"It began
With a whisper in my ear:
"I think it's time."
Suddenly all we held dear was on the line.
As your heart measured in mountains fell and climbed.
You're okay, you're okay, you're okay, you're okay.
Amen.
We were changed in an instant.
We became so much more "

- SLEEPING AT LAST: LIFE

D R A C O

___________________

Nekem nem volt sok gyerekkorom. Ezt mindenki tudta. Az apám egész életemben miniatűr Halálfalónak nevelt, hogy gyűlöljem a mugliszületesű boszorkányokat és varázslókat, hogy megvessem a Black családot.

Túl sok gyűlölet volt bennem egy tizenegy éves gyerekhez képest, aki először lépte át a Roxfort küszöbét.

Lucius Malfoy sok szarnak tett ki a múltban. Igazán sosem léptem tovább azon, amit velem tett.

Az egyetlen szülőm az anyám volt, Narcissa Malfoy. Ő mindig biztosította azt, hogy akárhányszor Lucius rám emelte a kezét, mert "inkompetens kölyök" voltam... Utána rendben legyek. Gondomat viselte. Túlságosan félt ahhoz, hogy kiálljon vele szemben, de a tettei az összes szeretetemet megérdemelte.

De az apám megmérgezte az elmémet, és szemellenzővel léptem be a Roxfortba. Nem törődtem semmivel, ami lehetséges lett volna, a Halálfaló, Mardekáros világon kívül, sem a barátságokkal, amiket felajánlott. Kegyetlen voltam.

Nem is tudom pontosan, hogy ez mikor változott meg. Talán valahol hatodév körül. Akkor kezdtem el meglátni ennek a Griffendéles lánynak a belsejét. És sokkal több volt benne, mint azt valaha is gondoltam.

Az utóbbi öt-hat évben, hatodév óta sok dolgot tudtam meg Hermione Granger-ről. Hűséges volt, kedves, kegyelmes, szigorú és érzelmes, mindenkivel törődött, aki körülötte volt. Vicces, intelligens, melegszívű, keményfejű, egyszerű, komplikált, anyáskodó, gyermeklelkű, kemény, érzékeny, gyönyörű.

Amikor a mosdó padlóján feküdtem, a testem több pontjáról is folyott a vér a Sectumsepra miatt, ő hajolt felém.

Mintha egy angyal. És pontosan azt is nyújtotta, mint az angyalok. Megváltást. Fényt. Egy másik, jobb élet lehetőségét. Hogy többet érek annál, minthogy egy Halálfaló báb legyek.

Megtudott rólam valamit, ami végezhetett volna velem. De megtartotta magának. Megvédett engem, pedig sosem voltam kedves hozzá.

Jóval utána jöttem csak rá, hogy kezdek beleszeretni. Évekkel később. A vég nélküli, gondtalan csacsogásába, a zsörtölődésébe, a könyvmoly életébe, a természetes szépségébe, az orra ráncolásába, amikor valami túl bonyolult volt a számára... És ahogyan felvonta a szemöldökét, amikor rájött a titok nyitjára. Elkezdtem mindent megtudni róla, folyamatosan, lassan. Civilizáltan beszélgetni vele.

Most pedig, hat évvel hatodév után, ő, a feleségem, Hermione Malfoy szülni fog. A mi, közös fiunkat.

A Szent Mungó várótermében ültem, tűkön ülve, hogy a gyógyító mikor jön ki és jelenti be, hogy a feleségem készen áll a szülésre és végre bemehetek hozzá. A folyamatos szorongásom és hisztim miatt egy órával azelőtt kizavartak a kórteremből.

Azóta a kemény mag, Blaise, Ginny és Pansy is odaértek. Blaise és Gin az újszülött, alig másfél-két hónapos gyermekeiket hagyták otthon, Blaise Laurel-nél (aki mindent megtett volna, hogy ott lehessen velünk), Ginny pedig Potternél.

Mindannyian engem próbáltak nyugtatni.

Mondjuk ki őszintén, nem igazán ment nekik.

- Mr. Malfoy! - felkaptam a fejem a megszólításra. - A felesége készen áll.

A gyógyító végig sem mondta a mondandóját, de én már felpattantam. Ahogyan Blaise is, és mielőtt elrohantam volna, elkapta a karom, hogy egy szégyentelen ölelésbe vonjon.

- Minden rendben lesz, tesó! - biztatott a legjobb barátom, én pedig belebólintottam a vállába. Majd elengedtem, végignéztem Ginny-n és Pansy-n, majd végigszaladtam a szülészeten, hogy...

Hogy végre... megszülessen a fiam.

Amikor beléptem a szobába, a feleségem az ágyon feküdt, két nővér sündörgött körülötte.

- Készen állsz, Drake? - Hermione csak egy perccel később vette észre, hogy megérkeztem. Még ott feküdve is olyan gyönyörű volt, mintha soha, annak ellenére, hogy a haja kócosabb volt, mint általában, és az enyhén könnyes szemeiből fáradtság tükröződött.

- Már úgy születtem - sóhajtottam egy hatalmasat. De a lábaim nem voltak képesek felfogni az agyam parancsait. Csak álltam ott, őt bámulva.

- Merlin szerelmére, Draco Malfoy! Abbahagynád az idiótán vigyorgást, és idejönnél, hogy megfogd a kezem?! - a feleségem felüvöltött, mikor egy újabb fájás rázta meg a testét. Felemelte az egyik kezét, jelezve, hogy melyiket is kéne megfogjam.

Én pedig odarohantam hozzá, és engedtem, hogy szorítsa a kezem. Rögtön összerándultam, amikor megéreztem az erejét. Abban a percben azon sem csodálkoztam volna, ha másnap kék-zöld foltok jelennek meg az ujjaim körül, ha nem törik el egyik sem.

Egy pillanatra elkaptam a fejem, hogy elrejtsem a saját fájdalmam. Szinte belesápadtam - mármint, sápadtabb lettem, mint általában -, ahogyan belegondoltam, hogy milyen sok nehézségen és szenvedésen megy keresztül.

Életet fog adni a gyermekünknek.

Apa leszek.

Tizenöt percen belül.

Ahogyan a hamarosan bekövetkező apaság gondolata egyre mélyebbre csordogált az agyamba, olyan hamar érkezett meg a pánikolás is. Egy másik életért leszek majd felelős, aki minden létező dologban függeni fog tőlem. Akit fel kell majd nevelni, és aki, remélhetőleg, fel fog rám nézni. Minden egyes hiba, amit elkövettem és el fogok követni az elkövetkező életemben, ő is osztozni fog a szenvedésben.

Csak egy célom volt. Hogy ne legyek olyan, mint az apám. Ha olyan leszek... Akkor a fiam csendben fog szenvedni, egyfolytában egyedül fogja érezni magát, és aki félelemben fog élni. Félni fog, hogy egyszer szégyent fog hozni az apjára, hogy nem fog felérni a családja nevéhez, hogy nem fog tartozni sehová, akármennyire is próbálja, akármennyire is törődik... Az nem lesz elég.

Megesküdtem Merlinre... Merlinre magára, akiben alig hittem és, akihez alig imádkoztam, hogy soha nem fogom engedni, hogy a fiam az én sorsomban szenvedjen. Nem fogom engedni, hogy az megtörténjen.

Mindennel, ami van bennem... Jó apja leszek a fiamnak.

És ha ebbe belebukok, ha ezt az ígéretet megszegem, akkor megérdemlem az összes büntetést, amit Merlin kiróhat rám.

- Készen áll, Mrs. Malfoy? Mindjárt nyomnia kell! - nyitotta ki az ajtót Rollins gyógyító, aki egy játékos mosollyal lépett be a szobába.

A feleségem egy óriási sikoltással válaszolt, amit egy banshee vagy egy sziréna is megirigyelt volna, és újból megszorította a kezem, alig suttogva ki a különböző káromkodásokat, amik félig felém, félig a gyógyító felé irányultak.

Igen, határozottan... Mindjárt nyomni fog.

- Még pár perc, máris tizenkét centire tágult... Hamarosan kezdhetjük - helyezkedett el a gyógyító az ágy végében.

Én Hermione fejéhez helyezkedtem.

- Te vagy a generáció legokosabb és legerősebb boszorkánya - hajoltam le, hogy tudjak egy puszit nyomni a homlokára. - Meg tudod csinálni.

- Tudod, hogy nagyon szeretlek, ugye Draco? - nézett fel rám életem értelme, gyengén elmosolyodva.

- Nem annyira, mint amennyire én szeretlek, ebben biztos lehetsz, Granger.

- Neked Malfoy! - vigyorodott el Hermione, egy olyan vigyorral, ami szinte teljesen azonos volt az enyémmel. Muszáj volt felkuncognom.

- Készen áll, Mrs. Malfoy?

Hermione a doki felé fordította a fejét, és csak bólintani tudott, ahogyan össze kellett szorítania a fogait, hogy ne szökjön ki belőle egy sikoly.

- Mr. Malfoy? - csak bólintani tudtam. Közben végig Hermione-t néztem, ahogyan egy újabb fájás miatt, összerándult és lehunyta a szemét.

- Visszaszámolok, utána kezdjen nyomni!

Hermione rögtön megszorította a kezem, remegve, mire én elkezdtem simogatni a kézfejét a hüvelykujjammal, hátha az megnyugtatja.

- Három... Kettő... Nyomjon!

A feleségem felkiáltott, és minden létező erejével nyomni kezdett. A nővér a homlokát törölgette, de nem sok értelme volt, az egész teste úszott az izzadtságban. Én pedig a fülébe suttogtam, végig. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Hogy a nap végére szülők leszünk...

Szülők...

Még mindig nem tudtam felfogni. Apa leszek. Az ex-Griffendéles Hercegnő, Hermione Granger gyermekének az apja.

Nem is tudtam elképzelni ennél szebb napot életemben.

Hermione tovább kiabált.

- Zseniálisan csinálod, Granger - suttogtam a fülébe, egy apró puszit nyomva az arcára. - Zseniális vagy, kincsem. Zseniális. Pár perc múlva anya leszel, édesem. Csak tegyél mindent pontosan ugyanígy! Zseniális vagy!

- Már látjuk a fejét!

- Hallottad, kincsem? - én speciel semmit nem hallottam, csak a szívem heves dobogását a fülemben. - Már látják a fejét. Már látják a kisbabánk fejét.

Egy pillanatra Hermione kinyitotta a szemét, hogy felnézzen rám, egy enyhe mosollyal, ami összefoglalta az összes boldogságát. Majd az arca újra összerándult és felnyögött.

- Úristen, Draco! - morgott fel, a könnyei végigcsorogtak az arcán. - Nagyon fáj!

- Mindjárt készen vagy, kicsim - egy újabb puszit nyomtam a halántékára.

Eszeveszettül erős volt a szorítása, de nem tudtam panaszkodni. Éppen életet adott a kisbabánknak... Az én fájdalmam semennyire nem ért fel az övéhez.

Hermione üvöltött... De Rollins gyógyító hangja hangosabb volt. És egy olyan mondatot mondott ki, amit örökre meg fogok jegyezni.

- Gratulálok! Kisfiuk született! - csak egy pillanatra láttam, ahogyan elmosolyodott.

És megláttam az aprócska kis testet. És meghallottam, hogy felsírt.

Lenéztem a feleségemre, akinek a könnyei hitetlenül csorogtak az arcán. Nem tudta levenni a szemét az aprócska teremtményről, akit a gyógyító tartott a két keze között.

- Megcsináltuk - suttogtam, elpuszilva pár könnycseppet az arcáról. Minden fájdalma ellenére is csak mosolyogni tudott. - Éppen most bővítettük tovább a Malfoy klánt!

Hermione csak felkuncogott. Mindketten feszülten néztük, ahogyan a gyógyító gyorsan megvizsgálja a kisbabánkat.

El sem hittem. Van egy fiam. Egy kisfiam.

Valami csak jól csináltam, hogy Merlin megajándékozott egy ilyen szerelemmel, mint amilyen Hermione személyében eljött hozzám, és egy kisfiúval.

- Apuka vagy, kicsim! - emelte fel a kezét gyengén a feleségem, hogy megszorítsa a csuklómat.

- Annyira jól csináltad, életem! Annyira jól! - megfogtam a kezét és sok-sok puszit nyomtam a kézfejére. Majd odahajoltam hozzá, hogy meg is csókoljam. Egyszerűen annyira sok hála és szeretet szabadult fel bennem, hogy muszáj volt valahogy kimutatnom felé. - Van egy kisfiúnk!

- Látni szeretném... - próbált feljebb emelkedni a feleségem.

Rollins gyógyító ekkor nézett fel ránk. És egy hatalmas mosollyal Hermione karjaiba fektette a kisbabánkat, aki ingatag karokkal, de tökéletesen fogta meg az apró kis testet, akit törülközőbe bugyoláltak.

Hermione, ahogyan rá nézett, újra elkezdett sírni, ezúttal sokkal jobban, mint előtte.

- Szia, kis lurkó! - suttogta Granger, és remegő ujjával finoman megérintette a kisfiunk arcát. - Nézd, ott az apukád!

Valamikor régen régen, amikor még Lucius Malfoy terrorja alatt éltem, megígértem magamnak, hogy én soha nem fogom olyan dolgoknak kitenni a gyerekeimet, mint amelyeknek ő kitett engem. Megesküdtem, hogy soha nem leszek olyan apa, mint ő.

És ahogyan belenéztem a fiam szemébe... tudtam, hogy soha nem is leszek olyan.

Viszont egy pillanat elég volt ahhoz, hogy elkezdje lerombolni a világomat. Az életet, amit csak most kaptam meg.

Egyik percről a másikra.

Egyetlen apró pillanat.

Mint derült égből villámcsapás.

- Honnan ez a sok vér?

- El kell állítanunk a vérzést!

- Elveszíthetjük!

Mindenhonnan ezeket a kiáltásokat hallottam, de én csak a feleségemet néztem. Egyre sápadtabb lett, egyre jobban remegett a keze a baba körül.

Láttam, ahogyan felfordul a szeme, és hogy elájul. A kisfiam pedig szívszaggatóan elkezdett zokogni.

- Hermione! - pattantam fel az eddigi helyemről, és összeszorult kezemmel kapkodtam, hogy az arcára tudjam tenni a kezem. De a végtagjaim nem engedelmeskedtek az agyam utasításainak.

- Vegyék el tőle a babát! - és már nyúltak is a kezek a fiamért, hogy... elvigyék. Valahova. Valahova, ahova én nem követhettem.

Aztán kezek kaptak el engem is.

És húztak.

Kifelé.

Ki a szobából.

El a feleségemtől. El a szerelmemtől.

El a fiamtól.

- Mr. Malfoy! Ki kell mennie!

Annak sem voltam tudatában, hogy ellenkeztem, az ösztöneim szerint, és megfeszítettem a testem, hogy a helyemen tudjak maradni.

Néztem, ott voltam, de valahogy mégsem.

Mintha a testemen kívül lebegtem volna, onnan néztem volna magamat.

Mintha egy rémálomban lettem volna, amit se irányítani nem tudtam, se kiszabadulni belőle.

Abban a percben, hogy nagy nehézségek árán ki tudtak tolni, vonszolni a kórteremből, az arcomba csapták az ajtót.

Én pedig álltam ott... olyan fájdalom szaggatott szét, mint még soha életemben. Éreztem, hogy a lelkem szétbomlik, apró darabokra törik, szétszakad.

- Draco! - Pansy volt az, aki elszoruló torokkal megérintette a karomat, mikor már kitudja milyen régóta álltam az ajtóval szemben, dübörgő szívvel, üres aggyal. Pansy habozva érintett meg, és maga felé fordított. Ekkor látta meg a hatalmas vérpacákat a ruhámra rávett műtősruhán, amit a szülés előtt adtak rám. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültek rám a vérpacák.

- Draco! Mi történt? - Pansy kereste a tekintetemet. De nem találta. Én levegőt is alig bírtam venni, nemhogy neki válaszolni. Minden motorikus képességem eltűnt. Ha a levegővétel nem ösztönszerű, természetes dolog lett volna, már az sem ment volna.

- Draco! - Pansy megérintette az arcomat, ekkor fordítottam el a tekintetem az ajtóról és néztem végre a Parkinson lány nagy, barna szemeibe. - Mi történt?

- Hermione... - csak ennyit tudtam kimondani, ezt is csak másodszorra. - Hermione.

- Mi van Hermione-vel? - próbált Pansy tovább beszéltetni, még mindig a pillantásomat próbálta a saját szeménél tartani. De az én szemem járt, nem is tudom, hogy mit keresve. Valami biztos pontot. Amit nem találtam meg.

Az volt a legnagyobb félelmem, hogy a biztos pontom... örökre elveszett.

Csak az árnyékukat láttam, ahogyan Ginny és Blaise felálltak a helyükről, hogy egymást átkarolva odalépjenek Pansy mögé.

Mind az összeomlásomat figyelték.

És még mindig nem tudtam egy szót sem kimondani.

- Draco! - szólalt meg most Ginny, gyengédnek nevezhető hangon. - Mi van Hermione-vel?

- Hermione... - ismét azt éreztem, mint előző télen, amikor Hermione nevének már a hallása, a kimondása szétszakította a lelkem és az egész lényemet. - Hermione...

- Az övé a vér, Draco? - kérdezett tovább Ginny, egy lépéssel közelebb lépett, és bár a hangján hallottam, hogy kezd benne is eltörni a mécses, amikor különböző következtetésekre jutott, de próbált erősnek hangozni.

- Hermione...

- Hol a baba, Draco? Mi van a babával? - érintette meg a kezem Pansy.

Ekkor emeltem fel a fejem, hogy felnézzek a családomra.

- Hermione... A baba... Scorpius... - dadogtam, a lábaim vészesen remegni kezdtek alattam, fenyegetve, hogy össze fogok esni.

Ha össze is csuklottak a lábaim, Blaise elkapta a karomat, és megpróbált stabil helyzetben megtámasztani. Majd leültetett az egyik székre.

Én ebből nem sokat érzékeltem. Ahogyan semmi másból sem.

- Draco - guggolt le elém Pansy. - Kérlek, szólalj meg!

- Hermione... Komplikáció volt... Vér... Rengeteg vér - össze-vissza csapongtam, a mondatok összekavarodtak a fejemben, mindent sűrű köd borított.

- És a baba? Mi van a babával? - sóhajtott fel Ginny élesen, nagyot nyelve, és ő is leguggolt elém.

- Elvitték... Valahova... Én... Nem tudom, hogy hol van... Scorpius... - hadováltam össze-vissza, stabil pontot keresve a kezeimmel, hátha attól megáll a szoba pörgése.

De nem. Szinte éreztem, hogyan hullámzik a világ körülöttem, szépen lassan szétbomlik körülöttem. És éreztem minden egyes reccsenést és szakítást, ami bennem végbe ment.

- A baba biztos jól van, és elvitték a többi csecsemőhöz - következtetett Blaise, halkan, szinte félve, hogy mit fogok reagálni a mondataira. - Biztosan volt valami komplikáció a szülés közben, ami... Ami miatt Hermione-t meg kell műteni.

- Nyugodj meg, Draco! Minden rendben lesz! Hermione jól lesz!

Csak reménykedni tudtam benne.

Hiszen...

Hiszen mi lesz velem, Hermione Granger nélkül?

______________

- Hogyan éltem túl valaha is nélküled? - kérdeztem a feleségemet, aki koncentrálva kenegette a hasát testápolóval. A hangom hatására meghullámzott a bőre, jelezve, hogy a hasában lakó lurkónak tetszik, amit hall.

A hangom tetszett neki.

- Hát... Biztos elég szar lehetett - vigyorodott el félig Hermione, lenézve rám. Én a combjának támasztott fejjel feküdtem a két lába között.

- Nem! Most komolyan! - nevettem el magam, és elkentem a hasán a testápolót, ott ahol ő nem láthatta.

- Amikor még nem voltam veled... Akkor nem is tudtad, hogy milyen velem lenni, szóval... Nem is tudhattad, hogy mit veszítesz - vonta meg a vállát Hermione, elmagyarázva azt, amit gondolt.

- És most... - feljebb toltam magam, hogy bele tudjak nézni a szemébe. - Olyan dolgokat is elveszhetek, amiket soha nem is gondoltam, hogy egyáltalán majd birtokolhatok.

- Azta, milyen költői valaki! - hajolt előre a feleségem, hogy egy játékos mosollyal meg tudjon csókolni. Az ujjaival finoman megsimogatta az arcomat, és kétszer visszahúzott magához, hogy még többször megcsókoljon.

- Mondtam mostanában, hogy mennyire szeretlek? - tettem fel a költői kérdést, egyik kezemmel a nyakát simogatva, a másikkal a hasát.

- Csak egyszer-kétszer. De nyugodtan mondhatod, nem fogok ellenkezni - Hermione engedte, hogy óvatosan fölé ereszkedjek, finoman végigcsókolva az arcát, majd lejjebb haladtam a nyaka felé.

- Nagyon szeretlek - suttogtam bele a bőrébe. A kezem alatt valaki, ott bent, elkezdett tiltakozni, mintha csak figyelmeztetni akart volna, hogy valakit kihagyok sorból. - Igen, képzeld, téged is, kicsi sárkány!

- Már van neve, hívd is úgy! - legyintette meg gyengéden a vállamat a feleségem, elnevetve magát.

- Valami bajod van a sárkányokkal? - kérdeztem, cukkolva őt.

- Ó, dehogy, életem, semmi! - rázta meg a fejét Hermione magabiztosan. - A te neved is sárkányt jelent, kénytelen vagyok szeretni!

- Ezért nevezted el a fiunkat skorpiónak! - vágtam vissza élesen. Mire Hermione Granger... Vagyis bocsánat, Malfoy felemelte a mutatóujját, és elővette az oktató pillantását.

- Scorpius! - mintha nem tudtam volna a fiunk nevét. És úgy látszott, hogy a fiunk maga is tudja, mert rúgott egyet, jelezve, hogy jelen van. - Csillagkép, elsősorban!

Megforgattam a szemem, és inkább visszafeküdtem az eredeti helyemre, Hermione combjára.

- Egy éve... - kezdtem bele a gondolatmenetbe.

- Ha jól emlékszem, körülbelül egy éve kérted meg a kezem - gondolkodott el Hermione, és a hasán átnyúlva, beletúrt a hajamba. - Micsoda év volt!

- Hol lennék nélküled? - tettem fel ismét azt a kérdést, amivel elkezdtem a beszélgetést.

- Astoria Greenglass játék-fiúja lennél - vágta rá rögtön rá a feleségem, mire én elnevettem magam. - Nem tudnád, hogy mennyi mindenről maradsz le.

- Mennyi mindenről maradnék le?

- Például rólam, seggfej! - erre újra felültem, és közelebb húztam magamhoz, hogy kényelmesen meg tudjam csókolni. Hermione mosolyogva viszonozta a csókomat, az arcomat cirógatva, egyfolytában mozgolódva, hogy tökéletes pózt keressen. - Mit csinálnék én nélküled?

- Kezdetnek... Munkanélküli lennél - vágtam rá zsigerből, emlékeztetve rá, hogy miattam jelentkezett a gyógyítóképzésre. Ha én nem viszem el neki aznap a jelentkezési lapot, a mai napig őrlődne, hogy mit csináljon. - Te jól lennél nélkülem.

- Miről beszélsz? - kiáltott fel Hermione hitetlenül. - Mondd meg neki, Scorpius, hogy hülyeségeket beszél!

A fiam, aki általában velem értett egyet, most rúgott egyet, jelezve, hogy ezúttal az édesanyját támogatja.

- Sosem voltam el nélküled - folytatta finoman Hermione, minden egyes szó után egy csókot nyomva a számra. Majd megfogta a kezem, ami a hasán nyugodott.

- Sosem leszünk el nélküled.

Egy kéz rántott ki az emlékezésből. A kéz a vállamat érintette meg és felém nyújtott egy bögrét, ami miatt az egész folyosót belengte a kávéillat.

- Kuncsorogtam a nővéreknél kávét - magyarázta meg Pansy. Csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy bólintsak egyet és ingatag ujjak közé vettem a bögrét. - Ginny-t és Blaise-t hazaküldtem. De Theo hamarosan itt lesz, hogy leváltsa őket. Anyukád pedig kora reggel érkezik.

Újból bólintottam.

- Mit fogok csinálni Hermione nélkül, Pansy? - tettem fel azt a kérdést, amire nem akartam választ kapni. Életem legszörnyűbb kérdése volt. És nem akartam abban a világban élni, ahol valóra válik az, hogy Hermione nélkül kell élnem.

- Hermione jól lesz. Ebben biztos vagyok - simogatta meg a vállamat Pansy, egy meleg mosollyal. Kár, hogy én ennyire nem reménykedtem. - Hermione harcos. Annyi mindent átélt. Ez nem fog kifogni rajta.

Sosem gondoltuk bele abba a lehetőségbe, hogy történhet valami a szülés közben. Semmilyen komplikációt nem kalkuláltunk bele. Miért tettük volna? Természetes, biztonságos terhesség volt, Hermione és Scorpius is egészséges volt végig.

Scorpius...

Még nem is láttam igazán a fiamat. Nem voltam rá képes.

A démonjaim hangosabban kiabáltak, mint valaha. Minden rémálmom eszembe jutott és újra életre kelt. Hogy olyan leszek, mint az apám. Hogy a fiam nem fog engem szeretni. Hogy én nem is fogok vágyni arra, hogy szeressen.

Hogy én sem fogom szeretni. Hogy nem fogom tudni szeretni. Mert elvette tőlem a szerelmemet.

Megborzongtam.

Képes lennék erre? Képes lennék valaha is ezt érezni?

Rettegtem a választól, a gondolataimtól.

Mert attól féltem, hogy... Képes lennék rá.

Hermione tett engem jó emberré, bár ő ezt mindig tagadta. Először csak azért akartam jobb ember lenni, hogy megmutassam neki, megérdemlem őt. Aztán... Amikor mellette voltam, csak így volt értelme, így volt helyes. Éreztem, hogy így helyes. Mert olyan ember akartam lenni. Őmiatta akartam több és nagyobb lenni, mint az előző önmagam. Minden egyes tettével, szavával, pillantásával erre inspirált engem. Amikor ránéztem... Mintha ő lett volna a fény, emberi bőrbe bújva.

Meg akartam védeni. Köré simulni, mintha a pajzsa lennék. Az övé és a gyermekünké.

Bármit megtennék érte... De... Semmit nem tudok tenni.

Nem számít, mennyire vagyok erős, mennyi mindenre vagyok hajlandó, nem mehetek oda, ahova menned kell... még csak nem is segíthetek.

És ha belegondolok, mennyi minden történhet, amit nem tudok megakadályozni.

Igen, félek.

Ugyanakkor... Ha rád gondolok, ahogyan a fiunkat tartod, könnyűnek érzem magam, és csak attól tartok, elpattanok örömömben.

- Láttad már? - kérdezte meg finoman Pansy, nagyot nyelve. Csak félig fordultam felé. - Scorpius-t...

- Nem... - ráztam meg a fejem, habozva, próbálva lenyelni a hatalmas gombócot a torkomban. - Nem merem...

- Miért? - vonta fel a szemöldökét Pansy, nem titkolva, hogy nem érti, miért nem. - Miért nem nézted még meg a fiadat?

- Félek... - motyogtam remegve.

Féltem egyáltalán kimondani is, hogy mit gondolok.

De tudtam, hogy ha valaki... Akkor talán Pansy megérti.

- Félek, hogy... Őt fogom hibáztatni - mondtam ki habozva, egészen halkan. Újra és újra lejátszódott a fejemben a mondat.

Egy másikkal együtt.

Sosem leszünk el nélküled.

- Miről beszélsz? - ráncolta a szemöldökét Pansy. Csak ránéztem, remélve, hogy a szememből kiolvassa a választ. - Sosem tennéd.

- Nem tudhatod - ráztam meg a fejem kétségbeesetten.

- De, tudom! - ellenkezett a Parkinson lány, teljes testével felém fordulva. - Végignéztem, ahogyan megváltozol. Végignéztem ezt a terhességet. És az a kis gyermek, akit kilenc hónapon keresztül szerettél, feltétel nélkül... Most itt van. És szüksége van az apukájára. Ahogyan neked is szükséged van rá.

A gombóc a torkomban egyre nagyobb lett. A tenyerembe temettem az arcomat, és megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet.

- Pansy... - nyögtem ki magamból.

- Te nem fogod elrontani azt a gyereket. Nem vagy az apád - Pansy pontosan tudta, hogy mi jár az agyamban.

- És most... Emeld fel a valagad és menj oda a fiadhoz! - erre Pansy megrántotta a karom, hogy talpra álljak.

Tudtam, hogy ez a helyes döntés. Hogy erre van szükségem. És nem csak nekem... Hanem a kisfiamnak is.

Csak én vagyok neki. Ott kell lennem vele!

Remegve, az ujjaimat tördelve mentem a folyosó másik végébe. Ahol a kisfiam feküdt, több tíz másik újszülött társaságában.

Megtorpantam, miközben az ajtó halkan becsukódott mögöttem. A kisbabák nyögdécselése, halk sírása teljesen betöltötte az agyam.

És én végignéztem rajtuk.

Keresve... Őt. Az én fiamat.

Ha nem lett volna kiírva a neve, a nevem, a nevünk a kis ágyikó elejébe... Akkor is felismertem volna.

Apró kis testén csak egy pelenka volt, ami mintha túl nagy lett volna rá, és a fejére egy kék színű sapkácska volt téve, jelezve, hogy kisfiúval állunk szemben.

Ott álltam mellette, fölé hajoltam... Kis csuklóján lévő karszalag is a Malfoy nevet hirdette.

Egy kicsit lejjebb ereszkedtem, hogy közelebb legyek hozzá. Elállt a lélegzetem, hitetlenül elnevettem magam.

Ahogyan belenéztem a szemébe... ismertem a biológiát, tudtam, hogy a kisbabák kékesszürke szemmel születnek, de... Valahogyan sejtettem, hogy az ő szeme ilyen fog maradni. Hiszen az én szemem... A teljes replikája...

Néztem, ahogyan az apró kis öklöcskéi egyfolytában jártak, ahogyan a kevés kis szőke haja kilógott a sapka alól...

És rögtön tudtam, hogy sosem tudnék olyan lenni, mint az apám. Már most jobban szerettem őt a saját életemnél is, máris egy Avada Kedavra elé ugranék érte.

Az én fiam.

Az én kisfiam.

Nem tudtam visszatartani egyetlen könnycseppet, ami végigszaladt az arcomon. Sosem gondoltam, hogy fogom érezni azt, amit akkor ereztem. A végtelen késztetést, hogy megvédjem a családomat. Bármitől.

Az egész családomat.

- Szia, kis lurkó - érintettem meg habozva a hozzám közelebb lévő kezecskéjét. Rögtön megmozdult a hangomra, és elkapta az ujjamat, hogy rászorítson. Szerettem volna azt hinni, hogy felismerte a hangomat. Hogy azért reagál így, mert tudja, hogy én vagyok az apukája.

- Merlinre, de apró vagy - sóhajtottam fel. Egy aprócska teremtmény. Aki az én kisfiam. Az enyém és Hermione-é. - Az anyukád annyira fog örülni neki, hogy jól vagy. Tudod... ő is jól lesz. Ebben biztos vagyok, oké? Nem kell félned ettől.

Nem tudom, hogy ő mennyit érzékelt abból, hogy az anyukája nincs mellette. De tudnia kellett, hogy hamarosan, ha minden jól megy és reményeim szerint minden rendben megy, akkor hamarosan találkozik vele.

- Fogadok, hogy pont olyan leszel, mint ő. Megvédesz majd mindenkit, mindegy, hogy mibe kerül is ez. De a sármodat nyilván tőlem örökölted - nevettem el magam. - Anyukád nagyon izgatott lesz, hogy mikor láthat.

A kisfiam felnézett rám. Azokkal a gyönyörű kék szemeivel. És azt olvastam ki belőlük, hogy ő is nagyon várja az anyukáját. Ezt meg tudtam érteni.

- Szégyellem magam, amiért csak egyszer is eszembe jutott, hogy teher leszel a számomra. Hogy nem foglak szeretni... - vallottam be, halkan, érezve, hogy egy hatalmas kő esik le a vállamról, ahogyan kimondtam. - Mert te egy ajándék vagy. Egy hatalmas, csodálatos ajándék. És ezt sosem szabad elfelejtened.

Végigfuttattam a kezem az arcocskáját, majd feljebb emelkedtem. Láttam, hogy a táblán csak a Malfoy név szerepel. A keresztneve nem. Miért is szerepelt volna? Senki nem kérdezte meg tőlünk a nevét.

- Elnézést! - szólaltam meg, hogy felhívjam magamra a teremben járőröző nővér figyelmét. Az idős hölgy felnézett rám, az egyik kisbaba vizsgálásából. - Ő az én fiam. Lediktálhatnám a nevét, hogy lejegyezzék?

- Persze - mosolyodott el a nővér, és odasétált hozzám. - Mi a neve?

- Scorpius. Scorpius Caelum Malfoy - életemben először mondtam ki a fiam teljes nevét.

De a feleségem nem volt mellettem. Pedig ott kellett volna lennie.

________________

- Draco! - egy-két óra eltelhetett, már csak üvegen keresztül nézhettem tovább a fiamat, minden egyes mozdulatára megfeszültem, ugrásra készen.

Az anyám haladt felém, a kora reggeli időpont ellenére is makulátlan külsővel, kontyba rendezett hajjal.

Mellette Teddy Lupin szedte a lábát, akinek a jelenléte annyira meglepett, hogy nem is tudtam lereagálni, hogy a kisfiú átölelte a lábam.

- Ő mit keres itt? - néztem el Teddy feje felett Anyára.

- Velem volt, amikor Pansy patrónusa megjelent - magyarázta Anya, és közelebb lépett hozzám, habozva átkarolva az egyik vállamat.

- Hol a baba? - emelte fel a fejét Teddy, hogy a szemembe tudjon nézni.

Nagyon gyengén, de elmosolyodtam, és kifejezésteljesen az anyukámra néztem, hogy figyeljen, megmutatom neki az unokáját.

Lehajoltam és nagy nehezen felkaptam Teddy-t, hogy belásson az üvegen.

- Ott van - mutattam az ujjammal a kisbabára az üveg másik oldalán, akinek mozdulatlanságából arra következtettem, hogy elaludt.

- Mi a neve? - kérdezte Anya, jó pár perccel később, könnybe lábadt szemmel.

- Scorpius - válaszoltam mosolyogva. Tudtam, hogy az anyám fejében milyen gondolatok szaladnak végig. Hogy sosem gondolta, hogy eljön ez a nap. A nap, amikor egy olyan nővel születik közös gyermekem, akit teljes szívemből szeretek, és mindent feláldoznék érte. Érte, és a kisfiunkért.

- Nagyon Black-es - nevette el magát Anya, arra utalva, hogy általában a Black család nevezte el csillagképekről a gyermekeit.

- Igen, én is erre gondoltam - vallottam be, tovább mosolyogva. Majd Teddy-re néztem, várva, hogy mondjon valamit. - Na, mit gondolsz, haver?

- Aranyos - bólintott Teddy egyszerűen, a haja színe valahol a Malfoy szőke és a Black barna között ingadozott. - Alig várom, hogy játszhassak vele.

- Igen, abban biztos voltam - nevettem el magam. - De figyelj, Ted! Ezentúl te leszel a nagy testvér, nem csak neki Scorpnak, hanem a többi fiúnak is. Jamesnek, Frednek és Vince-nek. Neked kell vigyáznod rájuk, és tanítanod őket. A bátyjuknak kell lenned, akihez mindig fordulhatnak.

- Azt gondolod, hogy jó lennék benne? - kérdezett vissza Teddy habozva.

- Nem tudnék elképzelni jobbat a feladatra - vallottam be, őszintén. Majd lehajoltam, hogy letegyem a kisfiút a földre. - Figyelj, Ted, miért nem keresed meg Pansy nénit és kéred meg, hogy vegyen neked forró csokit meg sütit?

Természetesen, Teddy erre rögtön ráharapott, és elszaladt megkeresni Pansy-t.

Visszatért a torokszorító érzés, miközben előredölve az ablak párkányát szorítottam. Anya odalépett mellém, szorosan magához ölelt, miközben ő is Scorpiuson tartotta a szemét.

- Mi történt? - Anya halkan szólalt meg, tudva, hogy azzal, hogy Teddy-t elküldtük, tudtunk beszélni a témáról, ami igazán nyomta a szívünket.

- Valamikor éjszaka Hermione-nek elment a magzatvize. Scorpius hajnali három körül született - magyaráztam, arra koncentrálva, hogy pontosan, érthetően artikuláljam a szavakat. Nem volt könnyű.

- 2003. július 6. Erre a napra örökre emlékezni fogsz.

Igen, ebben biztos voltam.

- Annyi vér volt ott, Anya - a szemeit ismét elkezdték szurkálni a könnyek. Kétlem, hogy valaha is úgy tudnék visszaemlékezni, hogy ne törjek teljesen szét. - Mi van ha...

- Erre még csak ne is gondolj! - szólított fel az anyukám, és finom, nyugtató mozdulatokkal simogatta a hajamat, a vállamat. Miközben én az anyukám vállára borultam, mint egy kisfiú, mi az én kisfiamat néztük, az ablakon keresztül. - Hermione nagyon erős. Annyi mindenen mentetek már keresztül, és ez... Csak... Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

Én ezért imádkoztam. Ezt reméltem, minden létező idegszálammal és erőmmel.

Ebben a helyzetben nekem kellett erősnek lennem. Mindhármunkért.

- Pihenned kéne egy kicsit - tanácsolta az anyukám.

- Nem hagyhatom itt őket, Anya! - tiltakoztam rögtön, reflexből. Tudtam, hogy nem lettem volna képes önmagamtól a tíz méteres körzetüknél távolabb menni. Egyszerűen nem.

- Akkor csak járj egyet. Szellőztesd ki a fejed. Igyál egy rendes kávét, ami jobb, mint ami itt van. Egy kicsit nyugodj le - sorolta Narcissa Malfoy, végighúzva a kezét az arcomon.

Tíz perc győzködés után adtam be a derekam.

____________________

Egy jó másfél órát lébecoltam el egy kávézóban, a mugli Londonban.

És amikor visszaértem a Mungóba, sokkal nyugodtabb voltam. Reményteljesebb.

Alig ültem le az eredeti székemre, amikor Rollins gyógyító jelent meg a folyosón.

Hála a jó Merlinnek, végre! - sóhajtottam fel magamban, ezután azért imádkozva, hogy jó hírt közöljön.

- Mr. Malfoy - szólított meg a gyógyító, egy biztató mosollyal. Ebből mertem arra következtetni, hogy minden rendben volt. - A feleségénél egy kisebb komplikáció volt szülés közben. Elkezdett nagyon vérezni, amit nem tudtunk megállítani. Ezért meg kellett műtenünk.

- De jól van? - kérdeztem, reménykedve, hogy a gyógyító hallotta is, amit kiejtettem a számon.

- Megtaláltuk a vérzés forrását, és teljesen megállítottuk. Ne aggódjon, ez bárkivel megtörténhet, ez nem arra utal, hogy akár Hermione-vel, akár a babánál valami baj van vagy volt - próbált nyugtatni. - Teljesen fel fog épülni, mindenféle maradandó károsodás nélkül. Pár nap múlva haza is mehetnek.

- Tehát jól van? Életben van? - el sem hittem, amit hallok.

Újra visszatért a világomba a fényt.

Az egyensúly visszaállt a helyére.

- Persze - bólintott Rollins. - Már ébredezik, be is mehetek hozzá! Hamarosan a fiukat is odaviszi valaki.

Meg sem vártam a mondat végét. Egy pillanat alatt a szoba ajtaja előtt voltam, ahol Hermione korábban szült. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Pedig csak pár óra.

Szinte féltem lenyomni a kilincset és belépni a szobába. Pedig csak életem szerelme feküdt mögötte. Akire vágytam. Akire vártam.

De végül rászántam magam. A szívem a torkomban dobogott, majdnem kiesett a mellkasomból.

Hermione Granger hanyatt feküdt a kórházi ágyon, haja egy hevenyészett kontyba volt kötve, a babahajai a homlokára tapadtak. Az arca sápadt volt, nyúzott, a szeme vadul járt. Türelmetlenül próbált feljebb ülni, de ez nagy fájdalmakat okozott neki.

- Nem kéne mozognod - a hangom recés volt, szinte felismerhetetlen. De ő felkapta a fejét, a szeme kitágult, mintha tetten érték volna. - Nem akarlak azért elveszíteni, mert magadtól akartál felülni.

Próbáltam ügyet sem vetni arra, hogy a szeme, amint végigfutott rajtam, tele lett könnyel.

- Szia... - köszönt Hermione megkönnyebülten, a levegőjét kifújva.

- Szia - belőlem ugyanaz a megkönnyebbültség áramlott ki, mint belőle. Odaültem az ágy melletti székre, ahol a szülés közben is ültem, és gyengéden visszahelyeztem a feleségemet a fekvő helyzetébe. - Szia...

Az arcán hagytam a kezem, ezzel félig a nyakát, félig az állat simogatva. Éreztem, hogy mennyire hevesen ver a szíve.

- Jól érzed magad, kicsim? - kérdeztem, továbbra is halkan. Magam sem hittem el, hogy hozzáérhetek, hogy beszélhetek vele, hogy átölelhetem, hogy támogathatom.

- Csak egy kicsit fáradt vagyok - mintha Hermione-nek is megterhelő lett volna az, hogy vissza kell térnie a való világba. Mintha ő sem hitte volna el.

- Attól tartok, az sokat leszel a következő hónapokban - nevettem el magam, utalva arra, hogy van egy kisbabánk. - Azt hittem, hogy elveszítelek.

- Mi értelme a "mindig visszataláljuk egymáshoz az utat" ígérethez, ha nem tartjuk be? - Hermione szája egy mosolyra húzódott. - Sosem fogsz elveszíteni.

Igen, én is ezt remélem.

- Hol van Scorpius? Ő jól van? - Hermione ekkor jött rá, hogy valaki még hiányzik a kis családunkból.

- Minden rendben van vele. Tökéletesen egészséges - biztosítottam gyorsan. - Ő... Ő tökéletes, Hermione. Hamarosan be kell hozniuk.

Ebben a percben ki is nyílt a kórterem ajtaja. Egy nővér gurította be Scorpius-t, abban az üveg-ágyikó féle cuccban, amiben én korábban is láttam.

Hermione úgy figyelte a fiunkat, miközben a nővér egy kisebb lepedőbe bugyolálva felemelte, mintha sosem látta volna. Talán el is felejtette, hogy látta.

A nővér Hermione kezébe adta a babát.

- Szia! - nevette el magát Hermione, visszanyelve a könnyeit, kicsit arrébb simítva a lepedőt, hogy Scorpius arcát is láthassa. - Szia, kincsem! Én vagyok az anyukád.

Hermione egy ideig gügyögött neki, ismerkedtek egymással. Csak néztem őket, milyen természetesek egymás mellett.

Amikor Hermione rám nézett és elmosolyodott, én, telve leírhatatlan hálával, visszamosolyogtam rá. Majd felálltam, és a feleségem melletti aprócska helyre préseltem magam, az egyik kezemet Hermione köré fonva, egy puszit nyomtam a halántékára, a másik kezemet Scorpius arcára tettem.

- Szeretlek - suttogtam Hermione fülébe. - Mindkettőtöket annyira szeretlek!

- Én is szeretlek - Hermione megsimogatta az arcomat, az egyik ujjával elmaszálva egy könnycseppet az arcomról. A szemeink találkoztak egy apró pillanatra, a homlokaink összeértek... de nagyon hamar a pillantásunk elvándorolt egymásról a fiunkra.

- Tökéletes, Draco - szólt keresztül Hermione egy könnyes kuncogáson.

- Tökéletes - visszhangoztam a feleségemet. Majd előrehajoltam, hogy meg tudjam puszilni a fiam homlokát.

Ebben a momentumban realizáltam, hogy... az életem örökre megváltozott. Nem csak valakinek a férje voltam, hanem valakinek az édesapja. Egy olyan család elengedhetetlen tagja, amit én építettem.

Volt egy gyönyörű feleségem és egy apró kis ajándékom, akiknek a gondját kell viselnem, és ahogyan magamhoz öleltem őket, nem a félelmet éreztem... Hanem a büszkeséget.

Persze, a félelem visszajött, mint mikor a nővér visszavette tőlünk Scorpius-t, de ez természetes félelem volt. Olyan félelem ami jelezte, hogy van mit vesztenem - igazából, mindent. Hiszen a családom volt az egész világom.

De egy pillanatra a félelem nem létezett. Csak a végtelen örömet éreztem.

Ahogyan még jobban magamhoz szorítottam Hermione-t, továbbra is Scorpius-t simogatva, elvesztem egy kicsit a pillanatban.

A szívem a kétszeresére dagadt. És felvette a két legfontosabb ember alakját. A feleségemét és a fiamét.

Család voltunk.

Végre.

Amit tudtam, hogy soha, senki nem fog majd szétszakítani. Nem fogom engedni.

_____________________

Noooossss... SZIASZTOK!!!!

történelmi pillanat: KÖSZÖNTSÜK HATALMAS OVÁCIÓVAL SCORPIUS CAELUM MALFOY-T, KIS CSALÁDUNK ÚJABB TAGJÁT!

Amikor én elkezdtem, jó régen, ötletelni azon, hogy hogyan akarom megírni a szülést, én tudtam, hogy nem akarom egyszerű úton ezt... Hiszen ismertek 😂😂😂

Kezdetben olyan 3000-4000 szóra akartam, erre itt vagyok, 5500 szóval. Khm...

Szóval igen. Megtörtént amire vártunk!!!

Írjatok le nekem, hogy mit gondoltok, mire számítottatok, mit kaptatok helyette, mi tetszett, mi nem, mire számítotok ezután!!!

És. A nap kérdése: MI TÖRTÉNT DRACO-VAL AMIKOR ELMENT "SÉTÁLNI" ÉS MIÉRT LETT UTÁNA NYUGODT?;

A NAP KÉRDÉSE.

Ezt holnap (legrosszabb esetben vasárnap/hétfőn, ahogyan sikerül megírnom) a 3 éves évfordulón lévő speciális részből fogjátok majd megtudni!!!! 🤔🤔🤔😘😘😘🤗🤗🤗🙄🙄🙄

Ui: hallgassátok meg a dalt, amit fentre belinkeltem, Sleeping At Last - Life, és a szövegben cseréljétek le a SHE-t HE-re és minden csekkol

KÖSZÖNÖM HOGY ITT VAGYTOK, OLVASTOK, TÁMOGATTOK!!!! ❤❤❤❤❤❤❤😍😍😍😍