A reggeliző társaság nagy része feloszlott, így mi Rezgarral és Nezzel alkottunk édes hármast. Szomorúan konstatáltam, hogy az én kezemben is üresen tátong a második ételdobozom, már az alját is maradék mentessé takarítottam. Mondjuk, még bőven beleférne valami desszert, mert egy elképesztő csoda folytán, nincs annyi kreditem, amit egyetlen étkezés alatt eltüntethetnék. Megcsillant a szemem az ötletre. Sietve indultam az ételosztó felé.

– Hová mész? – lassított le mellettem Zaed. – Most kezdtek sorsolni!

– Desszertért! – mutattam fel az edényem, azzal sarkon fordulva hagytam magára kedvenc a vámpír-elfemet a gyülekező tömeg közepén. Mind a kijelzőkhöz siettek, így szabad utam nyílt az ételadagoló felé. Hamar választottam egy fagylalt alapú gyümölcsös süteményt, amit visszavittem korábbi helyemhez. Nerezáék csendben ücsörögtek gondolataikba mélyedve. Nem akartam megzavarni az emelkedett eszmecserét, szóval ledobtam habtestem, törökülésbe rendeztem a lábaim, és sietve téptem fel a doboz tetejét. Úgy tömtem magamba az édességet, mintha pillanatokon belül bárki elvehetné. Jót mosolyogtam a gondolatra. Aki az étel és közém áll, az halál fia. Judyt, nálam sokkal édesszájúbb, de most úgy éheztem a cukorra, mintha évek óta nem ettem volna. Közben hátam mögül tisztán hallottam a vegyes érzelmi kitöréseket. Éljenző és meghökkenő hördülések hangjai váltották egymást a tömegből, mikor újabb párosítások kerülhettek a kijelzőre.

– Nem nézed meg ki az ellenfeled? – érdeklődött Rezgar.

A hangja nyugodtan csengett, mégis mikor rápillantottam gondterhelt arcot vágott. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ennyire a szívéhez nőttem volna, de Rez hatalmas és ijesztő termete ellenére, meglepően mélyen tudott kötődni egyesekhez, és oltalmazón vette védelmébe a gyengébbeket.

– Miért, fogadni szeretnél? – terült el széles mosoly az arcomon, de nem értékelte. Sértett ábrázattal méregetett. – Csak viccelek, lazulj fel.

– Süteményes a képed – jelentette ki. Sietve töröltem le arcomról a maradékot, és a dobozba pillantva láttam, hogy a desszertemnek is nyoma veszett. Két kanál és vége is, gyötrelem!

– Véleményem szerint... – kezdte volna Nez, de az a tapló Egat a szavába vágva ordított rám.

– Sigyn! Neked hála mocskos gazdag leszek! – magasba szaladt a szemöldököm. – Ötezer kredittel fogadok ellened! – ígérte boldogan.

A képernyőt bambulva hunyorogtam, hogy lássam, miről beszél. Bassza meg, ez az idéző pacák! Egatra villantottam szememet, arcom úgy befeszült, hogy éreztem teljesen lezsibbadt az állkapcsom az idegtől.

– Sig, ne törődj vele – súgta Nez. Lassan fordultam vissza feléjük, majd újra az előttem heverő üres dobozra meredtem. A gyomrom durva liftezésbe kezdett, néha dobott egy tuti szaltót, a félelemtől. Azaz idéző legalább hat, ha nem is, hétszázas besorolást kaphatott. Kettőt pislogok majd és holtan rogyok össze odabent.

– Ne hagyd, hogy túlfeszítse az idegeidet. Csak balhét akar kirobbantani – morogta Rezgar is az orra alatt. Édes, hogy azt hiszi Egat szavai idegesítenek. Hidegen hagy ez a szemétláda, de mit fogok csinálni Kha'ial? Nyernem kell, valahogy muszáj lesz trükköznöm.

– Lehet minden vagyonomat a meccsedre kéne feltennem, Sig!

Mi a franc, beakadt nála a lemez? Minek provokál? Tudja, hogy szétrúgom a megroggyant valagát, ha kekeckedik. Zsákban akar távozni innen?

Éreztem a többiekből áradó feszültséget. Látnom sem kellett az arcukat, hogy tudjam, mindketten puszta kézzel építenék be Egat rusnya képét a talajba. Szerencsére háttal ültem annak a majomnak, így nem látta kiülni arcomra a feszkót.

– Kha'i egy rettegett idéző, és téged választottak ellenfelének. Hálám a sírig üldözni fog kislány, ígérem!

Hatásvadász módon lassú mozdulattal, mégis lazán beintettem neki. A tömeg egy emberként szisszent fel.

– Ó, picinyem, nagyon is élveznéd, ha a számba vennélek. Álmodozz csak!

Tisztán hallottam, hogy vigyorog, és vége volt. Elpattant bennem valami. Ez a pasas szeret belerohanni a pofonba. Széles mosoly terült el arcomon. A pillanat tört része alatt kaptam üres ételdobozom után. Tudtam, hogy Rezgar meg akar majd állítani, szóval, a tőlem telhető leggyorsabb mozdulattal vágtam izomból a Xandari fejéhez a cuccot. Pont a kopasz homlokának ütődött a darab. Döbbent csend lett úrrá a tömegen, míg én mélyen fúrtam tekintetem Egatéba. Ő lassan nyúlt a fájdalmas ponthoz, amit óvatosan nyomkodott meg az ütés helyén, és amint felfogta mi történt, rám üvöltött.

– Gyere ide, – már indultam is – és kitaposom a terrai beledet! A szajha anyád megbánja, hogy nem nyelt le, te gané hordalék. Rohadtál volna meg a...

Egyetlen pillanat hiányzott, hogy az öklömmel ritkítsam a fogsorát, mikor hirtelen valaki megragadt hátulról és visszahúzott. A hónom alatt átnyúlva kapott el az illető. Láttam, hogy Judak, Egatot hergeli és üvöltözik. Az a gyáva egyetlen lépést sem tett felém, csak válogatott szitkokat szórt rám. Egész testem súlyát latba vetve rúgkapáltam, hogy szabaduljak a szorításból, de nagyon határozottan szorított magához, aki elkapott.

– Ne-ne! Sigyn nyugalom – beleborzongtam Loki mély hangjába. – Szándékosan hergel, hát nem látod? – súgta, mintha csak a tudatos belső hangomként szólna, mégis szabadulni akartam. Éreztem, hogy mindjárt kibillenünk az egyensúlyából, így leálltam a kapálózással. A többiek körülöttünk ordítottak és szitkozódtak. Sokan a felmenőinket emlegették, mások meg azért üvöltöztek, hogy hagyjuk abba a balhézást.

– Elég ebből! – toppant közénk Nereza.

Mintha acélozott oszlopot emeltek volna közénk, csak őt láttam magam előtt. Hangosan fújtattam, de amint megláttam Nezt elszállt a haragom, és felfogtam mibe is keveredtem. Megint. Szerencse, hogy nem ütöttem meg azt a baromarcút, mert verekedés tört volna ki, és akkor az őrök egyből ránk rontanak. Zakatolt a szívem. Tagjaim remegtek a lassan eső adrenalin szintemnek hála, így már nem is álltam ellen a szorításnak. Nem az érzéseim diktáltak, és haragommal együtt kiszállt belőlem az erő is. Ha Loki nem tartott volna a lábamon, abban a pillanatban összeroskadok, de erős mellkasának dőltem, hogy összeszedjem magam. Zihálva kapkodtam levegőért.

– Ha lehiggadtál elengedlek – ígérete.

Mély levegőt vettem. Sorra egymás után. Kilégzés-belégzés-kilégzés. Nyugi, Sig. Szememet hosszú pillanatig csak arra baromra meresztettem, szúrós tekintettel meredtem felé, de minden erőmmel azon voltam, hogy végre kitisztítsam ködbe borult gondolataimat. Loki lassan engedett el, óvatosan hátrált tőlem, én meg se moccantam. Örültem, hogy két lábon állok. Szerencsére egy szót se szóltam, így nem ronthattam tovább a helyzeten, pedig szívem szerint válogatott szitkokkal küldtem volna Egatot a pokolba. Reszketve vettem a levegőt, mikor Nez szigorú tekintetével találtam szemben magam.

– Most mindenki leteszi magát egy sarokba és lehiggad. Bőven elég napi egyszer magunkra haragítani az őrséget.

Jól van. Mindent értek. Szó nélkül trappoltam el, úgy szeltem végig a folyosót, hogy egy rajzfilmben még csíkot is húztam volna magam után. Egy-kettőre utam végéhez értem. A zsákutcába kerülve, a folyosó legvégében idegesen járkáltam fel-alá a fal mellett, mint egy ketrecbe zárt tigris. A francba, mit tettem? Annyira hülye vagyok. Hagytam, hogy Egat szavai elborítsák az agyam, és majdnem nekiestem. Gyáva, számító alak! Az őrök megbüntettek volna, ha rárontok és nem érdekelte volna őket, hogy este a küzdőtérre kell mennem. Simán kiverik belőlem a haragomat, és akkor az a fikarcnyi esélyem is elszállt volna, hogy túléljem a viadalt. Egat biztosra megy. Tényleg nyerészkedni akar a mérkőzésen. Összefontam karjaim, és bejárat irányába pillantottam, ahol az imént majdnem egymásnak ugrottunk. Pontosan tudtam, hogy most azon túráztatja magát, miként hergeljen fel újra. Nem mehetek a közelébe, amíg el nem visznek, csak ha ritka higgadt maradok. A falnak döntöttem a hátam, lassan csúsztam le a tövébe. Meg kell nyugodnom, hogy ebédnél visszamehessek. Muszáj még egyszer a küzdelem előtt ennem, ha jó erőben akarok maradni, mert a leggyengébb izmomra és minden agysejtemre szükségem lesz, hogy koncentrálhassak a küzdelem alatt, csak akkor tudom majd a maximumot nyújtani. Szent ég, de mocskos jól esne most egy kávé! Epekedve sóhajtottam fel. Térdeimre könyököltem, hogy ujjaimat tincseim közé fúrhassam. Vajon, ha a felszerelésemben szerepelnek a nanofegyverek, tényleg megkaphatom őket a küzdelemhez? Jó lenne egy ilyen holmit használni, legalább vértezetnek, hogy jobbak legyenek az esélyeim. Próbáltam feleleveníteni, mikor Adger küzdelmeit néztem a kivetítőn. Sok mozdulatát memorizáltam a harcok alatt, de a felére nem is vagyok képes, a másik felét meg nem is tudom, hogy vitte végbe. Kénytelen leszek az ösztöneimre, és kevéske közelharci tudásomra támaszkodni. Odahaza az Akadémián elsajátítottam a leghatásosabbakat. Tudtam az elméletét a legtöbbnek, és a gyakorlatot is, ami illeszkedett a méretemhez, de ezek többségét varázstalan humanoidok ellen fejlesztették ki. Kibontottam tincseimet, és kétszer átfésültem őket ujjaimmal, hogy a hajam elveszítse szénaboglya jellegét. Pótcselekvésként babráltam a szálakkal és masszíroztam a fejem, hogy megnyugtassam az elmém. Korábban Nereza és Rezgar megtanított, néhány sajátos harci mozdulatot, amiket náluk gyakorta használtak, de piszok nehéz újat tanulni egy ilyen gyenge halandó testbe zárva. Itt a többség, népének erős és kiemelkedő képességekkel rendelkező harcosa. Nyilván esélyem sincs elsajátítani a módszereiket, főleg, amit nem az én csontozatomhoz találtak ki. Most viszont már hiába is próbálnék új trükköket tanulni, kevés időm maradt elsajátítani bármit is... a meglévő tudással kell kiötlenem valami módszert a túlélésre. Kha'i... Ezt jól megszívtam... Persze, logikus. A rangsorom növelésével erősebb ellenfelet rendeltek ki hozzám. Vajon ezt számításba vette, az az okostóni, mikor meghekkelte a dolgaimat? Amint végre kíméletes nyugalom ereszkedett rám, kezdtem laposabbakat pislogni, mint előtte. Szép lassan hajtottam karomra a homlokomat, és alig hogy lehunytam a szememet rögvest elnyomott az álom.

***

Pillanatok telhettek csak el, és máris éreztem, hogy valaki a vállamat rázza. Egyből felkaptam a fejem.

– Hogy? Figyelek!

Loki acélkékjeivel néztem farkasszemet. Az arcomtól centikre méricskélt, vészesen közel hajolt, ezért meglepetten dőltem oldalra. Nehezen viseltem, ha valaki engedély nélkül betolakodott a személyes terembe.

– Ebédidő van. A többiek rég végeztek – adta tudtomra.

– Máris? Így elszaladt az idő? Kösz, az értesítést. – Pattantam fel egyből, és ő követte a mozdulatomat. Azonnal elindultam, de Loki megragadta a karomat.

– Hé-hé, nyugalom. Néhány perc már nem változtat semmin. Beszélnünk kell – állított meg.

Ajaj. Fordultam vissza. Ugye, nem az iménti kirohanásomról akar beszélgetni? Semmi kedvem lelkizni. Türelmetlenül vártam, és arckifejezésemet látva, hamar megeredt a nyelve.

– Említetted az álmaidat...

Hál istennek! Lazultam fel egyből, de ekkor feltűnt, hogy Loki tekintete fel-le jár az arcom körül, és a frizurámat figyeli. Nem kellett tükör, hogy tudjam megint totál kócos lehetek. Zavaromban sietve kezdtem összerendezni tincseimet, hogy befonhassam.

– Ezt, kérlek, hagyd abba, és figyelj – parancsolta. Vérbeli herceg.

– Mindent hallok Loki, ez csak pótcselekvés – tájékoztattam, de makacskodott. Egy szót sem volt hajlandó szólni, amíg be nem fejeztem.

– Szóval... Azt mondtad voltak olyan álmaid, amikben számodra ismeretlen alakokat láttál.

Hatásszünetet tartott, vagy megerősítést várt, fogalmam sincs, de bólintottam, hogy végre folytassa.

– Mi volna a lényeg? – érdeklődtem. Nem bírom, ha kerülgetjük a forró kását.

– Tudnom kell, mit láttál pontosan. Emlékszem, hogy említetted, szerinted ezek az álmok haszontalanok, de engem érdekel a dolog.

Sóhajtottam.

– Nézd, nem sok értelme volt. Egy hatalmas palotában voltam, valamilyen díszteremben, vagy templomban, fene tudja. Egy vén fószer előtt térdeltem, aki valami bazi nagy aranytrónuson ült, és állatira pipa volt rám. Egy nő volt mellette, aki tuti az én oldalamon állt, mert szerintem próbált kimenteni a tagnál. Mindegy. Valamivel magamra haragítottam az öreget, és ezért meg akart büntetni, aztán a nő még kérlelte egy ideig, de szerintem magasról tett rá, mert utána meghaltam. Azt hiszem kinyírt a fazon.

– Várj. Ez így értelmetlen...

– Én is épp ezt mondtam, figyelsz te rám?

– Látnom kell - tájékoztatott.

Hogy mit akar? Ugye nem fog a fejemben turkálni...? De mire felfoghattam volna, mire is készül már zuhantam is. Legalábbis épp olyan érzés volt, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt, és újra ott találtam magam, abban a végzetes pillanatban, a rémálmom kellős közepén.

A gigászi teremben állva csodálkozva pillantok végig a gazdagon díszített aranyoszlopokon, és körülöttük tornyosuló égig érő falakon. A lemenő nap sugarai narancssárga fényével búcsúztat. Jól tudom életem a végéhez közeledik, éreztem, hogy Urd keze megérintett. Itt töltött perceim a legvégső pillanatok. Ám, ez alkalommal minden igazibbnak hat, tisztább, valóságosabb számomra, mint eddig bármikor. Már nem fedi köd elmém zavaros képeit, mintha lehullt volna a fátyol szememről. Élesen rajzolódnak ki előttem a jelenlévő alakok. A trónuson ülő férfi, kinek aranyhaja deresedik, arcán barázdákat véstek az évek, mégis alkatán tisztán látszik, hogy teste erőtől duzzadó, hatalma teljében él. A közelében türelemmel, és együttérző mosolyával engem nyugtató hölgy, aranyló hajkoronával, fiatalos bájjal, tiarával, és uralkodói ékszerekkel egy angyal szépségével vetekedik. Mindkettőjüket régről ismerem, mégse tudnám nevükön szólítani őket.
Tisztán látom az igényesen vésett rúna mintázatok az oszlopok tövében, és amint letérdelek, alkaromra pillantva részletgazdagon dekorált ruházatom, lehelet vékony kristály fonallal szőtt anyagát is csodálkozva fürkészem. Soha korábban nem láttam, ehhez fogható vértezetet. Bizony annak tűnt, harcosok öltözékének.
A legnagyobb tisztelettel, bűntudat nélkül járultam ide, és ereszkedtem most féltérdre. Szememet az aranyba foglalt padló véseteken járatom, jól megfigyelve, és felelevenítve magamban milyen régóta ismerem már a terem padlóját átszövő mintázatokat, akárcsak a tenyeremet. Aranyszínű tükörsimára csiszolt felületéről tisztán látom a trónusát elfoglaló istenséget. Mély orgánuma már ismerős hangon dörren rám, mégsem értem hozzám intézett szavait. Nem bántam meg a tetteim, mégis tudom, hogy hibát követtem el. Zaklatottan folytom magamba lélegzetem, míg szívem hevesen dobol a fülemben.

– Nincs bocsánat a tetteidre, Sigyn! Mélységesen csalódtam. Bármily módon is szépítenéd a történteket ellenszegültél a parancsomnak. Éppen te, kire az életemet rábíztam volna! A büntetésed száműzetés. Helheim tárt karokkal várja a hozzád hasonló árulókat. Nem léphetsz át soha többé a Valgrind alatt.

Szívemet megannyi szikla súlya húzza, amint kiszabja rám ítéletem. Elhűlve emelem rá tekintem. Mindvégig tudtam, hogy nem kaphatok kegyelmet, mégis megrémítenek e szavak, mert csak most döbbenek rá; még nem készültem fel a halálra. Van rá mód egyáltalán? Hogy elfogadón, békében várd az örök elmúlást? Van más módja a semmivé válásnak, minthogy csatában veszítsd el az életed? Szólásra nyílnak ajkaim, bár tudom hiába is ellenkeznék, nincs mentség a tettemre.

Társa, ki a jobbján áll, és mindvégig néma türelemmel várakozott, most lassan fordul felé. Az asszony, aki lélegzetelállítóan vonzó kisugárzással, megnyugtató bájjal, és kifinomult, elegáns mozog. Lágy óvatossággal közeledik felé, hogy a védelmemre keljen.

– Kedvesem. Sigyn, most is az életét adná érted, és a birodalomért. A szíve szerint cselekedet, nem pedig ellened. Kérlek, adj esélyt, hogy helyrehozza tetteit.

A nő puszta jelenléte is nyugalommal töltött el. Tudtam, ő az utolsó, aki önös érdekek nélkül a segítségemre siet, ha teheti. A férfi tekintete is megenyhül párja szavai hallatán, apró mosoly jelenik meg ajka szegletében, majd ismét szigorúvá rendezett ábrázatát újra felém fordítja.

– Szerencsés vagy, hogy egy ilyen szörnyűség után is akadnak, kik a védelmükbe vesznek.

Nem találtam szavakat. Hálával pillantottam a hölgy felé, ezúttal is lenyűgözött a bátorsága. Fel mert szólalni a védelmemben, biztosra vettem, hogy őt is csendre utasítja majd. Királyom, és parancsolóm gondterhelt sóhajt ereszt meg, mialatt engem méricskél, ám mintha most az asszony szavainak hála elillanna a düh, amin át eddig engem figyelt.

– Legyen, ahogy királyném kéri. Sigyn, megfosztalak az erődtől, és hatalmadtól – nyújtja felém üres kezét. Erőm egy pillanat alatt semmivé foszlik. Páncélom és a fegyvereim apró fénygömbökként illannak el. Ekkora már saját súlyomat sem vagyok képes megtartani. A földre rogyom előttük. Csupasz alkalomra, és tenyeremre támaszkodom. Ujjbegyemmel még tisztán érzem a hűvös padlóba vésett éles barázdákat. – Megfosztalak a rangodtól és az emlékeidtől. Midgardra száműzlek a halandók világába, míg jobb belátásra nem térsz. Új életet kapsz, de mindent előröl kezdesz, hogy megtanuld a kötelességedet. Nem térhetsz vissza Asgardba, nem kaphatod vissza az erődet, míg hűséget nem tanulsz.

Mellkasomban az utolsó dobbanás lágynak, erőtlennek hat, és nem követi újabb. Minden azonnal elsötétül, már csak elernyedt tagjaimat érzem egy röpke pillanatig a semmibe zuhanni, de a testem már nem ér földet.

Nagyot ugrottam. Izmaim megfeszülve rándultak meg, mikor azt hittem elérkezett a becsapódás pillanata. Rémülten pislogtam körbe, mire felfogtam végre, hogy ismét a börtönben vagyunk. Megpillantottam Lokit, és egyből elöntött a harag. Ott állt előttem, rezzenéstelenül, lehunyt szemekkel koncentrált, fejemet két tenyere közé fogta, alig érezhetően érintett meg velük, én meg azt hittem mentem felrobbanok. Hogy a búbánatos pokolba képzelte, hogy ezt megteheti? Megragadtam a felsőjét, és egyetlen fordulattal a falnak löktem. Döbbent meresztett rám a szemét, mikor magához tért. Épp csak felfogta hol van, azonnal lekevertem neki egy istenes balhorgost. Az ütés nagyot csattant a képén, és a fal adta a másikat.

– Az ég szerelmére! – nyögött fel.

Tenyerét az arcára tapasztotta. Totális felháborodásában, értetlenül, szájtátva bámult rám, tekintete üvöltötte a kérdést: Ezt most miért kaptam? Jaj, könyörgöm ne adja már a naiv lelket, pontosan tudja miért! Sarkon fordultam, mielőtt újabb verekedésbe keverednék, de ez az idióta nem tudja, mikor kell feladni. Utánam jött. Komolyan nincs benne szemernyi életösztön se?

– Sigyn, állj meg kérlek, hallgass végig!

Először arra gondoltam, hogy bevárom őt, és visszafordulva egyből betöröm az orrát. Akkor talán majd elhallgat, csak hogy ugyanannyit kapnék érte, mint egy jó fej hercegért, szóval ez felejtős. Még utol sem ért, és már folytatta.

– Muszáj volt ott lennem, hogy tisztán lássam az egész emlékedet, mert... nos a mesélési képességeid hagynak kivetnivalót maguk után.

Hiába trappoltam végig mérgesen a folyosón, egy-kettőre beért a hatalmas lábaival. Várjunk! Mióta megy neki a séta bicegés nélkül? Ekkora már a tarkómba lihegett. Na jó elég volt, bakker, futni, tuti nem fogok előle. Dühösen fordultam vissza.

– Hidegen hagy, hogy nincs képzelő erőd, érted? Kérdés nélkül turkáltál az agyamban, és ezt gyűlölöm.

– De én csak...

– Csak meg kellett volna kérdezned! – förmedtem rá.

– Megengedted volna?

– Nem.

Széttárta karjait, hitetlenkedve, mosolyogva bámult rám. Némi szünet után hozzátette:

– Nem értelek.

– Tudod a nemet is el kell fogadni. Van, hogy nem egyezik valakivel az akaratod, törődj bele – fontam össze a karjaim, mérgesen méregettem őt. Az arcán élénken piroslottak apró ujjam nyomai. Majdnem felnevettem, mert szörnyen viccesen festett így.

– Sigyn, ez az álom fontosabb nekem, mint hinnéd.

– Miért?

– Nálunk az álmoknak jelentése van, úgy hittem, a tiédnek köze lehet az életemhez.

– És?

– De nincs köze – húzta el a száját csalódott ábrázattal.

Már majdnem elhittem, de az, hogy ilyen lelkesen jött utánam, hogy kiengeszteljen, meg még itt vigyorog rám, mint a vadalma... Tuti, hogy rájött valami fontosra. Hazudsz. Vágtam volna hozzá, de ha számonkérem, tudni fogja, hogy gyanakszom. Talán tényleg jelent valamit az álmom, talán nem, de ijesztő, hogy az ő hatására ilyen pontosan felidéztem minden egyes pillanatát. Rémesen valóságosnak hatott, mintha csak egy másik élet lett volna. Még mindig érzetem mellkasomban a szorítást, amit álmomban is. Ha túlélem a mai küzdelmet, talán még érdekelne is az igazság, de egyelőre a túlélés, és a kijutás jobban foglalkoztat.

Megbocsájtasz?

Loki bocsánatkérően pislogott rám, ártatlanul. Szinte látom, ahogy ezt a tükör előtt gyakorolja, mert olyan aranyosan mosolyog, hogy képtelenség haragudni rá. Ez nála valami bevált taktika lehet. Égnek emeltem a tekintetemet, és egy halk sóhaj után, halványan elmosolyodtam.

– Legyen. Nincs harag – engedtem el a dolgot.

Bár még bosszantott, a dolog, de úgy sem tudnék sokáig haragudni rá. Harapós vagyok, de ha kitombolom magam, általában gyorsan meg szoktam nyugodni. Ismét elindultam a kijelzők, és ételadagoló irányába.

– Most meg hová mész?

– Enni – hagytam magára, és ezúttal nem is követett.

***

Késve ugyan, de választottam magamnak egy könnyű, és fehérjedúsnak tűnő ebédet. Még épp hozzá jutottam a halnak nevezett szörnyeteghez a dobozban, mielőtt letiltották az igénylés lehetőségét. Mázli! Ha nem jutok az ebédemhez, esküszöm Loki karját rágtam volna le.
Egyedül foglaltam helyet a fal közelében, ezúttal egy padkára telepedtem, és csendes magányomban költhettem el utolsó étkemet. Csak én, és a gondolataim. Várhatóan vacsorához már a küzdelem előtt nem jutok, mert azokat többnyire a mérkőzések előtt osztják ki, szóval most szorgosan tömtem a fejem.
A kijelzőt figyeltem, amin az ellenfelek párosítása szerepelt, hogy fogadhassanak a rabok is. Biztosra vettem, hogy mindenki ellenem tette fel a pénzét, de hidegen hagyott a véleményük. Csak az bosszantott, hogy ennyire kilátástalan helyzetbe sodródtam, és csak remélhettem, hogy még idő előtt isteni szikrát kap az agyam, hogy verekedjem ki magam a szituból.
Mi lehet például Kha'i gyenge pontja? Két falat között töprengtem a problémán, mikor felfénylett a kapu keret, és kinyílt a bejárat. Négy őr lépett át rajta. Döbbenten figyeltem ténykedésüket, még rágni is elfelejtettem. A főnökük tenyerében virtuális kivetítő jelent, amit csak ő láthatott tisztán. Holografikus képernyő. Bírom a kütyüiket. A kutyafejű utasítgató mozdulatokat tett a társai felé, amit már kevésbé értékeltem. Nagyon korán jöttek, talán megint egy cinkost keresnek? Igyekeztem magamba tuszkolni a maradék ebédet, de olyan apróra zsugorodott a gyomrom, hogy alig bírtam nyelni. A dobozom felé görnyedtem, és csak lopva tekintetem az irányukba, hogy lássam, mi történik. Látszólag velem nem törődtek sokat.
A rabok gyülekezni kezdtek és csak hamar Rezgar is előkerült. Láttam, amint Judakot a kijárat közelébe hozza az egyik őr, és a bilincs nyitóval lekapja róla a vékony karkötőt. Hátracsavarta mindkét kezét, és egy erősebb kinti karperecet kapott helyette. Minden alkalommal ezt tették, mikor kivittek egy rabot, hogy felkészítsék a mérkőzésre. Talán egy biztonságosabb darab, vagy sokkal nagyobb hatótával rendelkező szerkezet lehetett. Ki tudja?

Az őrök szép lassan gyűjteni kezdték a rabokat, hamar megértettem, hogy mindjárt rám is sor kerül. Próbáltam magamba lapátolni az utolsó falatokat. Letettem a dobozom a padkára és elrendeztem öltözékemet, mert egy ideig nem lesz rá lehetőségem. Persze mindig akkor kezd viszketni az ember orra, ha épp a hátában van a két keze. A főnök felé pillantottam, aki felém bökött ujjával, és magához intett. Most már felesleges volna menekülni. Rezgar még fél úton elkapott. Ráemeltem tekintetemet, ő biztatólag hátba vert, mire elmosolyodtam.

– Kívánj szerencsét!

Biccentett. Úgy festett még mondana valamit, de végül csak nem tette. Lassú léptekkel battyogtam az őrökhöz. A szokásos volt a metódus. Lekapták a díszkarpereceim, és egy fekete, nehézsúlyú kiszerelést kaptam helyette, amit a földön legfeljebb ipari csapágynak használnának. Se gáz, a csuklóm majd a padlót verdesi, mire lekapják rólam ezt a csini darabot. A csőr maszkos őr, aki a kiegészítőmet cserélte, maga felé fordított, és átkutatott, mintha rejtegethetnék én bármit is. Mire végzett, feltűnt, hogy már mindenki körénk gyűlt. Judyt átvágott a tömegen, és egyből hozzám rohant, hogy megöleljen, bár már nem tudtam viszonozni.

– Vigyázz magadra, Sigyn! – karolt át.

– Te meg a többiekre. Egyébként inkább Kha'iért imádkozz.

Az őr hamar lerángatta rólam, és egyből visszataszigálta a többiek közé a szőkeséget. Még egy sietős pillantást vetettem a csapatra, de ekkor a katona a tarkómra markolt, és a kijárat felé terelt.

Végig vonultam a folyosókon nyolcad magammal, és a négy fős díszőrséggel. Középtájt haladtam, az út alatt mindvégig Judyt rémült és szomorú arckifejezését láttam magam előtt. Fátyolos volt a tekintete. Azt hiszem féltett, aggódott értem, ahogy Rezgar is. Az ő komor arcáról is épp ezt olvastam le. Idegesen kalapált a szívem, majd kiugrott a torkomon. Nagyot kellett nyelnem, hogy magamban tartsam a rettegést, ami átjárt a felismerésre. Szerintük is halálra vagyok ítélve. Rémesek a kilátásaim be kell látni.

Hosszas kutyagolás, és némi kocsikázás után bevittek minket az előkészítőbe, ahol már háromszor jártam. Pontosabban nagyon ehhez hasonlókban. Mind pont így nézett ki, de feltűnt, hogy mindig másikba vittek. Talán épp azért, hogy ne tudjuk kiismerni magunkat, vagy megjegyezni az útvonalat. Nem értem a logikát a dologban, de tény, fogalmam sincs merre vagyunk, és hol lehetnek a többiek, vagy merre lesz majd az aréna.

Az előkészítő több helyiségből állt, egymás mellett sorakoztak fel a szobák. Csapatokra szedtek minket, kategória szerint, mindenki más küzdelemben vehetett részt. Több tusoló állt rendelkezésünkre, és el is várták, hogy tisztára csutakoljuk magunkat a küzdelem előtt. A felkészülésre mindannyian külön termet kaptunk, ahol átöltözhetünk, miután magunkhoz vettük fegyvereinket, és kedvünk szerint relaxálhattunk a küzdelem előtti utolsó órákban. Miután az őrök magunkra hagytak minket, Drizzlt engedtük előre a tusolóba, mert az ő küzdelme volt az első. Utána szép sorjában követtük őt. Először Judak, én a harmadik voltam a sorban. Miután egy jól esőn felfrissítettem magam, már nem is húztam vissza a korábbi koszos öltözékem, mert ezúttal mindannyian kaptunk egy tökéletesen passzos ruhát, ami meglehetősen hajlékonynak hatott. Gumiszerű anyagból lehetett, még nem láttam hasonlót. Mikor belebújtam, tökéletesen felvette az alakomat. Fura érzés volt, mert nem szeretem az ennyire illeszkedő darabokat, főleg, amik ennyire a bőrömhöz tapadtak, de reménykedtem nem kell sokáig ebben feszítenem. Kicsit frusztrált ez a változtatás.
Mosakodás után egyből fegyverterem felé vettem az irányt, hogy kikérjem a páncélomat, és más eszközeimet a rendelkezésemre álló készletből. Belépve meglepetten vettem észre, hogy egy őr ácsorog némán a sarokban. Bent félhomály uralkodott, csak a plafont világították meg a fal irányából. A szemem sarkából sandítottam a mozdulatlan alakra, aki engem figyelt. Lassú léptekkel közeledtem kijelzőhöz, hogy ruhát és fegyvert válogassak. Elég frusztráló volt, hogy ott tornyosult mögöttem a tag, mint valami élőszobor, de próbáltam úgy tenni, mint akit nem izgat. Új bitang nehéz karperecemmel megnyitottam a felületet. A kijelző, még most is a korábbi extrém magas értéket mutatta, így biztosra vettem, hogy a szuper űrlény felszerelés is ott virít majd az eszköztáramban.
Nem sok idő jutott a vidám virgonckodásra, mert a fegyveres megragadott hátulról, és ordas kezével betapasztotta a számat az orrommal együtt. Levegőt se kaptam kesztyűje alatt. Egyből megragadtam a karjait, hogy letépjem magamról szorító kezét, mikor felismertem Adger hangját.

– Sigyn, egy hangot se. Csak fogd be, és figyelj.