt.

És magunkban is, ezzel egyidejűleg.

Nem volt könnyű.

Próbáltam nyugtatni Draco-t, minden alkalommal, amikor láttam rajta, hogy a szemét fizikailag, az agyát pedig képletesen besötétítik a rossz gondolatok, a szörnyű lehetséges jövőképek. Minden létező tudásomat bevetettem, hogy a legmeggyőzőbb beszédeket le tudjam nyomni neki, ami által talán nyugodtabb tud lenni. Már egy fokkal nyugodtabb is nagy, hatalmas segítség lett volna.

Magamat is nyugtatnom kellett. Ugyanezekkel a szövegekkel. Mert bár neki, érthető okokból, nem akartam egy szóval sem említeni, de én is aggódtam. Be akartam tudni teljesen átlagos terhességi parának. De valamivel ez több volt.

Ezúttal nem attól féltem, hogy jó, szerető anyja leszek-e a születendő gyermekemnek. Hanem attól, hogy egyáltalán megélem-e azt, hogy találkozzam ezzel a bizonyos gyermekkel.

Nyugtattam magam azzal, hogy az fog történni, aminek történnie kell. Ahogyan a legjobb a családunknak, a világnak, az univerzumnak. Ha az a sorsom, hogy meghaljak, hogy a gyermekem élhessen, akkor... tessék. Bármikor meghalok értük.

Ebben teljesen biztos voltam.

A jó dolgokkal telítettem el az agyam, és csak ritkán engedtem meg, hogy a sötét gondolatok átvegyék az irányítást. Azzal bevonzottam volna a legrosszabbat. Tudomásul vettem, de a jóra koncentráltam. Mert az fog történni. A legjobb.

Szóval... próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lettem volna már életveszélyes állapotban, mintha nem vesztünk volna össze Draco-val, mintha nem lennénk megrémülve, teljesen, a teljes lényünkben.

Minden egyes dolog úgy tekintettem ezalatt a terhesség alatt, mintha még soha nem történt volna meg. Mindenen meglepődtem.

Először jöttek a reggeli rosszullétek, aztán a különböző furcsa ételek kívánása (naponta kellett kivinni a szemetet, ami teljesen megtelt fagyis dobozokkal és kekszes zacskókkal), más ételek teljes kiiktatása, mert képtelen voltam elviselni az illatukat. Ahogyan elkezdtem gömbölyödni, úgy kerültek előre a padlásról a terhesruháim, amiket először is hordtam. És lassan ideje volt kitalálnunk, hogy hol rendezzük be a második gyerekünk szobáját, tekintve, hogy az emeleten elfogytak a szabad helységek. Ez még egy tennivalót adott nekem, és még egy zseniális módot arra, hogy elfelejtsem az, amitől igazán félek.

Sokat ötleteltünk és a végén arra jutottunk, hogy mindkét gyereket leköltöztetjük a földszintre, nagyobb szobákba, amiket majd később is használni tudnak.

A hónapok teltek-múltak, egyre valóságosabb vált ezzel az, hogy... tényleg itt lesz velünk egy újabb Malfoy gyermek. Draco figyelemelterelése egészen jól sikerülhetett, mert a legnagyobb dolog, amin aggódott, az volt, hogy milyen színűre kell festenie a második gyerekszobát.

Az ősz közepe-vége fele pedig... meg is kapta a választ erre a kérdésre. A vágya teljesült. Egy kislány bújt meg a pocakomban. Ezzel az információval... még valóságosabbá vált. Onnantól élt róla egy kép a fejemben, a képzeletem szerint.

Felhőkön úsztunk a boldogságtól. Mintha soha nem féltünk volna semmitől, mintha semmilyen rossz nem érhetett volna el minket.

És... nem csak mi voltunk a végtelen boldogság szerény tulajdonosai.

Utánunk körülbelül két hónappal, George és Angelina is elénk álltak, enyhe déja vu-t okozva valamennyiinknek.

Ők is gyereket vártak.

Karácsony előtt pedig Ginny viharzott be hozzánk, az arca vöröslött a dühtől, és pár folt hamu is tapadt az arcára a hopp hálózat miatt, de ez egy cseppet sem érdekelte abban a szent percben, mert elkezdett ordibálni. A felháborodásának az volt a lényege, hogy... Ron és Lavender is gyereket vártak. Méghozzá kislányt. Ahogyan mi.

Így már nem csak Scorpius-t kellett féltenem Astoria Greenglass és Marcus Flint Ördögfattyától, hanem a lányomat is Lavender Brown-étól.

Draco is megjelent az ajtóban, amikor meghallotta a kiabálást, de rögtön hátat is fordított és visszaspurizott az emeletre, Scorpius-szal a kezében, amikor meglátta Ginny enyhén pszichopata ábrázatát.

Ginny jobban ki volt akadva, mint az a helyzet megkívánta volna. Rögtön elkezdett hadarni, hogy el sem hiszi, hogy Lavender hogy lehet ennyire önző, nagyratörő és utánzó majom. Nem elég, hogy nekünk, George-éknak, sőt Fleur-nek és Bill, valamint Percy-nek és Audrey-nek, de még, a hírek szerint Neville-éknek is születik a következő gyerek. Ron és Lavender semmiből nem akarnak kimaradni, így csak azért ők is összehoztak egy gyereket, hogy elmondhassák, nekik is van.

Én, hogy őszinte legyek... nem akartam ezzel foglalkozni. Túl fáradt és túl közönyös voltam a Ron témához. Szóval csak leültem, a növekvő hasamon kulcsoltam össze a kezem, próbáltam nyugtatni a bennem lévő kis talpakat, mert a bennem lévő kis életet is nyugtalanította Ginny, és... végighallgattam.

Azt a húsz percet sosem kapom vissza az életemből, és csak azért hagyta abba, mert ki kellett rohannom pisilni.

Életem legnagyobb szerencséje volt, hogy pont akkor kellett pisilnem.

_______________________

- Ideje felkelned, életem! - suttogtam, sokkal nagyobb mosollyal, mint azt a helyzet megkívánta volna, és finoman nekidörzsöltem az orromat Scorpius-éhoz. - Apu azt mondta, hogy sok-sok ajándék lapul a fa alatt a Mikulástól!

Scorpius már ébredezett, amikor beléptem a szobába, szóval nem keltettem fel. Nem igazán, és mikor meglátta, hogy én guggolok az ágya mellett, egy hatalmas nevetéssel ajándékozott meg.

Hihetetlennek tűnt, hogy már másfél éves. És igaz, hogy erre a karácsonyára sem fog emlékezni (az előzőre meg pláne nem), csak a felvételekről, én mégis megpróbáltam mindent megtenni, hogy emlékezetes legyen az idei karácsony - is. Az más tészta volt, hogy hét hónapos terhesen ez nem volt annyira könnyű meló. Szóval Draco-nak, akármennyire is lefárasztotta őt a karácsonyi készülődés, utánam kellett járkálnia, amikor eldöntöttem, hogy ideje ünnepi díszbe önteni a házat.

A kora reggeli enyhe, téli didergés miatt - amit valószínűleg csak én éreztem - egy takarót terítettem rá Scorpius határa, miután felvettem. majd levittem a karomban a nappaliba. Amennyire a hasamtól tudott, hozzám bújt és lassan ébredezett, miközben én karácsonyi dalokat dúdoltam a fülébe. Alig vártam a reakcióját a karácsonyfa és az ajándékok láttán.

- Jó reggelt, Apu! Scorp, nézd csak ki van itt! - finoman megcirógattam Scorp hátát, hogy nézzen fel. Az én szívem biztosan megolvadt, amikor megláttam, hogy Draco a fa mellett áll, a díszeket és az ajándékokat nézve (mindkettő előkészítése sok időbe telt). Egy süti lógott ki a szájából, amit a "Mikulásnak és a rénszarvasainak" készítettünk elő, és mikor megszólaltam, próbálta hamar eltüntetni a kekszet a szájából, én pedig nem tettem neki szóvá.

Karácsonykor megengedhető, nem?

- Itt is van! - vigyorodott el Draco, teli szájjal, a száját törölgetve, majd odalépett hozzánk.

- Boldog karácsonyt! - biztos voltam benne, hogy a férjem - ez több mint két évvel az esküvő után is libabőrrel töltött el - arcáról nem lehetett volna letörölni a mosolyt. Átkarolta a derekam, puszit adott Scorp arcára, majd megcsókolt.

- Boldog karácsonyt, jóképűm!

- Mhm... Jóképű vagyok? - Draco Malfoy mosolya csak egyféleképpen lehet nagyobb. Ha az egóját dobjuk fel. Mintha azt a végtelen dolgot tovább lehetne mélyíteni.

- Ó, hát persze! - megforgattam a szemem, és az én arcomon is hasonlóan nagyon mosoly ült. - Biztos azért, mert a terhes hormonjaim a plafont csapkodják. Már a mosolyodtól is fura helyeken kezdek el nedvesedni.

Nevettünk, de egyáltalán nem túloztam.

- Vagy talán a pulcsi miatt van, amit viselsz! Igazán jól készített, nem gondolod? - néztem végig rajta.

- Ó, igen! És a készítője is nagyon hívogató! - a férjem bevetette a búgó hangját, mintha egy párzani akaró kandúr lett volna.

Igen, valóban. Az ősszel Mrs. Weasley elhatározta, hogy mivel mi, mindannyian már feleségek és anyák is vagyunk, meg kell tanítania nekünk a klasszikus, Weasley karácsonyi pulcsi elkészítését. Hosszú hetekbe telt megtanulni. És még hosszabbakba, hogy meg is kössek egy Draco Malfoy méretű pulóvert.

A terhes unalomnak is van egy bizonyos foka. És átléped a szánalmas szintet, ha elkezdesz kötögetni.

De hát... Mindig tudtuk, hogy szánalmas vagyok.

- Hé, életem, miért nem mész és nézed meg az ajándékaid? - pillantottam rá Scorpius-ra, aki percek óta a karácsonyfát bámulta. Voltaképpen pislogás nélkül.

A hangomra felkapta rám a fejét, és elvigyorodott.

- Mind a tiéd! - ez igaz is volt. A mieink, mármint amiket mi adtunk egymásnak, máshol voltak eldugva, hogy Scorpius mindenféle aggodalom és veszély nélkül tudja tépkedni az ajándékai csomagolását. Neki ez volt a legizgalmasabb és legboldogabb dolog az ünnepben, nem is maguk az ajándékok. 

- Ajjjjaaa! - ez volt az Anya Scorpius szótárában, aki felnevetett a karomban és addig nyűglődött és fészkelődött, ameddig le nem engedtem a szőnyegre. Odalépkedett a fa mellé - természetesen a legnagyobb dobozhoz - és rögtön elkezdte tépni a csomagolópapírt , néha fel-felkiáltva. 

Csak nevetve megráztam a fejem, összehajtogattam a takarót, amit magamhoz szorítottam, majd közelebb bújtam Draco-hoz. 

- Nézz csak rá! - búgtam, egy hatalmas mosollyal, majd felnéztem rá. - Őt mi csináltuk! 

- Igen. Mi csináltuk - Draco is elnevette magát, körém fonta a karjait, majd egy csókot nyomott a homlokomra. - Elég jó móka volt, nem gondolod? 

- Ó, hogy emiatt ragaszkodtál annyira a tegnap estéhez is? Mert annyira jó móka? - vontam fel a szemöldökömet, és próbáltam elbújtatni a mosolyomat, majd a kezeimmel a hasam előtt kezdtem el kalimpálni, jelzésképpen. - Mint látod, azért nézek ki így, mert te olyan jó mókának tartod... a tegnap estéket. 

- Tudtam én, hogy nem hiába hívnak téged a generáció legokosabb boszorkányának! - Draco ezúttal már nyíltan és hangosan felnevetett, mire én hasonlóan kuncogva próbáltam elhúzódni, de ő ott tartott magánál és egy - igazi - csókot adott. 

Ezután csak bámultuk a fiunkat, ahogyan az ajándékokat bontja. Aztán félredobja a vonatokat és a csomagolással kezd el játszani. 

_______________________

- Túl hamar ért véget ez a nap - sóhajtottam fel, miután hátradőltem a párnákra és feljebb húztam a hasamon a pólómat. Draco mellém ült és felpattintotta a testápoló kupakját. - Hihetetlen, hogy hamarosan... ketten lesznek. 

Már csak két hónapom volt rá, hogy felfogjam, hogy feldolgozzam, és még közel sem jártam hozzá. 

- Scorp nyáron két éves lesz, és akkor... már lesz egy négy hónapos lányunk. Valóban hihetetlen - Draco szemében ugyanaz a köd úszott, ami az enyémben is, és ugyanaz a félmosoly bujkált a szája szélében, mint minden alkalommal, amikor Scorp a közelben van. 

- A nevét neked kell kitalálnod ám! - Draco alig kente el az egyik csík testápolót a bőrömön és halálra rémült pillantással kapta fel rám a fejét. - Mi van? Scorpius nevét én találtam ki, úgy fair, ha a lányunkét te fogod! 

- Kösz, hogy rám teszed a terhét, hogy a lányunk majd azt a nevet fogja viselni élete végéig, amit én adok neki! Mi van, ha kitalálom a legborzalmasabb nevet és utálni fogja, és... és csúfolni fogják miatta élete végéig, és engem fog hibáztatni és utálni? - hadarta végig Draco, a szemkontaktust most már nem tartva velem. 

- Életem! - tettem a kezem a kézfejére, megállítva a hadarását. - Szerintem túlspilázod a dolgot! Ne... ne így fogd fel! A név jönni fog. Mint egy... fuvallat, egy belső hang. Csak ne görcsölj rá!

Egy percig csendben maradtunk, közben Draco-t bámultam, próbáltam kitalálni, hogy mire gondolhat, de ezúttal nem tudtam belelátni a fejébe. 

- Kérlek, mondd, hogy most nem azon gondolkozol, hogy milyen seprűt fogsz venni Scorpius-nak a tudtomon kívül! - próbáltam elterelni a figyelmét, hátha mosolygásra késztetem. 

- Sokkal egyszerűbb lenne, ha áldásod adnád rá! Akkor nem kéne a hátad mögött áskálódnom! - azt sem tudtam melyiken lepődjek meg, vagy háborodjak fel jobban. Azon, hogy továbbra is seprűt akar venni a másfél éves fiunknak, vagy azon, hogy a hátam mögött tervezi ezt megtenni. 

- Az lenne a legjobb, ha sehogyan nem vennél neki seprűt! Másfél éves! - kértem ki magamnak. Vagyis inkább Scorpius-nak. 

- Az semmit nem jelent! Potter már ült seprűn másfél évesen, ezt te is tudod! Mi lesz, ha jövő héten megelőz engem... vagyis minket, és felülteti James-t egy seprűre? Örökké ezt hallgatnánk - kezdett el Draco is vitatkozni, véresen komolyan véve a témát, és versenyt csinálva abból, hogy melyik fiú fog hamarabb seprűre ülni.

- Az is lehet, hogy nem is fog szeretni kviddicsezni! Lehet, hogy rám ütött és tériszonya lesz! Erre még nem gondoltál? - döntöttem el a fejem és egy ravasz pillantást vetettem rá, tudva, hogy ezzel sarokba szorítottam. 

- Minden reményem benned van, te... kis névtelen Malfoy kislány! - hajolt le Draco, hogy egy gyors puszit adjon a testápolós hasamra, a benne lévő "kis névtelen Malfoy kislány" érthette, hogy róla van szó,  mert jelzésképpen rúgott kettőt, egyfajta ígéretként - legalábbis, Draco biztos úgy értelmezte -, ami okot adott arra, hogy elkezdjek félni. - Egyébként nem ezen gondolkoztam!

- Hanem, min? - kíváncsian egy kicsit feljebb ültem. 

- Szerinted Ginny és Potter mikor jelentik be, hogy megint terhesek? Mármint... nem fogják megállni, hogy mindenkinek van egy lánya csak nekik nincs, és biztos, hogy össze fognak hozni még egy gyereket - meglepett Draco gondolatmenete, én ezen el sem gondolkoztam. De az biztos, hogy volt benne ráció. 

- Nem... nem tudom - ráztam meg a fejem. 

- Szerintem már jövő hónapban elénk fognak állni - állította Draco, teljes magabiztossággal. 

- Nem fogadok többé veled semmiben! - nevettem el magam, félig figyelmeztetőleg. Átkaroltam az egyik kezemmel a nyakát, és magamhoz húzzam, hogy meg tudjam csókolni. - Csak, hogy leszögezzem... a jövőre vonatkozólag... nekünk nem lesz több gyerekünk!

- Vettem, főnök! 

A gyereket "eredményező" cselekedetről természetesen nem esett szó. 

____________________________

Mint utóbb kiderült, Draco-nak igaza volt, mint mindig. Ginny és Harry január végén álltak a nagy nyilvánosság elé és kijelentették, ismét terhesek. 

Orvosként igazán megkérdőjeleztem mindent, ami ehhez vezetett és ebből következett. De barátként örültem nekik, rettentően. 

Valentin-napon már minden idegszálamon azt éreztem, hogy ugrál valami vagy inkább valaki. Azt kívántam, hogy a lányom - akinek még mindig nem volt neve és ez baromira idegesített - jöjjön már ki belőlem.

 Kint hatalmas vihar volt, úgy zuhogott az eső, mintha sosem akarna elállni. Draco otthon volt, mert a kiírt dátumunk miatt szabadságot vett ki, legalábbis a baba születéséig. Szóval ő Scorpius-szal játszott, miközben én elpusztítottam egy doboz macaront, amit Draco-tól kaptam Valentin-napra, még aznap reggel. És a hatalmas tábla csokit is beporszívóztam magamba, amit én adtam Draco-nak. Ő megtanulta már, hogy ilyenkor jobb nem hozzám szólni és nem felemlegetni, hogy kinek a tulajdonában is van pontosan az édesség. 

Szóval éppen a konyhában ültem, az ujjaimról nyalogattam le a rajtuk maradt csokit, és egy újabb pisilési ingert próbáltam legyűrni magamban. Legalább egy percig még halogatni akartam. Közben pedig hallgattam, hogy a nappaliban - ismét - az Oroszlánkirály megy. Ezt abból tudtam, hogy Draco minden alkalommal a tévével kiabál, amikor Mufasa meghal. 

Felálltam, hogy kimenjek végre pisilni, amikor... Éreztem, hogy ragadok, és valami folyik végig az alsótestemen. 

- A francba! - nyöszörögtem fel. 

- Jól vagy, kicsim? - Draco kissé szipogva kiáltott át hozzám (na igen, Mufasa halálát meg is szoktuk könnyezni... mindketten), aztán hallottam, hogy fel is áll, hogy átjöjjön hozzám a konyhába. 

- Persze! Csak bepisiltem! - legyintettem, nagyot sóhajtva. Aztán... elgondolkodtam. Hiszen még mindig kellett pisilnem. Ha bepisiltem, akkor nem lehetséges, hogy még mindig ingerem legyen a pisilésre, még kilenc hónapos terhesen sem. 

Úgy éreztem magam, mint a rajzfilmekben, amikor a figura fölött felvillan az a bizonyos villanykörte. 

- Draco! - pár oktávval felszökött a hangom magassága, amikor megszólaltam. - DRACO!

- Mi az? - Draco megtorpant a konyhaajtóban. 

- Vidd el Scorpius-t Narcissához!

- Miért? - kérdezte a férjem sejtelmesen, szinte gyanakodva. 

- MERT MINDJÁRT SZÜLNI FOGOK! - kiáltottam fel hisztérikusan. 

- Baszki, nem találtam ki a nevét! - kapott a fejéhez mindkét kezével Draco Malfoy, a férjem, életem szerelme, ex-Halálfaló, a Mardekár ex-Hercege, hamarosan kétgyermekes apuka. 

Igen, valóban ez volt az első reakciója. 

Én már semmin nem lepődtem meg. 

Ezen állapotban azon sem lepődtem volna meg, hogy olyan neve lesz a lányunknak... ami talán még nem is létezik.

___________________________________

Azt mondják, hogy minden szülés más. Ez egészen biztos. 

Azt is mondják, hogy a második szülés már könnyebb. Ez viszont, kikérem magamnak, szemenszedett hazugság!

Ginny órákig mesélte a második szülése után, hogy sokkal, de sokkal könnyebb volt, mivel már tudta, hogy mi fog történni, hogy mit kell csinálnia, ezért fel tudott rá készülni. 

Miközben káromkodtam, ordítottam, sikoltottam, mint egy banshee, morogtam és átkozódtam... azt képzeltem, hogy Draco keze helyett Ginny-ét szorítom, hogy megbosszuljam, hogy elhitette velem, ez könnyű menet lesz. 

A francokat! Hát, nem! Határozottan nem volt könnyű menet!

A szüléshez képest a második varázslóháború egésze és Roxforti csata duplája is gyerekjátéknak tűnt. 

Ha Draco-nak az előző szüléskor megrepedt az egyik ujjperce, akkor... ezúttal vagy két ujját törtem el. Annyiszor a halálba kívántam, hogy számolni sem tudom. Mindenért őt hibáztattam - ami végül is, egyáltalán nem volt hazugság. Olyan káromkodás sorokat vágtam le, amiket talán még fel sem találtak. És egészen biztos voltam benne, hogy a következő héten nem fogok tudni megszólalni, mert a lelkemet kiordítottam magamból. 

Tudtam, hogy annyira kicsavarom a kezét, hogy legszívesebben ő is elordítaná magát, ahogyan én teszem már hosszú-hosszú percek óta. Vagy lehet, hogy már órák, esetleg napok óta.

Az ágyrács fölött áthajolva átölelte a vállamat, és segített nekem előredőlni, amikor nyomnom kellett. Magamtól nem lett volna hozzá lélekjelenlétem, se erőm.

Végig egymás szemébe néztünk. Nem is tudom, miért. Talán mert biztosak akartunk lenni benne, hogy egyikünkből sem szökik ki az élet a folyamat alatt.

Segített nekem számolni, lélegezni, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy valószínűleg az életben
nem tudja majd többet használni a kezét, pedig elég sok szüksége lesz még rá.

Már vagy ezredik alkalommal számoltunk - vagy inkább számoltak - el tízig, és megint betöltött a szobát a már jól ismert hörgésem és ordításom. De ezúttal egy másik hang is csatlakozott hozzá.

Sírás.

Mindketten a nyakunkat nyújtogatjuk, hogy lássuk az orvost, aki a kezében tartja a kisbabát.

Az én kisbabámat.

Az idő visszaállt a normál sebességbe, de mi ott maradtunk, sóbálvánnyá válva.

Láttam Draco-n, hogy szeretné magához venni a babát, de közben ott is maradna mellettem, hogy velem is minden rendben legyen.

Az egyik nővérke kivette a kicsit az orvos kezéből, és egy takaróba bugyolálta. Csak Draco-t láttam, így az ő reakcióit, cselekedeteit figyeltem. Nyújtogatta a nyakát, hogy az orvos válla fölött vethessen rá egy pillantást.

Amikor végre mindennel elkészült, a nővérke odalépett hozzánk, és a mellkasomra helyezte a kis csomagot. 

- Abban a percben, amikor megszületett... a vihar abbamaradt és rögtön kisütött a nap. Ez a kislány egy igazi csoda - mondta az egyik nővérke. Igen, pontosan az volt. Ezt mindannyian tudtuk. 

Draco gyorsan lehajtotta az ágyrácsot, és mellénk feküdt. De én nem sokat érzékeltem ebből. A karját a vállam alá csúsztatta, és elhúztuk a takarót a kicsi arca elől, hogy jobban láthassuk.

Bárcsak elmondhatnám, mit éreztem, de erre egyszerűen nincsenek szavak. Nincs könyv, nincs dal, nincs vers, amely méltóképpen kifejezné ezt a pillanatot. Amikor először tartottam a kezemben a kislányomat. Éreztem, hogy a szememből könnycseppek buggyannak ki, ahogy mosolyogva simogattam a kicsi arcát.

Egyszerre sírtam és nevettem.

– Nem akarom megszámolni az ujjait – suttogtam. – Az sem érdekel, ha két lábujja, három ujja, tizenöt lábfeje és farka van. Akkor is szeretem! Annyira tökéletes!

Tényleg tökéletes. A lehető legtökéletesebb.

– Akárcsak az anyukája – felelte Draco, a fülembe suttogva. Fejét az enyémhez hajtotta, és csak csodáltuk a kisbabánkat. A kisbabánkat, aki több, mint amit valaha remélni mertünk. A kisbabánkat, aki több, mint amiről valaha álmodtunk. Több, mint amit valaha képzeltem. Ez a lány... Ez a kislány volt a hátrelévő életünk. A családunk kiteljesült, ezt mélyen legbelül éreztem, teljes bizonyossággal. 

Ők hárman az életem. 

Draco megérintette a kislány kezét, ő pedig reflexszerűen megragadta a kisujját. Ekkor már maga a nagy Draco Malfoy sem tudta visszatartani a könnyeit. 

– Szia, Cassie! Én vagyok az apukád - suttogta Draco a kislány füléhez hajolva. 

- Cassie? - néztem rá, kérdően, meglepődve, kalapáló szívvel. Nem árulta el nekem a nevet, amit kitalált. Arról sem tudtam biztosan, hogy mikor vagy hogyan találta ki a lányunk nevét. De megcsinálta! Én tudtam, hogy sikerülni fog neki. 

- A neve... - bólintott Draco, a szemembe nézve, gyorsan megtörölve az arcát. Aztán felnézett a nővérkére, jelezve, hogy figyeljen, most fogja mondani a nevet, amit fel kell majd jegyezniük. A nevet, ahogyan ő is mondta... életünk és élete végéig... egyfajta csoda története fog majd övezni. - Cassiopeia Jean Malfoy. 

- Cassiopeia... Mint a... - ízlelgettem a nevet. 

- Mint a csillagkép. Ahogyan Scorpius neve is. Ha már elkezdtük, akkor folytassuk is a Black hagyományt - nevette el magát Draco, aztán újra Cassie-t kezdte el nézni. Ráncos, magzatmázas kisbaba létére is jól lehetett látni az apró kis tarkóján lévő szőke pihéket, és a hasonlóságokat... mert rá hasonlított. Draco arca és a csontjai keménységet és enyhe durvaságot, merészséget sugározott. Cassie-é egy finomabb visszhangja volt az ő jellemzőinek. De mindkettőről sugárzott a makacsság és az erő. 

És mindkettő... hála Merlinnek... az enyém volt. 

- Van a szemében egy kis ördögi. Az mind én vagyok - simította meg Draco Cassie arcát, mire elnevettem magam. 

- Mr. Malfoy! Egy kicsit vegye át a babát, miközben összevarrjuk a nejét! - teljes bizalommal nyújtottam Draco kezébe a lányunkat, és miközben az orvosok velem foglalkoztak, én őket hallgattam. 

- Imádni való vagy, Cassie - feléjük fordítottam a fejem, hogy közben lássam is őket. Draco pont akkor simított végig a puhánál is puhább hajon, ami a lányunk apró kis fején feküdt. - Apu nagyon-nagyon szeret téged. 

Cassie egy apró hangot hallatott, amiről tudtam, hogy Draco úgy értelmezi, hogy a lányunk viszonozza az érzelmeit és ezt közli felé. 

- Cassie... ahogyan felnősz... fogsz hallani dolgokat. Rólam. Arról, hogy régen nem voltam túl jó ember - nem értettem, hogy ezt miért mondja el neki. Hiszen nem érthette a szavait. De... attól még azt akarta, hogy Cassie tudja. - Rettenetesen sajnálom, de néhány dolog igaz. De megígérhetem neked, hogy titeket szeretlek a világon a legjobban. Az anyukádat, a bátyádat és téged. Sosem fogod úgy érezni, hogy... kell tenned valamit, hogy... lenned kell valaki, hogy kiérdemeld a szeretetemet. Meg fogok bizonyosodni róla, hogy mindig... mindig tudni fogod, hogy tökéletes vagy, úgy ahogy vagy. És én mindig, mindig, mindig meg fogok mindent tenni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy boldog vagy, Hercegnő. 

Cassie egy hangot hallatott, és láttam, hogy felnéz az apjára. Ahogyan azt is láttam, hogy Draco-nak egy pillanatra elakad a lélegzete. 

Azt gondolhatta, hogy Cassie megérti őt... hiszen ő az én lányom. Az enyém és az övé. Már most tudtam, hogy Cassie a kettőnk keveréke lesz. 

Mi csináltuk őt - gondoltam, egy pillanatra elnehezült a szívem a büszkeségtől. - Mi csináltuk ezt a gyönyörű kis csodát. 

Milyen furcsa... szinte ironikus, hogy... percek választottak el minket attól, hogy... véget vessünk Cassie életének. De, amikor már ott volt velünk, elképzelni sem tudtam az életet nélküle. Cassie tényleg egy csoda volt. 

Amikor az orvosok befejezték a munkát, Draco újra leült mellém és néztük a mi kis csodánkat. 

- Ő egy ajándék. Tőlem neked. Nekem tőled. 

_________________________________

Angelina és George Weasley második gyermeke, a lányuk, Roxanne Weasley 2005. március 23-án látta meg a napvilágot. 

Ginny és Harry Potter pedig augusztusra várták a harmadik gyermeküket, a lányukat, akit már el is neveztek Lily Luna Potter-nek. 

Közben híreket kaptunk a többi párostól is, akik az életünkben voltak. Bill és Fleur júniusra várták a fiukat, Louis-t. Ron és Lavender lánya, Rose májusban született meg. Neville-ék a lányukat, Alice-t júliusra várták, Percy és Audrey második lánya, Lucy pedig egy hónappal előtte, júniusban tervezett érkezni. 

Hirtelen újra elleptek mindannyiunkat az újszülöttek, így körülbelül két hónappal Cassie születése után, a fiuk úgy döntöttek (természetesen Blaise és Theo társaságában), hogy egyfajta "tejfakasztó" buli és ivászat kíséretében ünneplik meg a kisbabáinkat. 

Már bőven éjszaka volt, valamilyen varázslat folytán mindkét gyereket sikerült elaltatnom, csak én feküdtem álmatlanul a házban, a plafont bámulva. Hajnali egy körül kinyílt az ajtó, és Draco Malfoy támolygott be rajta. 

- Hé! Granger! - kiáltott fel, eléggé kásásan beszélve. 

- Draco, te... részeg vagy? - kérdeztem hitetlenül, olyan gyorsasággal ülve fel az ágyban, mint még talán soha. 

- Annnnnyira gyönyörű vagy, Granger... - Draco tovább hablatyolt, bezuhanva mellém az ágyba. - Gyere el velem randizni, Granger... Csókolj meg, Granger... Jajjj, Granger, te nem azzal a vörös Weasley-vel jársz? .... A szemeid... akár a megolvadt csokoládé.... És az arcod... Csak végig akarom csókolni azt az arcot.... Miért nem szeretsz engem, Granger?.... Azért mert én jobban nézek ki nálad?.... Granger? Granger?

- MI A ROHADT ÉLET, MALFOY? HÁROM ÉVE VAGYUNK HÁZASOK! KÉT GYEREKÜNK VAN! MIT ITTÁL TE? - ütöttem meg egy párnával a hátát, de csak nagy önuralommal tudtam visszatartani a nevetést. 

- De oooolllyaaaaaan gyönyörű vagy, Granger.... GYERE HOZZÁM, GRANGER! - Draco feljebb kúszott, nem éppen ruganyos, inkább zselésnek mondható mozgással, és a vállamba motyogta a kéréseit. 

Mire kimondtam az igent, már ott szuszogott a vállamon, elaludva, a haja a bőrömet csiklandozta. 

Egészen hihetetlennek tűnt, hogy... mennyire szeretem ezt az embert. Még akkor is, amikor a londoni varázslónegyed összes kocsmájának és összes alkoholjának a szagától bűzlött utána napokig az ágynemű. 

Ezek után... képtelen lettem volna megjósolni , hogy mi történik majd a hátralévő életünkben. 

________________________________

KÖSZÖNTSÜK HATALMAS ÓVÁCIÓVAL CASSIOPEIA JEAN MALFOY-T, ÉS A NEXT GENERATION ÖSSZES TÖBBI TAGJÁT!!!!!!!!!!!

Ugye mind örülünk nekik?? 😂😂

Tudom, tudom, hogy elég sokáig tartott, míg megjött ez a rész, főleg a múltkori borzalmak után . De az egyetem robog, én pedig próbálok lépést tartani - néha sikerül, néha nem. A fejezet első felével kicsit megküzdöttem, de íme, itt van, és remélem nagyon fogjátok szeretni 😍😍😍😍😍

Mert igen, ezzel megszületett az összes , összes tagja a Next Generation-nak!!!!! Hurrá hurraaa!!!!!

Ez tudjátok mit jelent???

Aesthetic-eket. Rengeteg, rengeteg aesthetic-et. 😂😂😂😍😍😍😍

El sem tudjátok képzelni, hogy mióta ülnek ezek a jegyzeteim között, olyan régen csináltam meg őket, és azt hittem, hogy soha nem is fogok eljutni odáig, hogy kelljenek. De itt vagyunk! Itt egy hatalmas mérföldkő! És most újabb-újabb korszak kezdődik, itt, a kedvenc Malfoy családunk életében!!!!!! 😍😍😍❤❤❤

Szóval a következő napokban-hetekben fokozatosan fogjátok megkapni az aesthetic adagokat (hogy ne legyen sok a jóból 😂) , ameddig kitalálom hogy mivel folytassam a történetünket.  Egyébként az aesthetic egy olyan karaktert, személyt fog tartalmazni, aki még nem született meg: Pansy És Theo gyermekét. Szóval apró spoiler, hogy lesz, az is oda lesz írva hogy mikor született , illetve a neve is 😁😁 hogy egy kis öröm is legyen a dolgokban 😁😁

Ha bárkinek van bármilyen óhaja, kívánsága, vágyálma, amit látni szeretne, esetleg egy jelenet, vagy bármi ilyesmi, ne tartsa magában! írjátok meg nekem kommentben, üzenetben, ahogyan akarjátok!!!!!

és mondjátok, hogy tetszett ez a rész??? Mi tetszett, mi nem tetszett?? mire számítotok ezután???

KÖSZÖNÖM HOGY ITT VAGYTOK, HOGY OLVASTOK, HOGY VÁRTOK, HOGY TÁMOGATTOK!!!!!!

❤❤❤❤❤❤❤

(((((⬆⬆⬆⬆⬆⬆ thats a whole mood right there ⬆⬆⬆⬆⬆⬆⬆))))))