H E R M I O N E

____________________

Pár nappal azután, hogy megtudtuk, kisfiunk lesz (azt, hogy milyen lelkiállapotban voltam, nem tudtam megfogalmazni, kétlem, hogy bárki megtudná), éppen kifogtam egy napot, amikor senki más a társaságunkból nem ért rá, mindenki dolgozott, csak én voltam szabadnapos. Eldöntöttem, hogy a nyakamba veszem a varázsló-Londont, és elkezdem gyarapítani a kis lurkó ruhatárát, aki a pocakomban lakott.

Talán ekkor kezdtem el érezni először, hogy... Még ha egyedül vagyok, akkor sem vagyok egyedül.

Ahogyan beléptem a hatalmas boltba az Abszol Úton, kigomboltam a kabátom, hogy kényelmesebben legyek, és egy pillanatra a hasamra simítottam a kezem. Határozottan éreztem, hogy ott van bennem.

- Keresünk neked néhány ruhácskát, jó, kis sárkány? - kérdeztem tőle suttogva, szinte némán. Leginkább azért, hogy magamat nyugtassam. Pedig nem is volt mitől félnem.

Így beléptem a sorok közé, és elkezdtem válogatni.

Párat a kezemre terítettem, és kezdtem bánni, hogy Draco-t nem vittem magammal. Magamtól ezek közül nem tudok választani! - mérgelődtem magamban, de aztán rájöttem, hogy Draco Malfoy a férjem, aki ezután biztos rávágta volna, hogy ne butáskodjak, nyaláboljam fel az összeset és vegyem meg.

Ahogyan kiléptem az egyik sor mögül, megtorpantam.

Ott állt nekem háttal valaki, akit felismertem. És ahogyan megfordult, elakadt a lélegzetem.

Astoria ki-bebaszott Greenglass.

Valaki most lőjön le!

Vagy nem is! Hadd lőjem én le őt!

De egy bibi volt az én hatalmas, kaszabolós tervemben. Egy óriási bibi. Méghozzá az, hogy Astoria Greenglass olyan volt, mintha egy orbitálisan nagy görögdinnyét rejtett volna el a pólója alá.

Merthogy Astoria Greenglass... Nagyon terhes volt. Akkora hasa volt, hogy joggal gondolhattam azt, hogy a gyerek bármelyik percben kipottyanhat belőle, és hogy erősen túlhordja.

Végignézett rajtam, tekintete, mint egy éhes pumáé, én meg az ártatlan gazella voltam, a zsákmány a reflektorfényben. Tessék, annyira kiakaszt a jelenléte, hogy a szólásokat is összekavarom!

És emiatt, szinte reflexszerűen kaptam a saját hasam elé a kezem.

A kabátom szét volt nyílva és egyszerű pólót viseltem alatta, ami nem nagyon engedte titkolni, hogy én is okkal növekszem.

- Hermione Granger! - összerezzentem, amikor kimondta a nevem, a száját ördögi mosolyra húzva, mintha a vámpírok a filmekben.

- Malfoy! - javítottam ki rögtön, nem is tudom, hogy honnan nyertem léleljelenlétet hozzá.

- Ó, igen, persze! - nevetett fel erőltettem, a fejét hátrahajtva. Szőke haja lobogott a levegőben.

- Szóval... Terhes vagy? - kérdeztem rá a nyilvánvalóra, a kezemmel lomhán a hasára mutatva. Erőltetnem kellett magam, hogy ne üssem le rögtön, és én is ugyanolyan kényszeredetten mosolyogjak, mint ő.

- Ó, igen! Már bőven kilenc hónapja! Igazán ideje lenne megszületnie - kulcsolta össze a kezeit a hasán az ördög maga, vigyora akár édes is lehetett volna, de zöldes barna szemében világított az, amit én is éreztem. Hogy rohadtul a hátam közepére nem kívántam ezt a beszélgetést. - És... Ahogyan látom... Te is!

Reflexszerűen összébb húztam magamon a kabátot, félve, hogy akár csak egy pillantásával - ki tudja, hogy a ribancnak nincs-e lézerlátása - is bántani tudja a gyermekemet.

- Öhm... Igen - bólintottam kelletlenül, egyfolytában zakatolt az agyam, hogy hogyan hagyhatnám el ezt a beszélgetést.

- Körülbelül úgy négy hónaposra saccolnálak. Nagyon belehúztatok! Alig négy hónapja házasodtatok össze! - nézett végig rajtam a ribi, de ekkor már olyan fintorral a vigyora mellett, mintha rögvest rám tudna hányni. - Milyen mókás! A gyerekeink együtt fognak majd a Roxfortba járni egy nap.

Már előre féltem a fiamat, hogy a te ördögi gyerekeddel fog egy levegőt szívni! - akartam üvölteni neki, és már nem tartottam kizártnak a terhes hajtépést és cicaharcot.

- Igen, öhm... - már nem csak a hangom, de az egész testem remegett, és én is kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt kidobom a taccsot.

Minél előbb el kell tűnnöm innen!

- Ó, nocsak! Már ennyi az idő? - néztem rá teátrálisan és erőltetten a karórámra. - Nagyon sajnálom, de sietnem kell!

És se szó, se beszéd nélkül elrohantam előle, a babaruhákat visszadobva az első polcra, ami szembejött.

Kirohantam az üzletből és egy pillanatra megálltam az utcán, hogy le tudjak nyugodni.

Nagyokat lélegezve próbáltam csillapítani a szívverésemet, miközben az agyam nagyon gyorsan elkezdett zakatolni.

9 hónapos terhes?

És elkezdtem számolni.

Kilenc hónapja április volt.

Áprilisban még épphogy Draco-val volt együtt a Greenglass ribi.

__________________

- Szia, kicsim! - az egyik fülemen bement Draco üdvözlése, a másikon ki. Nem is fogtam fel, hogy köszönt, nem jutott el a tudatomig.

- Holafagyiholafagyiholafagyi - könyékig turkáltam a mélyhűtőben az utolsó doboz fagyit keresve, amiről tudtam, hogy a fagyasztó hátsó részében leledzik.

Amióta terhes voltam, nem a szokásos kedvencemet, a csoki darabos fagyit kívántam, hanem a diós-banánosat, amit normális esetben soha nem ettem volna meg. De ha az állapotos szervezetemnek ez kell, akkor nem lehet vitatkozni.

- Szia, kicsim - ismételte meg Draco és a hátam mögé állva megpuszilta a halántákomat, de felőlem igazából bárki lehetett volna. Az egyetlen szerelmem abban a pillanatban a nevetséges ízű fagylalt volt. - Most jöttem a bevásárlásból...

És hallottam, hogy elkezdi kipakolni a cuccokat a táskából. Az utóbbi hetekben egyre kevesebbet dolgoztam, igyekeztem fokozatosan abbahagyni a munkát, és valahogyan ő vette át a bevásárlást. És valami fatális véletlen folytán, nem is panaszkodott miatta.

A sorozatos koppanások hatására hátrakaptam a fejem, és mintha aranyat találtam volna, felcsillant a szemem, amikor megláttam az asztalon a fagyis dobozokat.

- Ugye az a fagyi az enyém? - mutattam rá az édességre, de a kérdés pusztán költői volt. Draco vigyorogva bólintott, mire én lecsaptam a hozzám legközelebb fekvő dobozra, és rögtön kinyitottam. - Csak azért, mert terhes vagyok, röhejes dolgokat kívánok... És ha anyuci nem boldog, mert éhes, akkor senki sem boldog.

- Igen, tudom - bólintott Draco, letörölhetetlen vigyorral.

Gyorsan kipakoltunk a bevásárló táskákból, miközben egy kanál lógott ki a számból, amiről az olvadt fagyit nyalogattam.

- Most, hogy megkaptam a fagyimat, rá kell térnünk egy másik témára - kezdtem bele, és leültem az egyik székre az asztal mellé. Draco összeráncolta a szemöldökét a hangsúlyváltásomat hallva, és ő is leült mellém. - Ma találkoztam Astoria Greenglass-szal.

Ahogyan én, Draco-t is kirázta a hideg a lány nevének hatására.

- Terhes - folytattam, kapargatva a fagyim felszínét. Hirtelen elment az étvágyam. - Kilenc hónapos terhes.

Draco erre felkapta a fejét. De nem szólalt meg, hátha folytatom. És én folytattam.

- És kilenc hónapja még veled volt - tettem hozzá, összeszorult torokkal. Mindenféle rémkép zúgott végig lelki szemeim előtt, egyik rosszabb volt, mint a másik.

- Hermione... - az már rosszul kezdődik, ha Draco a keresztnevemen szólít, és a karomra rakta a kezét, hogy nézzek fel rá. - Mondtam neked, hogy nem feküdtem le Astoria-val.

- Igen, tudom - bólintottam remegve. - De azt Blaise-ék esküvőjén mondtad. Utána pedig... Az irodában...

- Amikor Astoria hirtelen betört hozzám, és bejelentette, hogy hamarabb visszajött Franciaországból, és rám mászott? - fejezte be a gondolatot Draco. - Se előtte, se utána, se akkor... Nem feküdtem le Astoria Greenglass-szal. Vagy bárki mással az elmúlt két évben, rajtad kívül.

Csak bámultam a fagyis dobozt előttem, és garantáltan keserű volt az íze.

Nyeltem egyet, majd felnéztem a férjemre. Aki egy reménykedő félmosollyal és ugyanolyan szerelemmel nézett a szemembe, mint eddig mindig az elmúlt másfél évben.

- Akkor kié a gyerek? - kérdeztem, elgondolkodva. Persze, ezek után eszembe sem volt kételkedni. Draco sosem hazudna nekem ilyenben. Vagy más valamiben egyáltalán.

- Nem tudom. De biztos nem az enyém - Draco közelebb csúszott felém a székével, hogy át tudja karolni a vállamat, és hogy a hajamat eltűrve, meg tudja simogatni az arcomat. - Valószínűleg megcsalt, amikor rájött, hogy nem áll szándékomban kielégíteni a szexuális igényeit.

- Fúj! - hunytam le a szemem rögtön, és inkább próbáltam elterelni a figyelmem, hogy ez a kép ne égjen bele az agyamba.

- Igen, én is ezt mondtam - elnevettem magam, és ekkor már felnéztem Draco szemébe. - Lehet, hogy Flinté a gyerek.

- Flinté? Marcus Flinté? - ráncoltam a szemöldökömet, nem értve, hogy a Mardekár kviddics-csapatának volt kapitánya hogy kerül bele a képbe.

- Elég biztos vagyok benne, hogy csapta Astoriának a szelet és elég sokszor voltak egymás közelében - magyarázta Draco.

Na, ez sem segített. Ahogyan elképzeltem Flintet és Greenglass-t, attól is hányingerem lett.

De legalább már Draco kikerült a képből.

- Örülök, hogy nem kerültél szorosabb kapcsolatba Astoria Greenglass-szal - ismertem be, mintha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló. Még jól emlékszem a féltékenység és a düh torokszorító, dermesztő keserűségére, ami szurkálta a gyomromat is.

Biztos vagyok benne, hogy sosem fogom elfelejteni azokat az érzéseket, amik abban a pár hónapban kavarogtak bennem.

- Miért kerültem volna, amikor nekem csak Hermione Granger kell?

- Igazából... Malfoy.

__________________

2003. Április 12-én, hajnalban, éppen, amikor a Nap feltűnt a látóhatár peremén, Fleur Weasley (született Delacour) életet adott második kislányuknak, akit Dominique-nak neveztek el. A kislány első pillanattól kezdve tágra nyílt őzike-barna szemekkel nézett végig a kis világára, de legfőképpen a nővérére, a már lassan három éves Victoire-ra, miközben szüleik azt próbálták kitalálni, hogy az újszülöttnek milyen színű is a haja, vörös vagy szőke. (Mint ahogyan annak idején, Vic-kel is tették - akkor nem tudtak döntésre jutni, és azóta sem tud egyikünk sem.)

Dominique-nál határozottan a szőke győzött.

_________________

2003. Május 4-én három terhes és egy nem-terhes nő ült a Mungó folyosóján a párjaikkal, mindannyian arra várva, hogy Harry Potter mikor nyitja ki az ajtót. (Persze eközben mindegyikőjük tíz percenként járkált vécére.)

Talán mindünk közül Draco és George volt a legidegesebb. Így nekem nem csak azzal kellett törődnöm, hogy a kis lurkóm bennem ismét a hólyagomon ül és az utóbbi időben kedvenc elfoglaltságát végzi: rugdos, amint csak az apja hangját meghallja, és mivel Draco szája be nem állt, mert éppen hisztizett, én félig a kisfiunkat nyugtattam, félig Draco-t és George-ot.

Az ég már teljesen fekete volt, tele csillagokkal, amikor Harry végre kilépett az ajtón.

És bejelentette, hogy James Sirius Potter megérkezett a világunkra.

___________________

- Tudod, azt hiszem, hogy percről percre kövérebb leszek - a tükör előtt forgolódtam, egy nyári terhes nadrágban és bő rövid ujjúban. Szuggeráltam a már hét hónapos pocakomat.

- Remélem is - érkezett a megjegyzés Draco Malfoy felől, aki a gyerekszoba frissen festett világoskék falai között, a sötétben világító csillagok alatt szerelte össze a babaágyat.

- Csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam - fújtam ki a levegőt, és inkább visszahúztam a hasamra a pólót. Tényleg úgy éreztem, hogy az utóbbi hetekben, ahogyan lassan beköszöntött a nyár, egyre terebélyesebb lettem. Ami nyilvánvalóan szükséges is volt, tekintve, hogy egy aprócska élet fejlődött bennem.

- Nem. Azért, mert minél nagyobb vagy, annál magasabb lesz a fiunk - tette a következő megjegyzést a férjem, mire besétáltam a szobába, hogy lásson is.

És, hogy én is lássam őt.

- Szóval rendben van, hogy akkora vagyok, mint egy bálna, ameddig a fiunk fog tudni kviddicset játszani - nevettem el magam keserűen. - A kviddicsben nem is számít, hogy milyen magas. 

Erre Draco csak tovább vigyorgott, amolyan Malfoy-os vigyorral, majd pár perccel később bejelentette, hogy összeszerelte a kiságyat és a helyére tolta. 

- Csak azt kívánom, bár ne kéne elmenned - próbáltam elterelni a gondolataimat róla, hogy otthon fog hagyni, egyedül és egy ideig sikerült is. De minél közelebb voltunk az indulása pillanatához, annál nehezebb lett. 

- Csak azért kell, hogy a baba születése után itthon tudjak maradni, legalább két hónapig - lépett hozzám közelebb Draco, és magához ölelt, megsimogatta a hajam, bátorítóan a szemembe nézett. - És maximum huszonnégy óráig fog tartani a bevetés. Holnap estére itthon is vagyok. 

- Igen, de egyedül leszel... mármint persze nem egyedül, de... például Harry sem lesz ott - érveltem. Harry, érthető okokból, mióta James megszületett nem járt dolgozni. És az auror-törvények szerint, miután egy aurornak gyermeke született, a következő két évben nem szabad terepre küldeni, bevetésre. 

- Igen, pont ezért kell nekem mennem - bólintott Draco. Elámultam, hogy milyen felelősségteljesen és felnőttesen kezeli a helyzetet, pedig pontosan tudtam, hogy neki ugyanannyira nehéz itt hagyni engem, mint ahogyan nekem nehéz látni, ahogyan elmegy. - Minden rendben lesz. Nem kell aggódnod. Azért sem, mert az árt a babának, ha elkezdesz stresszelni. 

- Tudom. De nem tehetek róla - kezdtem el duzzogni, amiért nem tudtam a terhes-hormonjaimat okolni. Már azelőtt sem szerettem, amikor Draco ismerős nélkül ment el bevetésre, mielőtt terhes lettem volna. 

- Tereld el a figyelmed. Menj el Ginny-hez, látogasd meg a babát. Írj név ötleteket a papírra - utalt a hűtőre ragasztott jegyzettömbre, amire mindketten a név ötleteinket írtunk rá, amikor eszünkbe jutott valami.

- Gondolj úgy rám, hogy csak dolgozom, az irodában és ne képzelj el háborús övezetet, mert az távol áll az igazságtól! - tanácsolta Draco, és tudtam is, hogy ezt kell tennem. De már előre belesajdult a szívem, hogy ha belegondoltam, egyedül kell majd aludnom. 

Mármint... nem egyedül. Hiszen már sosem voltam egyedül. Ez volt az... ő volt az, ami a legfőképpen biztatott.

- Mi van ha... ha vihar lesz az éjjel? - vázoltam fel a következő lehetséges bal-eseményt, és már a gondolatba is beleborzongtam, hogy ha hülye vihar lesz, akkor nem fogok majd tudni egész éjszaka, és úgy fogok félni, mint egy csecsemő, ha Draco nem lesz ott, hogy átöleljen. 

- Takarózz be és... - ezzel Draco kivonult a szobából, majd egy percen belül egy mugli hangfelvevővel a kezében tért vissza. - Felvettem a neked a Somewhere over the rainbow-t, vész esetére. És az egész repertoárt a babának, ha nyűgölődne. 

Tátott szájjal néztem a férjemre, és éreztem, hogy a szívem a kétszeresére dagadt. Draco Malfoy mindenre gondolt. Mindenre. 

Hogy engem megnyugtasson, ha történne valami. Hogy a babát megnyugtassa, mert tudja, hogy az ő hangja a kis lurkó kedvence, mindig, mintha válaszolni akarna az apjának, és sokkal kevesebbet makacskodik - amennyiben egy magzat tud makacskodni -,  hogy ha az apja hangját hallja. 

Mielőtt Draco mondhatott volna bármi többet, amennyire a hatalmas hasam miatt tudtam, szorosan átöleltem, a fejemet óvatosan a mellkasára döntve. 

- Szeretlek - motyogtam, bele a pólójába. Ő félig a hátamat, félig a derekamat simogatta, belepuszilt a hajamba. - Nagyon-nagyon szeretlek. 

- Ó, én is szeretlek, kincsem - válaszolta egészen halkan. Éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe és nem voltak benne biztos, hogy csak a hormonok álltak a könnyeim mögött.

- Visszajössz, ugye? - suttogtam, szinte érthetetlen, a torkomban egy hatalmas gombóccal.

- Mikor nem jöttem vissza? - tette fel a költői kérdést Draco, és egy kicsit eltolt magától, hogy bele tudjon nézni a szemembe. - Bárhol is vagyok, bármi is történik... Visszajövök hozzád. Hozzátok.

A hasamra simította a kezét. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, amikor megéreztem, hogy a baba rúgott egyet, abban a pillanatban, amint Draco odatette a kezét.

- Gondolod, hogy kihagyom a további közös életünket? - csak megráztam a fejem, és engedtem, hogy újra magához húzzon.

- Most már családos ember vagy. Szóval vigyázz magadra, vagy Merlin engem úgy segéljen... - suttogtam a fülébe.

- Tudom... - bólintott Draco.

Pár perc múlva elengedtünk egymást, Draco pedig aggódón az órára nézett.

- Idő van? - kérdeztem, miköztem letöröltem a kézfejemmel az arcomat.

- Igen - bólintott Draco, hallottam a hangján, hogy ez ugyannyira nehéz neki, mint nekem, ha nem jobban.

Utáltam elbúcsúzni tőle. Mintha a szervezetem ellen szólt volna. Nem volt természetes.

Olyan szorosan ölelt, amennyire csak tudott anélkül, hogy fajdalmat okozott volna.

- Szeretlek, te rendkívül makacs púp a hátamon - vigyorodtam el, amikor egy kicsit elhajoltam. Ő hozzám dőlt, hogy meg tudjon csókolni, a könnyeink összekeveredtek az ajkainkon.

- Szeretlek... Hermione Granger - simogatta meg az arcomat.

- Igazából...

- Malfoy - fejeztük be egyszerre, majd elnevettük magunkat.

Ezután Draco lehajolt, hogy puszit nyomjon a hasamra. Egy újabb rúgás érkezett bentről.

- Téged is szeretlek, kicsi sárkány. Vigyázz az anyukádra - utasított a pocakomban lévő gyermekünket, mire elnevettem magam.

- Tényleg ideje lenne kitalálnunk egy nevet neki.

Egészen az ajtóig kísértem Draco-t. Az elválás még úgy is eszeveszettül szörnyű volt, hogy tudtam, vissza fog jönni és nem lesz semmi baja.

Több tucat csók és ölelés után engedett el.

És elment.

Letelepedtem a kanapé egyik sarkába, bekapcsoltam a Szívek szállodája ismétlését a tévében, de csak háttérzajnak funkcionált. Pedig a kisfiam imádta, amikor azt néztem. De most nem. Ő is érezte, hogy nem vagyok nyugodt.

A falon lévő táblát néztem, amire az utóbbi hónapokban új képek is kerültek. Például az egyik rólam készült a fürdőkádban, minden tiszta hab (még az arcom is) és csak a hatalmas pocakom és a fejem látszik ki belőle. Egy másik képen az egész arcom nem látszódik, csak az, hogy mosolygok, és hogy Draco leguggolt elém, hogy meg tudja puszilni a hasam.

Mintha csak a hasam lévő kis lurkó is látta volna a képeket, jelzésképpen rúgott kettőt.

- Tudom, nekem is hiányzik - mondtam, és megsimogattam, hogy érezze, én itt vagyok.

Inkább lejjebb halkítottam a tévét, és a kezembe vettem a hangfelvevőt. Elindítottam Draco repertoárját, a kisfiunk kedvenc dalait. Könnybe lábadt a szemem, amikor meghallottam a férjem énekhangját, amint gyerekdalokat, brit népdalokat és varázsló altatódalokat énekel.

És még egyet. Ami nagyon kedves emlékeket jutatott eszembe. A City Of Stars-t. Annyira magával ragadott az emlék, hogy nekem is el kellett kezdenem énekelni vele.

De a kisfiam nem nagyon akarta, hogy én is énekeljek. Ezt egy rúgással jelezti is. Csak az apját akarta hallgatni.

- Igen, tudom, ő sokkal jobban énekli, mint én - nevettem el magam. - Tudod, nem szép dolog kedvencet választani, még mielőtt egyáltalán itt lennél. Ez nagyon nem fair velem szemben... Scorpius.

A név hirtelen csúszott ki a számon. Át sem gondoltam, csak kijött.

A kezembe temettem az arcom és elnevettem magam.

Aztán felpattantam, a terhes nők futásával kispuriztam a konyhába és egy tollat felkapva, hatalmas betűkkel ráírtam a nevet a papírra, ami szándékosan átlógott az én oszlopomból Draco-éba.

SCORPIUS!!! - írtam. És a miheztartás végett, alárajzoltam a Scorpius csillagképet is.

Ezzel már volt neve a kicsi sárkányunknak.

Scorpius Malfoy, alig várom, hogy találkozhassak veled!

_______________

Draco alig ért haza (a hisztérikus állapotom valamelyest elmúlt nap közben, de zokogva borultam a nyakába, amikor belépett az ajtón), amikor egy róka patrónusa kiáltott ránk a kandalló árnyékából, Blaise Zambini hangján, és utasított minket, hogy rohanjunk a Mungóba.

Ahogyan a kollégáimat ismerem, kezdte őket idegesíteni, hogy mi állandóan ott vagyunk. Mert éppen valamelyikünk szül.

És hol volt még a vége?

Azzal, hogy Laurel Zambini-nél beindult a szülés, elérkeztünk a sor feléig.

Draco és Pansy a folyosón járkáltak, Blaise-zel próbálták felvenni a legilimencia kapcsolatot, de érhető okok miatt, Zambini ehhez túl ideges volt.  Angelinával fáradtan néztünk össze, és inkább csendben vártunk.

Az óra éppen elütötte az éjfélt, a nap pedig átpördült május 22-ére, amikor a kórteremből egy örömittas kiáltást hallottunk, ami mindenkit felkeltett a félálomból.

Az újdonsült apuka, Blaise pár perccel később rontott ki az ajtón, és a szülés miatt rákerült kék köpenyben omlott Draco karjaiba, félig sírva, félig nevetve.

- Van egy fiam! Van egy fiam! - mondogatta megállás nélkül, képtelen volt elhinni.

Újabb pár perc kellett, hogy megnyugodjon és el tudja mondani, a kisfiuk neve Vincent Alexander Zambini.

__________________

Újabb hetek el. Szinte végig babalátogatóba jártam vagy Ginny-hez, vagy Laurel-hez, hogy ott segítsek nekik, ahol tudtam. Amennyire tudtam. Lassan nyolc hónapos terhesen ez nem volt annyira egyszerű.

De a legjobb barátnőimnek nem kellett sok segítség. Ginny a legjobbtól tanulta az anyaságot, Molly Weasley-től. Laurel mellett pedig a Zambini família állt teljes vállszélességgel, nem érdekelve őket, hogy az örökösük félvér lett. A legkevésbé sem.

Mindkettőjükből földön túli boldogság sugárzott, amikor az aprócska fiaikat a kezükben tartották, rájuk mosolyogtak. A szeretetük sokkal nagyobb volt, mint a fáradtságuk. Ebből tudtam, hogy nem lesz majd semmi bajuk. Az ösztönös anyaság előjött belőlük, és tudtam, hogy legnagyobb csodákként fogják fel a fiúk születését. És pontosan ezek is voltak.

Csodák.

Angelina és én sorstársakként néztünk egymásra, számolgatva a napokat, hogy mennyi van még hátra a saját gyermekünk megszületéséig.

Mint utóbb kiderült, neki már nem sokat kellett várnia.

Már egyre kevesebben álltunk kint a Mungó ugyanazon folyosóján, mint a korábbi két alkalommal.

A Nap magasan járt az égen, amikor George Weasley óvatosan lépett ki a kórteremből. Kezében tartva egy apró teremtményt, fehér törülközőbe csomagolva.

George-ot Fred halála óta nem láttam így sírni. De ezúttal a végtelen öröm is ott csillogott a szemében.

Amikor felénk mutatta a magzat mázos kisfiút, aki jól láthatóan George tejfehér bőrét örökölte (annak ellenére, hogy Angie-nek olajbarna bőre van), és világítottak a feje búbján az élénkvörös hajszálak.

Megkérdeztük, hogy mi a neve, George mosolya pedig még nagyobb lett.

Fred Weasley 2003. Június 15-én változtatta meg örökre a szülei életét.

Ezzel pedig már csak mi maradtunk.

_________________

Próbáltam a levegőmet irányítás alatt tartani, miközben Draco elhúzódott tőlem, megbontva az előző pozíciónkat, és mindketten a saját térfelünkön feküdtünk az ágyon.

- Akármilyen eszveszejtő is ez, Granger, ugye tudod, hogy ez a... Teória egyáltalán nem bizonyított? - - fordította félig felém a fejét Draco, kapkodva a levegőt.

- Orvos vagyok, pontosan tudom - intettem le lomhán. - De nem árt megpróbálni.

Ezzel a lendülettel újra fel is akartam emelkedni, kezdetnek, hogy megcsókoljam Draco, aztán...

De ő elkapta a kezem, mielőtt eljutottunk volna a következő pontig.

- Granger - morgott fel Draco, és feljebb szenvedte magát, hogy bele tudjon nézni a szemembe. - Már számon sem tudom tartani, hogy mennyiszer szexeltünk a nap folyamán. És akármennyire is szeretném folytatni, hullafáradt vagyok.

- Aj, sajnálom - nyüszítettem fel. A hormonok teljesen átvették felettem az irányítást. - Csak azt akarom, hogy végre kijöjjön a baba! Már egy hét eltelt a kiírt dátum óta, és csak egy kicsit belefáradtam, hogy kövér és rusnya vagyok, és még a lábujjamat sem vagyok képes látni.

- Remdben, rendben - sóhajtott fel Draco, és a mellkasára húzott. - Először is, nem vagy kövér, hanem terhes. Másodszor, nem vagy és soha nem is voltál rusnya. Harmadszor, oké, az hogy nem látod a lábujjad, elég szívás, de még mindig ott lesznek, amikor újra látni fogod őket.

- Ha te mondod - morogtam, majd felemeltem a fejem, hogy meg tudjon csókolni. Persze én ezt simán úgy kezdtem el alakítani, hogy szorosan egymáshoz tudjunk simulni.

- Granger, kérlek! - nevette el magát Draco, amikor el tudott szakadni tőlem. Ki gondolta volna, hogy Draco Malfoy-nak ekkora lélekjelenléte és ereje van. Pláne, ha a szex elutasításáról van szó. - Adj nekem egy órát, aztán tovább próbálgathatjuk a teóriádat. De, ha engem kérdezel, a baba akkor fog jönni, amikor kedve tartja, tök mindegy, hogy hányszor szexelünk.

- Rendben - bólintottam, elgyengülve, és inkább visszafeküdtem Draco mellkasára.

Pár perc múlva a lélegzete egyenletessé vált, az ölelése meggyengült... Hát, elaludt.

Én viszont ébren voltam, számolgatva a perceket, hogy mikor fog eltelni az egy óra.

Alig húsz perc múlva úgy döntöttem, hogy lemegyek a konyhába, valami nasiért, hogy addig elfoglaljam magam, ameddig a férjem méltóztatik felkelni.

Egy kicsit felemelkedtem, amikor megéreztem, hogy valami folyik le a lábamon. Ahogyan kibújtam Draco karjai közül és felültem, megláttam, hogy egy apró kis pocsolya formálódik alattam.

Na végre! - sóhajtottam fel magamban, és el is vigyorogtam. - Nem bizonyított teória a seggem!

Orvos vagyok, fel tudom ismerni, amikor az embernek elmegy a magzatvize.

Ami azt jelenti, hogy kilenc hónap után végre, pár órán belül, a karjaimban fogom tartani a kisfiamat.

- Draco! - fordultam hátra, és Draco karját kezdtem el rázogatni, hogy felébredjen. - Draco!

- Egy óráról volt szó, Granger. Nem húsz percről - nézett fel az órára a férjem, borzas hajjal, nyúzott arccal.

- Tudom, de elfolyt a magzatvizem! - tört ki belőlem, ahogyan szépen-lassan felálltam.

Draco hirtelen felült, de ez volt az egyetlen mozdulata, amúgy tökre lefagyott.

- Ne csak ülj ott, Drake! Csinálj valamit! - morogtam fel, és hirtelen egy fájdalom hasított bele a hasamba. Remek, a fájások is elkezdődnek!

- Mit csináljak? Sosem volt még gyerekem, nem tudom mit csináljak. Nem tanítanak ilyen dolgokat. Nincs kismama-oktatás a Roxfortban! Bellatrix világosított fel! És a mai napig viselem az érzelmi következményeit.

- Csak szedd elő a táskát, Draco! - szakítottam félbe a férjem hadarását, még mielőtt dührohamot kaptam volna.

- Mi? Most?

- Nem, jövő héten! Persze, hogy most! - gúnyolódtam, és továbbra is azt vártam, hogy mozduljon meg, mert én egészen biztosan képtelen vagyok.

- Ugye nem most rögtön kezdesz el szülni? - nézett rám hitetlenül. - Nincs legalább öt-hat vaklárma az igazi dolog előtt?

- Nem most rögtön, de igen! Igen, mindjárt el fogok kezdeni szülni! - kiáltottam fel.

- Ó! A francba! - káromkodta el magát Drake, és ki is pattant az ágyból, hogy megkeresse az előre elkészített táskát.

Na ja, én még a saját szülésemre is teendő-listával készülök!

- Draco! - kaptam el a kezét, és odahúztam magamhoz. - Nemsokára itt lesz a kisfiunk!

- Igen, igen. Itt lesz - Draco sokáig nem tudott fókuszálni, aztán megtalálta a szemeimet. Ezután kezdtem el látni, hogy tényleg kezdi elhinni. Pedig nagyon nehéz volt. Még úgy is, hogy ott volt köztünk a kilenc hónapos pocakom, és ott folyt köztünk a magzatvíz is. - Nem igaz, Scorp, hamarosan itt leszel velünk?!

- Imádni fog - mosolyogtam rá. Tudva, hogy ezt akarja. Nem csak hallani akarja, hanem hogy a valóság is ez legyen. Biztosítás kellett neki, hogy a kisfiunk szeretni fogja. - Nagyon fog örülni, hogy ilyen apukája van, mint te. Ebben biztos vagyok.

- Nem vagyok elég ehhez, Hermione - rázta meg a fejét Draco kétségbeesetten.

- Dehogy nem vagy az - biztosítottam. - És ha nem vagy az... Akkor itt vagyok neked. Mint mindig.

- Mint mindig. Ameddig az univerzum össze nem omlik - azzal a vigyorral nézett rám, ami az egyik oka volt annak, hogy beleszerettem. - Menjünk! Találkozzunk végre a fiunkkal.

_______________________

sziaaaasztok!

Na mit mondtam, hogy próbálom megírni? Hááát sikerült. És még hosszabb is lett mint az előző!!!
Waaaaa!!!

Szóval remélem, hogy tetszett nektek! Írjátok le, hogy mi igen, mi nem, mi volt a kedvenc részetek, mit gondoltok, mire számítotok!!!!

Mint láthatjátok, megérkeztek a Next Generation első tagjai! Összefoglalom gyorsan nektek az eddigieket, kor szerint 😂😂:
Edward Remus (Teddy) Lupin, Victoire Weasley, Dominique Weasley, James Sirius Potter, Vincent Alexander Zambini és Fred Weasley.

Hamarosan érkeznek a többiek is 😂😂 most azt remélem, hogy a kedvenc Malfoy párosunk kisfiának születését is meg tudom írni a vizsgaidőszak előtt!

Köszönöm, hogy még vagytok, hogy olvastok, hogy támogattok !!!!! ❤❤❤❤❤❤❤❤

K

iegészítés!!! Éppen kiraktam a részt, amikor felmentem a Twitterre és megláttam az utolsó képet amit beleraktam a fejezetbe. Literally 3 perccel ezelőtt osztotta meg Emma Watson és a szívem most úgy ver mint egy kolibrié 😍😍😍😍