H E R M I O N E 

___________________

Harcos vagyok.

Túlélő vagyok.

Sok mindent túléltem már életemben. Háborút. Szívfájdalmat. De még sosem éreztem azt, amit akkor éreztem.

A testemen kívül voltam. Tudatában voltam, hogy mi történik. Ott voltam. De mégsem.

Megpróbáltam összehúzni magamon a talárt, amit rám terítettek, amint megérkeztünk a Mungóba, de az ujjaim nem találták és nem is voltak képesek rászorítani az anyagra.

Eközben a lábam egyfolytában járt. Az ujjaim felhagytak a próbálkozással, és megtalálták azt a pontot a nyakamon, ahol ott halványlott az a lila szívásnyom, arról a reggelről, amikor még minden jó volt és normális.

Az emlékeimen kívül, csak ez maradt meg tőle.

- Hermione... - egy kéz érintette meg a térdemet, mire megállt a remegés, a fejem automatikusan felkaptam a hangra, kirázott a hideg, és végigsimítottam a nedves arcomon.

Blaise volt az. Halványan rémlett, hogy utánam érkezett meg a Mungóba, miután a gyógyítók nem engedték, hogy Draco után menjek, és Blaise leült mellém a folyosón, és eddig a pillanatig az egyik karját védelmezően körém fonta.

- Itt vagy? - tudtam, hogy miért kérdezi, és azt is tudtam, hogy kívülről mennyire látszik, hogy nem, nagyon nem vagyok jelen. Így csak megráztam a fejem. Megszólalni nem is próbáltam, nem is sikerült volna.

- Vérzel. El kéne menned beköttetni a sebeid - simított végig gyengéden Blaise a vállamon. A hirtelen érintésre összerezzentem. Valóban, éreztem, hogy a ruhám át van ázva néhány helyen a vértől. De ez cseppet sem érdekelt.

- Jól vagyok - nyökögtem ki magamból, a torkom olyan volt, mint a smirdli papír. Azzal, hogy megszólaltam, egy gát mintha összeomlott volna bennem, és ismét elkezdtem sírni. Blaise nem jegyzett meg semmit, pedig tudtam, hogy lát.

Ő annyira nem tudott semmit mondani, mint ahogyan én neki. Nem tudtuk, hogy mit mondhatnánk egy olyan embernek, aki éppen az élet és halál között lebegő legkedvesebb szerettéért aggódik.

Ekkor kicsapódott az ajtó, és Ginny Weasley-Potter lépett be. A haja kócosan lebegett utána, köpenyét vércseppek borították. Nem az ő vére volt, ez egészen biztos. A sérülteket segített ellátni Angelinával a Parancsnokságon. Amint megtalált minket a szemével, odarohant, kérdőn nézett ránk, hátha valamit le tud olvasni az arcunkról.

- Hogy van? - kérdezte halkan, leguggolva elém, a kezét a térdemre téve. Én csak összepréseltem az ajkaimat, és Blaise válaszolt Ginny-nek.

- Nem tudunk semmit. Bevitték a műtőbe, nem engednek be minket - mondta Blaise, szinte kétségbeejtően vészjósló hangon. - Pansy bent van.

Ez volt az egyetlen, ami valamennyire vígasztalt. Hogy Pansy éppen jó időben volt jó helyen. Amikor megérkeztek a hopponáló aurorok az ájult Draco-val - és persze velem, mert eszem ágában sem volt elengedni őt -, Pansy az előtérben sürgölődött, és önként jelentkezett, hogy bemegy a műtétre, bájital szakértőként.

- Te hogy vagy? - kérdezte Ginny, ezúttal egyértelműen tőlem, mert megszorította a térdemet. Felnéztem rá, remélve, hogy azzal, hogy látja az arcomat, nem kell megszólalnom. - Muszáj mondanod valamit.

Pechemre, Ginny a legjobb barátom.

- Nem tudok - ráztam meg a fejem, másodszorra sikerült képeznem a hangokat a mondathoz. - Az agy ilyenkor egy átok.

Tényleg az volt. Minden percben újra és újra lepergett előttem az a pár mozdulat, amiről biztos voltam, hogy megpecsételi az egész életemet, ilyen vagy olyan módon.

Az ajtónál álltam a Nott birtokon, kerestem Draco-t. Nem vettem észre, hogy egy Halálfaló felém fordította a pálcaját, és átkot üvöltött rám. Mire észbe kaptam, Draco elém ugrott a semmiből. És őt érte az átok. Helyettem.

Egy szimpla Stuporból annyi probléma még nem is lett volna. De Draco-t már érte addig egy Sectumsepra és több más bénító átok is, amiket nekem nem mondott el.

Rögtön elájult.

Az erősítés éppen akkor érkezett, és elhopponáltak velünk a Mungóba. A műtő előtt kezdtek el velem veszekedni, hogy nem mehetek tovább Draco-val. Én, a hisztérikus állapotomban, ezt nem akartam engedni. Ordítottam, csapkodtam. Mégis kizártak.

Azóta ott ültem a folyosón, sokkot kapva. Blaise pár perccel utánam érkezett, és szó nélkül leült mellém.

- Le kéne menned, hogy ellássák a sebeidet - javasolta finoman Ginny. Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne kiáltsak fel.

- Jól vagyok - ismételtem el ugyanazt, amit Blaise-nek is mondtam. Nem lehettem túl gyengéd, mert Ginny visszahőkölt. Ezért a homlokomat a tenyerembe ejtve folytattam. - Nem vagyok képes elmenni innen. Egyszerűen nem megy. Mellette kell lennem.

Erre nem tudtak mit mondani. Mindketten értették, hogy miért nem. Mindkettőjüknek volt egy olyan személy az életében, akiért ugyanazt megtették volna és még többet, mint én Draco-ért.

- Hermione... - sóhajtott fel Ginny, szánakozó hangon. Utáltam ezt a hangot. Nem volt szükségem arra, hogy sajnáljanak.

Arra volt szükségem, hogy Draco éljen. És mellettem legyen.

- Szóltál Narcissának? - kérdezte a vörös. A torkom összeszorult, amint megjelent lelki szemeim előtt Narcissa Malfoy. Az arca, amint végighallgattja a patrónusom üzenetét. Hogy a fia, az egyetlen fia, az egyetlen megmaradt szerette... Élet-halál között van. Mert engem akart megmenteni. Feláldozta magát értem.

- Küldtem neki patrónust - válaszoltam végül. - Hamarosan itt kell lennie.

- Mi van a Halálfalókkal? - nézett fel Blaise Ginny-re. Ő rögtön utánunk távozhatott, és akkor a harc még bőven folyt. Felnéztem, összehúzva magamon a takarót, próbálva nem felszisszenve, amikor egy sebhez ért az anyag. Végre, egy téma, ami talán az agyam 20%-át eltereli Draco-ról.

- Szerencséjük volt, hogy akkor érkezett az utánpótlás - sóhajtott fel Ginny. - Nott-ot és Dolohov legtöbb követőjét elfogták, és már úton is vannak az Azkaban felé, Merlinnek legyen hála!

- Nott? - kérdeztem. Amikor elraboltak az Abszol Útról, csak néhány Halálfalót ismertem fel, akik a Roxforti csatában, vagy a minisztériumi ütközetnél ott voltak. Nem is tudtam azon gondolkodni, hogy kinek állt volna érdekében engem elrabolni, vagy hogy egyáltalán mi okból történt.

- Theo apja valószínűleg három éve ott bujkált a birtokon, tökéletes álcabűbáj mögött, az erdő mélyén, így nem csoda, hogy nem találták meg - kezdte el magyarázni Ginny. Emlékeztem, hogy Theo apja, az idősebb Nott az egyik nemesi Halálfaló volt, Voldemort hűséges követe, nem mellesleg a Malfoy család közeli barátja. - Antonin Dolohov régi szövetségeit szedhette össze, hogy saját sereget toborozzon.

- Miután rájöttünk, hogy eltűntél, mind a Parancsnokságon voltunk, amikor betörtek az ablakok, és egy... kék kis füstjel jött be, egy üzenet, ami belemászott mindannyiunk agyába - folytatta Blaise, baljós hangon, mire összeráncoltam a szemöldökömet.

- Mint Fleur és Bill esküvőjén - szúrta közbe Ginny, hogy el tudjam képzelni. Lassan bólintottam, jelezve, hogy folytassák.

- A hang azt mondta, hogy mi, az ex-Mardekárosok vérárulók vagyunk, szégyent hozunk Malázárra, meg minden blabla. Azzal akartak megbüntetni minket, hogy bántják a szeretteinket, akik "okai" az árulásunknak - Blaise hangjából sütött a gyűlölet, és valahogy a szégyen is, bár nem volt rá oka. Nem az ő hibája volt.

- Laurel jól van? - kérdeztem, tudva, hogy valószínűleg őt is elő tudták rángatni valahogy a Halálfalók, és rögtön elkezdtem aggódni, minden sötét kép a szemem előtt lebegett.

- Jól van. Védelembe helyeztük, amikor megtudtuk, hogy veszélyben van - bólintott Blaise, egy apró mosollyal.

Az ajtó ismét kicsapódott, mi pedig mindannyian elhallgattunk, amikor megláttuk, hogy ki lép be.

Rögtön felpattantam, nem is törődve azzal, hogy a takaró leesett az egyik vállamról és a földön húztam magam után, amikor nekiiramodtam a belépő ember felé.

Narcissa Malfoy felé.

Ahogyan a szemébe néztem, tudtam, hogy mit érez, hogy mi jár a fejében. Tudtam, mert bennem ugyanazok az érzések kavarogtak.

Az egyik kezemet megfogta, majd a másik kezével az arcomhoz nyúlt, hogy letörölje róla a könnyeket, és elsöpörje a szemem elől a copfomból kibomló hajszálakat. Tipikus anyai mozdulat volt, amit már nagyon-nagyon régen nem éreztem, és éppen a legjobb pillanatban tért vissza hozzám. Sosem gondoltam volna, hogy pont Narcissa Malfoy fogja visszahozni bennem az anyai érzést, hogy milyen is, ha az ember mellett ott van az édesanyja.

- Hogy vagy, drágám? - kérdezte remegő hangon Narcissa, és biztos voltam benne, hogy csak udvariasságból teszi, igazából arra volt kíváncsi, hogy mi van a fiával. Amit maximálisan meg tudtam érteni. Mert én is miatta aggódtam.

- Túlélem - válaszoltam szűkszavúan és halkan, a hangom még mindig reszelős volt.

- És hogy... Hogy van Dr-Draco? - Narcissa nyelt egyet, kapkodva a tekintetét köztem és Blaise között, aki kiegyenesedett a székén, Ginny pedig leült a helyemre a guggolásából.

- Még... Még a műtőben. Nem tudunk... Sok mindent. De Pansy bent van vele, gondoskodik róla, hogy rendes ellátást kapjon - próbáltam biztosítani Narcissát arról, hogy minden rendben lesz. De hiába, a hazudozás sosem volt az erős pontom, a hangom mindent elárult. De reméltem, hogy valamennyire megpróbál hinni nekem. Vagy legalább, úgy tesz.

- Te nem mehettél volna vele? Hiszen gyógyító vagy! - az egyik felem azt kívánta, bárcsak bemehettem volna, és segíthettem volna a tudásommal meggyógyítani. De a hisztérikus állapotomban, nem biztos, hogy előnyös lett volna.

- Még csak tanonc vagyok. És érzelmileg érintett, így egészen biztosan nem engedtek volna be - magyaráztam.

Ezután leültünk.

A percek órákká váltak. Mi pedig még mindig csak vártunk.

Ginny feje Blaise vállára omlott, a vörös lány félig aludt, de Blaise is laposakat pislogott. Én sem bírtam nagyon tartani magam, a fejem folyamatosan dőlt Blaise stabilnak tűnő, szabad válla felé. Nem gondoltam, hogy a remegve dobogó szívemmel, a zakatoló agyammal és a szaggatott lélegzésemmel képes leszek egyhamar lehunyni a szemem. De fizikailag és lelkileg is annyira kimerülhettem, hogy hiába, a fáradtság győzni látszott felettem.

- Hermione, drágám! - Narcissa megsimította a karomat, mire összerezzentem, készenlétbe villant át az agyam. - Menj haza! Lásd el a sebeidet, vegyél egy fürdőt, aludj egy kicsit! Feleslegesen vagyunk itt ennyien. És egy igazán megterhelő napon vagy túl, rád fér egy kis alvás! Majd hívunk, ha érkezik valami hír.

- Nem tudok aludni, ha nem vagyok a közelében - próbáltam kimenteni magam. Nem akartam elmenni. Nem is tudtam, hogy Narcissa hogy gondolja ezt.

- Tényleg haza kéne mennetek - mondta Blaise is, felváltva nézve rám és Ginny-re. Ginny rögtön bólintott, kifejezve, hogy ő egyetért Narcissával. Felállt és megfogta a kezem.

- Fáradt vagy, vérzel és sokkos állapotban vagy. Haza kell menned. Ha bármi történik, küldenek neked a patrónust, vagy magadtól visszajössz egy pár óra múlva - a mondat végén megszorította a kezem és felhúzott a székről, úgy hogy se időm, se erőm nem volt tiltakozni. Ezt eldöntötték, helyettem. Azt akarták, hogy menjek haza, miközben életem szerelme a műtőben küzd az életéért. Engem arra kárhoztatnak, hogy nem lehetek mellette végig, hogy legalább a tudat meglegyen, hogy múlik rajtam valami.

Igazából, múlt is. Hiszen miattam volt olyan állapotban. Engem raboltak el. Felém küldtek egy átkot. Az irántam érzett szerelméből ugrott elém. Hogy engem védjen meg.

Megköszörültem a torkomat, hogy a síráskényszert valamennyire eltüntessem.

- Bármi történik, értesítsetek - néztem rá Draco másik két legfontosabb emberére az életben, beletörődve a sorsomba. Nem volt erőm vitatkozni. Nem lett volna értelme.

Így, akármennyire is fájt, haza kellett mennem.

Nem mintha otthon aztán jobb lett volna.

Hazamentem, a saját lakásomba, ami sosem érződött igazi otthonnak, nemhogy a történtek után. Szívesebben mentem volna Draco lakására, de ott semmilyen cuccom nem volt.

Ígérem neked, te makacs fafej, hogy ha életben maradsz, gondolkodás nélkül odaköltözök hozzád! - esküdöztem gondolatban. Csak tartsunk már ott.

Csámpást elterülve találtam a földön, a nappali közepén, mintha a világvégét várná. Nem is hibáztatom, hogy gondolkodás nélkül rám ugrott, amikor meglátott. Szerencsére, amikor négy napja elindultam dolgozni, hagytam neki vizet és némi macskakaját a tányérjában, de ígyis az éhhalál küszöbén állhatott.

Miután eleget tettem macskatartói kötelességeimnek, és a macskám bosszúszomjas tekintettel méregetett habzsolás közben, amit teljes mértékben megértettem, előkerítettem az egyik szekrényből a bájitalos ládámat. Lenyúztam magamról a ruháimat, hogy el tudjam látni a sebeimet.

Eközben próbáltam nem gondolni az eseményekre, amik a sebekhez vezettek. Nem ment könnyen. De először muszáj volt meggyógyítanom magam, mielőtt elmerülhettem volna az önsajnálat édes gyönyöreiben.

Csak pár vágás volt a karjaimon, a vállamon és egy nagyobb a mellkasomon. De semmi igazán komoly. Elmormogtam néhány Hippocrax-ot, majd lekentem fájdalomcsillapító és összehúzó kenőccsel az összes sebet, hogy gyorsabban gyógyuljon. Majd becsoszogtam a fürdőbe, hogy szétbontsam a hajam, ellenőrizve, hogy van-e fejsérülésem. De nem. Se fejsérülés, se agyrázkódás. Csak a sokk. De az extrémen, nem mintha bárki is hibáztatott volna.

A szemem már így is hatalmasra duzzadt és vörös volt, de hiába, a könnycseppek egyre csak csorogtak lefelé. Megnyitottam a csapot és hideg vízzel locsoltam meg az arcom.

A tükörképem egy emberi roncs volt. Úgy is éreztem magam. És őszintén, azt is érdemeltem. Ha én nem vagyok hülye, elővigyázatlan, figyelmetlen... Akkor az egész meg sem történik.

Nem tudtam változtatni a múlton. Legalábbis, nem igazán. Időnyerő nélkül nem, ami sajnos nem állt rendelkezésemre.

Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy bárhogy is történt volna, egyikünk rosszul lett volna. Egyikünk ígyis-úgyis belebetegedett volna. Nem, ez nem segített. Én voltam az, aki belebetegedett. És meg is érdemeltem.

De ki kellett tartanom.

Érte kellett kitartanom. Talán ha érzi, hogy én erős vagyok, és tud belőlem valamit meríteni. Csak reménykedni tudtam benne.

Egy gyors fürdés után, összekontyoztam a hajam, és visszamentem a nappaliba. A tétlenség kezdett összemorzsolni belülről.

Szerencsére a doboz, Draco doboza, nem volt eltéve. Szinte feltéptem, és könyékig túrtam benne, hogy megtaláljam, amit keresek. Elégedetten kiáltottam fel, amikor végre elérték az ujjaim a ruha anyagát.

Egy aprócska boldogság szikrát jelentett, hogy magamhoz húzhattam a pulcsiját, amit azóta viselt, hogy a mugli világba került. Elég ideje volt nála ahhoz, hogy beszívja az illatát. Gondolkodás nélkül magamra húztam.

Ezután... Csak ültem. Bámultam a semmit. Ültem egy kicsit a kanapé egyik felében, majd átmásztam a másikra, majd megpróbáltam feküdni, de az fájt, és aludni amúgy is képtelen voltam.

Így telt el egy, majd másfél óra.

Nem bírtam tovább. Ki kellett onnan szabadulnom.

Így fogtam a pálcámat, még időben eszembe jutott, hogy Csámpásnak öntsek macskaeledelt, a bajok elkerülése végett, levitációs bűbájjal, és már el is hopponáltam. Vissza a Mungóhoz.

Az már más kérdés, hogy alig tudtam bejutni a főbejáraton. Mivel az előcsarnok tele volt emberekkel. Mégpedig varázskamerás, pulitzer pennás újságírók tobzódtak.

A tömeg közepén pedig ott állt Blaise Zambini, aki - a kézmozdulataiból ítélve - éppen veszélyelhárítást végzett, és szájbarágósan magyarázott.

- Blaise! - sziszegtem, amikor elég közel értem ahhoz, hogy halljon. - Mi a fene van itt?

- A keselyűk valahonnan tudomást szereztek arról, hogy téged elraboltak, és valahogy azt is tudják, hogy valaki megsérült. Potter szerint a Parancsnokságon is lesben állnak, hogy azzal meg tudjanak jelentetni valamit - magyarázta a fiú, miközben a karjával próbált engem eltakarni a tömeg elől. - Nem tudják, hogy ki sérült meg.

- És az jó is így! Nincs szükségünk arra, hogy... Itt ólálkodjon mindenki - háborodtam fel, és megrántva karját, magával húztam az intenzív osztály felé. - Most Draco a legfontosabb.

- Tudom. Nekem is - sóhajtott Blaise.

- Mit... Mi történt? - kérdeztem, a műtét kimenetelére kíváncsian. Tudnom kellett, hogy mi van vele.

- Ha nem jöttél volna, rögtön hívtalak volna - állt meg Blaise. A hangszín megijesztett, így megtorpantam. - A gyógyító beszélni akart velünk a műtét kimeneteléről. Nemrég fejezték be. 

Biccentett a fejével, majd, amikor látta, hogy  nem egészen vagyok mozgékony hangulatban, gyengéden megfogta a kezem, és húzott maga után. 

Narcissa Malfoy mellett ott állt Houghton gyógyító, aki az egyik tanárom is volt. Se a nő arcáról, se az orvoséról nem tudtam semmit leolvasni, így megszorítottam Blaise kezét, hogy valamennyibe kapaszkodni tudjak, ha a folyamatosan remegő és gyengülő térdeim nem tudnák tartani többet a lépést. 

- Houghton gyógyító! - szólítottam meg a férfit, recés hanggal. 

- Granger kisasszony! - fordult felém a gyógyító. Talán valami klisé kérdéssel vagy sajnálatkifejezéssel akart kezdeni, de amikor meglátta az arcomat, ezt elvethette. Látszólag sem voltam csevegő hangulatban. 

- Hogy van? - kérdeztem, amikor észrevettem, hogy senki nem volt képes magától megszólalni. Ezért nekem kellett kezdenem, mert belülről szétvetetett az ideg. Doboltam a saját könyökömön, és eszelős pillantással méregethettem a medimágust, ami nem hogy nem érdekelt, de tökéletesen indokolt is volt.

- Nos... - kezdett bele Houghton, életem leghosszabb percei után, és a szemkontaktust váltogatta köztem, Narcissa és Blaise között. - Mr. Malfoy-t már a Sectumsepra előtt érték különböző átkok, majd amikor az utolsó Stupor érte, teljesen elveszítette az eszméletét.

Bólogattam. Ezekkel tisztában voltam. Nekem az ezek után történtekre volt szükségem.

- Sok vért vesztett, mire a műtőbe ért. De a legjobb gyógyítóink voltak bent vele - köztük Pansy Parkinson - Azt kell, hogy mondjam... Mr. Malfoy ereje igazán figyelemre méltó. Sokan nem élték volna túl azt, amin ő keresztül ment.

- Tehát... Életben van? - alig mertem kimondani a szavakat. Még elhinni is féltem. Féltem, hogy ha kimondom, elrontok mindent. Azt akartam, hogy éljen. Nem is kívánhattam volna többet. Ezért imádkoztam. De olyan könnyen kicsúszhatott minden a kezeink közül. Belerokkantam volna.

De már az az apró kis reménysugár több fényt vitt a világomba.

- Életben van - biztosított Houghton gyógyító, egy bátorító mosoly kíséretében.

Nem tudom, hogy mikortól tartottam bent a levegőt, amit végül ekkor kifújtam. A gombóc a torkomból kezdett fellazulni, a szívem pedig kezdett visszalassulni normálisra. Bár a könnyeimtől fuldokoltam.

Ennyi volt. A remény és a megkönnyebbülés teljesen taccsra tett. És ez volt a legjobb érzés, a szerelmen kívül, amit valaha éreztem.

- Altatásban tartjuk, hogy gyógyulni tudjon. De... a nehezén már túl van - fejezte be Houghton.

Igen! Köszönöm Merlinem! Köszönömköszönömköszönöm! - küldtem a fohászaimat a varázsló-mennybe, miközben a könnyeim megállíthatatlanul csorogtak lefelé, a kimeríthetetlen fájdalom forrásából táplálkozva. 

- Egy valakinek engedélyezem egyenlőre a látogatást - szinte nem is hallottam a gyógyító utolsó mondatát, ameddig Narcissa meg nem szorította a karomat.

- Menj, drágám! - utasított finoman Mrs. Malfoy, egy halvány mosollyal. Összezavarodva néztem rá.

- Nem... Nem akarsz te bemenni? - kérdeztem remegő hangon. Akármennyire is szerettem volna látni Draco-t, Narcissa mégiscsak az anyja volt. Nem vehettem tőle a lehetőséget, hogy lássa a fiát, miután attól rettegett, hogy esetleg meghalhat.

- Nem, drágám. Neked most nagyobb szükséged van rá, mint nekem - mosolyodott el bíztatóan.

- Menj, Mione - utasított Blaise, és gyengéden a szoba felé lökött.

Még visszanéztem rájuk, mielőtt lenyomtam a kilincset. Hogy bátorítást nyerjek a tekintetükből. Mert rettegtem. Rettegtem, hogy mit fogok látni.

Majd beléptem.

Ott feküdt az ágyon, valami förtelmes kórházi ruhában, amit a műtét után adhattak rá. Ahogyan magamat átölelve közelebb lépkedtem hozzá, megláttam a kanült, ami az orrán keresztül bumpálta bele a levegőt, és a a könyökhajlatába kötött infúziót.

Nem gondoltam soha, hogy Draco Malfoyt valaha is ilyen sebezhetőnek, összetörtnek fogom látni. A szemei csukva voltak, természetellenesen sápadt arcán világított a pár napos borosta, a haja kócos volt, fénytelen, hátra volt simítva.

- Szia, kicsim - köszöntem neki halkan, bátortalanul, miközben az ágy mellé húztam a széket, hogy leülhessek mellé. Tétován megfogtam a kezét. Mindig hideg szokott lenni, de ez most más volt.

Hittem benne, hogy a kómában tartott emberek hallják a külvilágot, így beszélni kezdtem hozzá, hátha... Talán ha meghallja a hangomat, ha érzi, hogy ott vagyok, több erőt fog valahonnan nyerni.

- Fogalmad sincs, mennyire megrémültem. És, hogy most mennyire megkönnyebbültem - töröltem meg az egyik kézfejemmel az arcomat. - Annyira... Annyira aggódtam. Pokolian fájt. Hogy elvettek tőlem, hogy nem engedtek hozzád. Olyan volt... Mint a pokol maga.

Perzselően fájt a mellkasom amint fújtam ki a levegőt. De valahogyan ki kellett mondanom. Valakinek.

Nem is valakinek. Neki kellett elmondanom.

- Azt hiszem, hogy keresztülmentem a gyász öt fázisán. De nem jutottam el az elfogadásig - magyaráztam tovább, és az ajkamhoz emeltem Draco kezét. - Merlin, annyira fájt. Fáj, hogy nem vagy mellettem, hogy attól kellett félnem, hogy többet nem leszel ott mellettem, hogy örökre elveszítelek. El sem tudom hinni, hogy te hogyan bírtad ki majdnem három hónapig.

Újabb szaggatott lélegzetet vettem, hogy bírjam szuflával még a következő mondatokat. Majd egy puszit nyomtam Draco kezére, hogy valamennyire átérezzem azt, hogy ő mit szokott csinálni, amikor engem kell vigasztalnia.

- Merlin, annyira szeretlek, Draco! Annyira nagyon - újra megtöröltem a szememet, mert a könnyek kezdték újra elhomályosítani a szemem. - Annyira... Annyira dühös vagyok rád, hogy elém ugrottál. Mert nekem nem lett volna sok bajom. Te pedig amiatt itt vagy. Bármit is hiszel... Te sokkal erősebb vagy nálam. Te jobban bírnád ezt az elviselhetetlen fájdalmat.

Megszorítottam a kezét.

- Érted lélegzem, Draco. Miattad dobog még a szívem. Neked - ütögettem meg a mellkasomat. - Nem veszíthetlek el, érted? Nem tudom nélküled elképzelni a világot, az életet. Elvesznék, ha itthagynál. Remélem, hogy hallod, ahogyan könyörgök neked, hogy ne hagyj itt! Könyörgök, pedig soha nem könyörgök senkinek.

Éreztem, hogy még apróbb darabokra török, pedig az szinte már elképzelhetetlen volt.

- Ki kell tartanod, vissza kell jönnöd. Ki kell tartanod, mert még akarlak téged. Még szükségem van rád - soroltam teljesen elkeseredve, kétségbeesetten. - Tudom, hogy azt mondanád, hogy legyek erős és... És tartsak ki. És... Nem is tudom... Tartsam meg önmagam és ne essek szét. De ez annyira, annyira nehéz. Szükségem van rád. Ennyire egyszerű.

Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd el verni, a vérem zubogott, az agyam zakatolt.

- Esküszöm, hogy... Hogy ha nem ébredsz fel, akkor megengedem Blaise-nek, hogy úgy nevezze el a gyerekeinket, ahogyan csak akarja! És te is pontosan tudod, hogy akkor olyan neve lenne a gyereknek, hogy Betelgeuse! - kezdtem el fenyegetőzni. Szinte meg is jelent lelki szemeim előtt, ahogyan Draco kinyitja a száját, hogy tiltakozzon, visszavágjon, megkérdőjelezzen, és arrogánsan vigyorogjon. - Igen, én is tudom, hogy azt mondtam, hogy gyerek. És nem, nem vagyok terhes. Tudom, hogy... Különböző okok miatt nem is beszéltünk erről. Elég fájdalmas téma ez nálunk. De... De tudnod kell, hogy igen. Igen, bármit is kérnél, igent mondanék rá. És... Akarom ezt veled. Nem csak... Nem csak Hermione néni akarok lenni. Hanem azt akarom, hogy Anyának szólítsanak. És azt akarom, hogy a közös gyerekeink szólítsanak Anyának! Az sem érdekel, hogy valami arisztokrata nevet választasz nekik, vagy, hogy tőled fogják örökölni a tejfölszőke hajat. Te mondogattad mindig, hogy a mi gyerekeink alapjában rengetnék meg az ismert világot, és én akarom ezt látni. Inkább legyen fél életem veled, mint egész életem valaki mással.

Teljesen kifulladtam, mire befejeztem az utolsó mondatot. A könnyeim rászáradtak az arcomra, és ahogyan éreztem, Draco kezére is, amit egyre jobban szorongattam.

- Csak arra van szükségem, hogy visszajöjj hozzám. Kérlek, kérlek! - suttogtam. - Annyira szeretlek!

Ezután lehunytam a szemem, hátrabillentettem a fejem, miközben még mindig Draco kezét szorítottam, és ugyanazt az imát kezdtem el mormolni Merlin felét, amit már egész nap is ismételtem, mantraként.

Ahogyan hallgattam a szívhangját jelző csipogást, fogtam a kezét, valamennyire éreztem a teste melegét (amennyire egy kómában tartott ember teste meleg lehet), elkezdett lecsukódni a szemem, és szép lassan lehanyatlott a fejem Draco mellkasa környékére.

Nem tudom, hogy mennyit szunyókálhattam, amikor valaki megérintette a vállamat, mire felriadtam.

Blaise volt az.

- Tudom, hogy eleged van abból, hogy ezt kell hallgatnod, de tényleg haza kéne menned pihenni. Tudom, hogy amikor hazaküldtünk, nem tudtál aludni. És itt... Nem tudsz mit tenni - mondta Blaise, ahogyan fölöttem állva szeretetteljesen végigsimított a karjaimon.

De én megráztam a fejem, amire gondolom számított is.

- Nem fogom elhagyni még egyszer - ezt érthettem arra is, hogy a kórházban nem fogom még egyszer otthagyni. Vagy érthettem általánosságban is, az életre. Hogy nem fogom még egyszer ugyanazokat a buta, fájdalmas hibákat elkövetni.

- Nem fog meghalni - erősködött Blaise, egy pillanatra rajtahagyva Draco-n az aggódó, de valamennyire megkönnyebbült pillantását. Aztán megint rám nézett. - Van miért élnie. Te.

Egy pillanatra elgondolkodtam, megfogva Blaise kezét, amit hátulról a vállamra tett. És Draco-ra néztem. Békesnek tűnt. Nem olyannak, aki éppen kómában van, mert alig tizenkét órája majdnem meghalt.

Jól lesz. Jól lesz. Jól lesz.

Újra együtt leszünk.

Amint ezt képes voltam el is hinni, és nem csak mondogatni, még utoljára megtöröltem az arcomat. Majd előredőltem, adtam egy puszit Draco arcára, a fülébe súgtam, hogy szeretem és, hogy mielőbb jöjjön vissza hozzám.

És felálltam, majd Blaise-t követve, kilépdeltem a szobából.

Amint lenyomtam a kilincset, a hátam mögött Draco gépe elkezdett gyorsabb ütemben csipogni. Mire hátrafordultam.

És...

- Hermione!

___________________________

Igenigenigen!!!!

A Feel Real hivatalosan is elkezdődött!!!!!!

Ma túl voltam az emelt magyar érettségimen (már csak 3 van hátra 😂😂😂), így pihenés gyanánt, elkezdtem befejezni az első fejezetet. Ami sikerült is, mint láthatjátok.

Remélem, hogy a következőt kicsit hamarabb tudom majd hozni, bár nem tudom hogy az érettségi cécó mennyire fogja engedni, de ígérem, próbálkozni fogok.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok az új nézőpontról, hogy a jóslásotok bejött-e, hogy mit gondoltok a történésekről, és legfőképpen, hogy mire is számítotok most, szóval írjatok kommentet!!!!!

Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok!!!!