Elhangzott az ítélet, és máris harmat gyengének éreztem magam. Díszes fém ruházatom apró ezüstös fénygömbökként foszlott le rólam, és amint a páncél is eltűnt elvesztettem egyensúlyomat. Testem rongybaba erejével tartotta magát, lelkem mégis megkönnyebbült, amint a sziklányi terhek legördültek róla. A boldogság hullámként özönlött végig porcikáimon és tudtam, sóvárgó lelkem végre elhagyja koszos kis porhüvelyét. Utolsó leheletem jól eső, szívem kellemesen gyengéd végső dobbanást hallatott, egy dallamsor lezáró akkordjaként.

Arcomat patakokban mosták könnyeim. Lassan tértem magamhoz, minden izmom sajgón, zsibbadón lüktetett, kimerülten ébredtem, és áhítottam a boldogságot, mit imént megálmodott halálom kínált meggyötört lelkemnek. Némán nyeltem vissza hangjaim, de elfeledtem, hogy hiába is próbálom eltitkolni érzéseimet. Judyt türelmesen kivárta, míg megmozdulva hátamra fordulok.

– Jól vagy, Sigyn?

– Persze. – Hazudtam, és ezt ő is tudta. Lassú remegő sóhajt engedtem el, amint újra felidéztem magamban az iménti megkönnyebbülést. Valóban ez volna az elmúlás? A halál pillanata? Úgy érzem, már nem is félek tőle annyira.

Kivágódott a cella ajtaja. Összerándultam a váratlan hangra, úgy festett én voltam az egyetlen, akire a frászt hozta ez a zaj, mert Judyt lelkesen pattant ki az ágyból, Zaed csak halk morgás közepette fordult a fal felé, hogy zavartalanul aludjon tovább, Loki viszont meg se moccant. Aggódva könyököltem fel, hogy jobban lássam őt. Ugye nem halt meg? A nyitott ajtón át beszűrődő fénynek hála, már tisztábban láttam körvonalait. Kivártam pár másodpercet és néhány pillanattal később mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt. Hű. Rendben, lélegzik.

Judyt nagyot nyújtózott a kijárat előtt. Hajnali hat óra. Irigylem komolyan. Honnan van ennek a csajnak ennyi energiája? Minden nap pontban, ekkor nyitják a cellákat. Összevissza hét órára csukják ránk a zárkákat éjjelente, és ez egyeseknek több mint sok, másoknak meg túlontúl kevés, mert igen különböző szokások szerint pihenjük ki magukat. Ezúttal kivételesen mégsem bántam, hogy korán ébresztettek. Letörölgettem arcomra száradt nedvességet, hogy kevéssé tűnjek megviseltnek, persze ezen egy erős fekete kávé, meg egy kiadós zuhany segítene. Szép lassan kezdtem fellélegezni, mégis iménti álmom vissza–vissza köszönt, fejem zavarosan kóválygott a jelen és az éjjeli képek között. Most valamiért úgy visszamennék. Még akkor is, ha ez volt a vége.

– Ehetnénk valami finomat. Meghívlak – dobta be Judyt jókedvűen.

– Egy kiadós reggelire mindig vevő vagyok! Viszont most kell egy zuhany.

Löktem le magam könnyed mozdulattal a placcról. Hangtalanul értem földet harisnyába bújtatott lábam gyengéden surrant végig a padlón. Szent ég, de jól esne már egy puha matrac, finom takaróval, hogy kényelmesen kialudhassam magam! Felkaptam magamra zoknimat, és belebújtam lábszárig érő bakancsomba. Ha tudtam volna, hogy elrabolnak az ufók tuti nem party göncben jövök el... Totál alkalmatlan ide, és akad ugyan kényelmesebb ruha a raboknak is, de az sincs ingyen, nekem meg nem tellett rá.

Halkan osontam végig a folyosón, a többség még a zárkájában feküdt, csak páran lébecoltak kint. Sietős léptekkel tűntem el a fürdőhelységben. Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs bent magamra zártam minden létező reteszt. Tudtam, hogy az őrök figyelik minden lépésünket, de az ördög nem alszik, és hülye lennék kísérteni a sorsot. Elvileg a rabok nem érhetnek egymáshoz. Pontosabban kárt nem tehetünk egymásban, mert ha csökken valamelyikünk értéke, azért halállal lakol, aki a kárt okozta. Épp ezért melegen ajánlom Lokinak, hogy túlélje a következő pár napot, mert nem fogok egy őr rohadéksága miatt bűnhődni.

Gyors tusolást követően megszárítottam, megzaboláztam rakoncátlan tincsiemet is. Alaposan átvizsgáltam a ruhám, hogy akad-e javítani való terület, remélem ma valami jó pajzs-páncél kombót fogok ki, mert az még a legkisebb gondom itt az isten háta mögött kettővel, hogy úgy festek a kézzel meghegesztett ruháimban, mint valami igénytelen nőszemély, de még egy arénában töltött alkalmat holtbiztos nem fog kibírni rajtam ez a szett. Elengedtem a dolgot, legfeljebb lejmolhatnék valakitől cuccot erre a napra. Azon agyaltam kitől kérjek kölcsön göncöt, mikor a fürdőből kifelé menet egy tócsába léptem és egyből nedvesség lepte el a sarkamat. – Pokolba már... totál gallyra ment... – Morgolódtam a sarok részt mustrálva.

Ez van, nincs mit tenni. Visszafelé menet beugrottam Bagzahoz, aki egy flora colossus lény, olyan, mint valami ent a Gyűrűk Urából, csak még annyira se bőbeszédű. Viszont bármit meg tud szerelni, szóval megalkudtunk. Ő megjavította a bakancsomat én meg kifizetem a következő nyereményemből. Könnyű annak, aki saját testéből kreál új dolgokat. Tuti ő itt az egyik legvaskosabb tag. Na, és nem a törzsére értem.

Miután visszabattyogtam a zárkánkhoz Judytot már a bejáratunk melletti padkán ücsörgött, kezében két doboz reggelivel.

– Hoztam sütit is! – mosolygott bájosan.

– Tudod Judyt, nem kell ám mindig mások kedvében járnod.

Dobtam le magam mellé. Sejtelmes mosollyal pillantott vissza, majd szó nélkül kezdte falatozni a finomságokat. A reggelim nagyrészt valami magvakból és krémből állt, mellé gyümölcsös-krémes édesség dukált, amit nyilván Judyt választott ki nekem. Ki hinné, hogy ufóéknál is van tortaszelet, csak másképp hívják, és inkább néz ki valami folyós lila masszával töltött pudingnak, mint sütinek.
Legnagyobb meglepetésemre csendes tíz percben fogyasztottuk el az édességet. Mondjuk, Judyt se beszél ám olyan nagyon sokat amíg eszik, és meg kell hagyni a reggeli mellé az édesség különösen jól esett. Ugyan még mindig zsibongott bennem az érzés az álom hatására, amit hihetetlen hiányérzet kísért, de legalább elmúlt a halálfélelmem, ami tegnap óta kerülgetett a mérkőzés miatt. Legalábbis most nem parázok annyira... Persze majd, ha ott állok az ellenfelemmel szemben, kiderül mennyire tartós ez az állapot.
Alighogy bekanalaztam az utolsó falatot Judyt boldog mosollyal fordult felém. Ilyenkor inkább tűnt egy lelkes gyermeknek, mint érett nőnek. Fogalmam sincs inhumanéknál ez, hogy is megy pontosan, de azért már felnőttnek számít, remélem... Kíváncsiságtól csillogó hatalmas türkiz szemeivel fürkészett.

– Ugye jól esett?

– Nagyon! Csókoltatom a szakácsot – jót kuncogott.

– Fura a humorod, de nagyon bírom – pattant fel, hogy visszavigye az üres dobozokkal, aztán hirtelen mégis megfordult. – Öm, felkelted az urakat odabent?

– Eszemben sincs. Nem vagyok vekker... – értetlenül nézett rám. – Ébresztő óra.

– Ó! Akkor mindjárt jövök – ígérte, nem mintha elszámolással tartozna.

Feltápászkodtam. Nem terveztem kint egyedül héderelni, amíg csak elvétve kószálnak páran a folyosón. Ilyen korán csak a bajkeverő téblábolnak, akik nem tudnak a seggükön maradni. Plusz, ha nem is kényelemesen, de az ágyamon sokkal több hely akadt. Visszalépve a cellánkba egyből meghallottam Zaeden mély vizilót megszégyenítő horkolását. Megböktem a vállát. Elhesegette a kezem, mint valami zavaró kis bogarat, de legalább elcsendesült. Értékeltem, hogy félbehagyta a hangeffekteket.
Tanult csendes mozdulatokkal osontam vissza az ágyig, és épp ilyen hangtalanul húztam fel magam az ágyamra. Bentre kevéske fény jutott csak, de valahogy szörnyen nyomta a lábam a bakancs, pont az, amit Bagza elvileg rehabilitált nekem. Lehet mennem kell még egy kört? Lekaptam a lábbelit, és próbáltam kitapogatni mi nyomja a talpam.

– Nem! – ült fel Loki, szinte ordítva.

Kihagyott a szívem. Jézus ereje a frászt hozza rám! Annyira megijedtem, hogy lélegzetvisszafolytva fürkésztem alakját pillanatokig, ő meg csak halkan kapkodta a levegőt és némán meredt a sötétségbe, de egy szót sem szólt. Zaednek is jó tömény az alvókája, mert meg se moccant, csak újra kezdte a horkolást.
Nem akartam Lokit kínos helyzetbe hozni, ezért inkább visszameredtem a bakancsomra. Mindig is utáltam az álmaimról beszélni, és úgy gondoltam ő sem szívesen tenné, inkább megpróbáltam kerülni a témát.
Loki óvatos, lassú mozdulattal dőlt vissza az ágyára, én meg úgy tettem, mintha kezeim közt heverő bakancsomat tanulmányoznám, lopva azért felpillantottam rá. A plafont bámulta kábán, talán csak most kezdte felfogni hol is van pontosan.
Ez mindig annyira pocsék. Az első hetekben minden reggelt gyűlöltem. Lassanként ráébredni, hogy ez az egész nem csak egy szörnyű álom, és tényleg bezártak egy ismeretlen világ börtöncellájába egy rakat rémisztő űrlénnyel. Rémes. A legtöbb rémálmom kellemesebb élményt nyújtott, mint a rideg valóság.
Loki meg se mukkant, teljesen magába roskadva feküdt rezzenéstelenül. Feladom. Úgy éreztem muszáj valami megnyugtatót mondanom.

– Rémálmod volt – szóltam csendesen. Pacsi Sigyn, ezzel a kijelentéssel most tuti feldobtad a kedvét. Éreztem, hogy felém bámul, de nem szólt, ezért folytattam. – Ne aggódj, egy ilyen helyen előfordul. – Igaz ez rohadtul nem vigasz senkinek. Halk remegő sóhajt hallatott, mintha kezdett volna megnyugodni, majd még morgott valamit az orra alatt, de azt már nem értettem.
Könyékig mélyedtem a csukámban, hogy kitapintsam azt a valamit, ami kiállt a bakancsom talp részénél, próbáltam kikapirgálni a felesleget, ami nyomta a lábujjamat. Hosszas csend után a fiatalúr ismét felém fordult.

– Te is álmodtál, meg nem történt dolgokról itt?

Lehet tévedtem, és Loki szeret beszélgetni? Összeköthetném őket Judyttal...

– Előfordult. Olyanokkal találkoztam álmomban, akik nem is léteznek. De ezek csak álmok – vontan meg a vállam.

Ó, banyek, minek faggat? Olyan hülyeséget is csak én tudok összehozni, de mióta idejöttem osztódással szaporodnak a bizar álmaim. Mondjuk lehet köze van hozzá, hogy űrlényekkel vagyok összezárva egy alig ezer négyzetméteres helyen.

Hallottam, hogy odakint beindul lassan az élet, mert egyre többen jártak keltek a folyosón, cseverésztek. Egy-két szomszédos cella foglyának hangját is felismertem, aztán mintha hallottam volna kinyílni a nagy kaput. Bejöttek az őrök?

– Nem gondoltál még rá – szakított ki Loki a gondolataimból –, hogy amit láttál, az nem is álom, hanem valójában már megtörtént? Talán csak nem tudod kivel és mikor.

Gyerekkorom óta szinte minden éjjel álmodom, de soha egyik sem vált valóra. Sose találkoztam a szereplőikkel, még csak hasonló helyzetekbe sem keveredtem. Istenről, Máriáról, természetfeletti lényekről, óriás farkasokról, szárnyas paripákról meg angyalokról képzelgek bennük. Sőt. Álmomban néha én is angyal vagyok, repülök és varázsolok. Képtelenségek. Nem értem honnan jön ez a sok badarság, ateista vagyok, és nem hiszek az angyalokban. Kicsit ízetlen egy tréfa ez.

– Ahhoz valami jósnak kéne lennem. Bizarr dolgokat láttam. Bár ez a hely is elég bizarr – ismertem be. – Csoda, hogy még épelméjű vagyok.

– Tudod abból, amit eddig láttam, nem ez a világ legszörnyűbb helye – sokkolva bámultam rá. Ugye nem akarja elmesélni mi a legijesztőbb, amit látott? Megint témánál vagyunk, miért nem érti, hogy nem akarok róla többet megtudni?

– Loki. Tök ijesztően hangzik, tényleg – mosolyogtam rá –, de nem akarok többet megtudni a világodról. – Győzködtem, de láthatóan imád magáról beszélni.

– Tudod, az arckifejezésed totális ellentmondásban van azzal, amiről épp beszélsz. – Bólintottam. Iróniának hívják. – Mókás lány vagy, Sigyn. De meghajlok az akaratod előtt. Beszéljünk a világodról, a Földről, ahogy te hívod.

Köpni-nyelni nem tudtam. Honnan a pokolból jött rá? Egyáltalán, minek erőltetjük ezt a beszélgetést? Melyik részét nem érti a nem-beszélünk-róla dolognak? Hány nyelven magyarázzam még el neki?

– Most komolyan?

– Ugyan! Semmi rossz nincs abban, ha megismerjük egymást, főleg, ha már hosszú időre össze leszünk zárva – lehengerlőn mosolygott rám. Most tényleg leáll itt flörtölni velem? Nem fogom, hogy mit művel.

– Honnan tudod, hogy földi vagyok?

– Komolyan tudni akarod a választ? – duruzsolta sejtelmesen.

Ez az alak szórakozik velem, de legyen, játszunk. Összefontam karjaim, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne húzzam pimasz mosolyra ajkaim, így sikerült tökéletes fapofát vágnom.

– Nem.

– A mindenit. Életemben nem láttam még egy ilyen makacs nőszemélyt, mint te – felkönyökölve támaszkodott meg. Azt hittem jobban kiakad majd... Remek színész lenne belőle.

– Csak húzlak – legyintettem. – Gyanítom nem volt nehéz dolgod, de kíváncsi vagyok. Szóval, avass be.

– Húzol? – nézett értetlenül.

– Mármint az idegeidet. Szívatlak – magyaráztam, de üres tekintettel bámult rám. Szinte láttam, az adásszünetet a fejében. Felsóhajtottam. – Ó, jaj. Direkt tettem úgy, mintha nem érdekelne, mert kíváncsi voltam, hogy reagálsz. – magyaráztam el a lényeget, de ha szájba kell rágni már nem olyan vicces.

– Á! Nálunk úgy mondják, hogy ugrattál.

– Azt is – viszonoztam a mosolyát. – Szóval, hogy jöttél rá?

– Varázsló vagyok. A fejedbe látok!

Hogy mi? Most csak szórakozik, ugye? Lehetetlen, hogy pont engem szívat meg a sors két lélekturkásszal, akik nem a Yale–en szerezték a doktorit. Mintha direkt válogatná valaki mellém a mágikus erővel bíró hangulat és elme manipulátorokat. Csodás!

– Csak húzlak, nyugalom. Varázsló vagyok, de nem tudok gondolatot olvasni. Egyébként, tényleg nem volt nehéz. A külsőd elég... emberi. Mint Judyté, bár ő nem igazán ember, ha jól sejtem. Kevesen tudják befolyásolni az érzéseimet, de neki sikerült.

Hű, vág az esze. Elég gyorsan rátapintott Judyt képességének a lényegére.

– Nos, nem tévedtél. Valóban ember vagyok...

Keserű emlék derengett fel előttem. Bár elmondhattam volna ezt otthon is. Olyan jó lett volna átlagosnak lenni. De nekem mindig ki kellett lógnom a sorból. Persze nem tudnám megmondani, miért éreztem magamat mindig is különcnek, de valahogy fordítva működtem, mint mások. A logikám, az érzéseim, és az értékrendszerem... kifacsart az átlaghoz képest. Sose találtam a helyem, ezért is voltam mindig olyan... csapongó. Elmélkedésemből Loki ismét kirángatott.

– Szerintem mindenki átlagos, legalábbis a saját világában. De mi itt egymáshoz viszonyítva... úgy néz ki ez a fogda, mint valami bizarr gyűjtemény. Minden fajból egy–kettő.

– Igazad van, tiszta Noé bárkája!

– Nem tudom ki az a Noé, és hogy néz ki a bárkája – mosolygott. Valahogy olyan aranyosan értetlen fejet vágott, hogy muszáj volt elmesélnem neki röviden a lényeget. Ő meg elégedetten bólogatott, mikor a végére értem. – Ez meglehetősen vad ötlet. De tetszik. – Mondom, hogy őrült az úrfi! Ekkor hirtelen bevillant a sérülése. Meglepően jól viseli a dolgot. Mostanra biztosan elmúlt a fájdalomcsillapító hatása, még sem panaszkodik.

– Hogy van a lábad?

– Sajog. De megmaradok. Tudod kérdezni akartam valamit.

Ajaj. Témánál vagyunk. Világos acélszürkéit mélyen fúrta az enyéimbe. Hihetetlenül átható tekintettel fürkészett.

– A többi rab, akit velem hoztak egy hajón, hová került?

Óhohó! Vajon valakivel együtt érkezett, és ezért érdekli? Vagy puszta kíváncsiságból? Komolyan azt várja, hogy minden infót adjak ki, a két szép szeméért cserébe? De ugyan mit kérhetnék tőle cserébe? Egyelőre felejtős, hogy alkudozzam vele. Némi hezitálás után válaszoltam.

– Valószínűleg személyi szolgának adták el őket egy úrhoz. Esetleg közszolgákat csináltak belőlük. Összesen csak három olyan zárka van, mint a miénk. A cellákba kizárólag a "különlegesek" kerülnek, hogy az arénába csakis erős, hatalommal és egyedi képességgel rendelkezőket küldjenek, mert csak a látványos küzdelmek szórakoztatják őket. Az urak unatkoznak. Szóval, ha jót akarsz magadnak odabent az Arénában, akkor műsorozz.

– Műsorozzak? Hogy érted? – billentette oldalra a fejét.

– Csinálj parádét, add elő magad. A harcod legyen látványos és élvezetes. Ha így teszel akkor, ha veszítesz is, akár életben is hagyhatnak. – Mutogattam mellé tűzijátékot, meg hatalmas durranásokat utánozva, ő meg jót mosolygott az egészen.

– Most kinevetsz?

– Dehogy. Megfogadom a tanácsod. Sejtettem, hogy okkal citáltak ide. Valóban különleges vagyok. Varázserőm van, és kaptam harci képzést is, ahogy itt a többség. Láthatóan mind rendelkeznek némi nyers erővel, hatalommal. Rezgar, Judyt, Nereza, Én vagy bármelyikünk bizonyára szórakoztató élet–halál ketrec harcot vív majd abban a kis színpadi kócerájban... – nézett rám egy hosszú csendes pillanat erejéig –, de te mit keresel itt?

Elfintorodtam. Rátapintott a lényegre, mert lövésem sincs.

– Azt én is szeretném tudni...

– Sigyn! – hallottam meg Judytot, aki úgy szaladt, hogy majdnem elvágódott az ajtóban, de utolsó pillanatban megkapaszkodott a rácsban. Levegőért kapkodott. – Gyertek. Számlálást tartanak! Az éjjel valaki megszökött.

Ilyen nincs! Adger szökése kiderült. Reggeli fáradtságom egyből elmúlt, sietve kaptam vissza félig megjavított bakancsomat.

– Francba. Zaed gyere, pattanj, számlálnak – ugrottam le priccsről.

– Engem meg lazán itt hagytok? – ült ki ágya szélére Loki, mintha csak engedélyre várna.

– Ha lábra tudsz állni ne fogd vissza magad! – intettem, de mi elindultunk. Nem maradhatok le semmilyen részletről. Tudnom kell, hogy pontosan mi történt.

Utána leesett, hogy Zaed csak morgott valamit, de meg se mozdult. Vissza rohantam, felkaptam Judyt párnáját, és fejbe sóztam vele. Nagyot nyögött, én meg elvigyorodtam, mert megérdemli. Tegnap reggel benyúlta a fejadagomat, mikor túl későn másztam ki az ágyból.

– Kapkodd magad! – sürgettem.

– Megnyuvasztalak! – dobta utánam a fegyverem, amit reflexből simán elkaptam. Jót kacagtam a reakcióján. Morcos az uraság és Zaed most tuti gyűlöl is, de teszek rá. Láttam, hogy sorakozó idején, hogyan rángatják ki az őrök a rabokat a cellákból és azt rossz ötlet kivárni. Lokit csak azért nem piszkálnák, mert miattuk nem tud lábra állni, és pontosan tudják, vaj van a fülük mögött.

– Ennél gyorsabban nekem biztosan nem megy – mentegetőzött őfensége.

– Csak szedd a lábad. Az őrök nem finomkodnak így.

Tájékoztattam, azzal kisiettem Judyt után. Feszült izgalom kerített hatalmába. Hihetetlen, hogy sikerült meglépnie Adgernek, piszok mázlista! Annyira örültem neki, hogy legalább neki összejött. Ezt papolom mindenkinek egy hónapja, hogy lépjünk meg, de itt mindenki lekvár. Ő tökös volt, megcsinálta, és elhúzott.

A nagy kapuhoz érve láttam, amint Erockot – aki egy ifjú srác volt még – két maszkos térdre kényszerítette. A fiú magán kívül volt, és reszketett, mint aki nem hiszi el, ami történik.
A tömeg hamar gyülekezni kezdett körülöttünk, Rezgar egyből a katonákhoz lépett, váltott pár szót egy szörny maszkossal, de az nem volt vevő a dologra, és visszazavarta közénk. Nem mentem túl közel, valahol a csoportosulás szélén álltam meg, tisztes távolban a gócponttól. Ahogy Erockra néztem hirtelen szörnyen rossz előérzetem támadt.
Rezgar komor hangon szólalt fel újra.

– Nincs erre szükség.

– Neked kuss a neved – bökött felé fenyegetőn az egyik alacsonyabb rangú őr. Csak magasabb pozíciót betöltő vezető katonák viselték valamilyen állatfaj maszkját, a többiekére mindig visszataszító szörnyet faragtak. A kopaszt most nem láttam, de az ezüst–vörös kutya maszkos itt volt. Az meg egy igazi vadállat, és nagyobb idióta, mint a Kopasz, és ettől a rossz előérzetem csak erősödött. Az őrök tizenöten voltak. Talán ellenállásra számítottak? Sose jöttek még ide egyszerre ilyen sokan. Közben a Kutya beavatta díszes társaságunkat a fejleményekbe.

– Kilencvenhatos kitüntetett figyelmünket élvezi – csapkodta meg Erock vállát –, mert segédkezett egy szökési kísérletben. Jól hallottátok. Kísérlet, ugyanis a nyomorult balfácán, aki innen lelépett nem jutott tovább a zöld zónánál.

Kiszúrtam, hogy Nereza pont a tömeg másik végében állt meg. Ha tenni akarunk valamit, azt most kellene. Sietve löktem el magam és a többieket félre tolva fúrtam át magam a tömegen Rezgarig, mikor valaki a karom után kapott.

– Mit művelsz kölyök? – Zaeden, mély, rekedtes hangján súgott a fülembe.

– Tennünk kell valamit. Erockot akarják bűnbaknak beállítani, nem látod? – háborogtam, de ő lecsitegett. Szorosan mellettem állt, és nem eresztett. Nekem épp csak oldalra kellet sandítanom, hogy felpillantsak rá. Zaed obszidián bőrén majdhogynem világítottak krémszínű tetoválásai, amik a folyosót beterítő erős fénytől csak még hangsúlyosabbá váltak. Olyan közel állt hozzám, hogy kócos tejfelszőke fonatai cirógatták bőrömet. Kökényszínű szemével nem nézett felém, hanem az őröket pásztázta, és én követtem tekintetét. Ő fojtott, vészjósló hangján folytatta:

– Ne légy hülye, ezek vérontást akarnak. Valaki megszökött, és rögtön utána lázadás tör ki? Annyi foglyot nyírhatnak, így ki büntetlenül, amit nem szégyellnek. Nem ez a megfelelő pillanat tenni valamit – húzott visszább magához.

– Meg fogják kínozni a srácot....

Erock a földön kuporgott, nyüszített félelmében. Vékony, fakó bőrű, savószemű kölyök volt, otthon kockának neveznénk. Nem kedveltem különösebben a srácot, de nem hagyhatjuk, hogy bántsák. El tudtam képzelni, hogy segített valamilyen módon Adgernek, de ha valóban benne volt a buliban, ugyan mit keresne még itt?

Két szörny pofájú őr a karjánál fogva rángatta fel Erockot, hogy megtartsák őt reszkető lábain. A többiek sorokba rendeződtek, míg lassan az összes fegyenc felsorakozott. A Kutya elénk sétált, míg a többi őr nagyobb szórásban helyezkedett el, kezükben fenyegetőn szorongatták a fegyvereiket, nyomást gyakorolva ezzel a tömegre.

– Nem tudom melyikőtök ötletén buzdult fel hatszázhatos, de higgyétek el, nem jutott elég messzire. Azt hitte hülyét csinálhat az őrségből, de láthatjátok, nem csak a szökevényt kaptuk el, – lassú mozdulattal bökött Erock irányába – hanem a cinkosát is.

Kikapta a társa – egy medve maszkos – kezéből fegyverét. Megforgatta kezeiközt a kölcsönvett lándzsát. Néhány rab azonnal hátrált is előle, így én is kénytelen voltam távolabb lépni, és véletlenül rátapostam Zaed lábára, de ő mit sem reagált. A Kutya ránk szegezte a lándzsa hegyét, és végig pásztázott vele a tömegen. Rezgar két sorral állt tőlem, közvetlenül előtte, de mikor a fegyver felé mozdult vörös démonunk meg se moccant. Éreztem felőle, hogy tenni akar valamit, mert nem hátrált meg és a vezér is kerülte a szemkontaktust vele. Rezgart közvetlen nem fenyegette, csak a tömeg általános hangulatát figyelte. Hirtelen egy apró kezet éreztem végig simítani a hátamon. Ijedtemben sandítottam hátra, mikor megpillantottam a reszkető Judytot mögöttünk. Zaed hatalmas termetével simán kitakarta a kis szöszit, aki nagyon félt. Láttam türkiz szemében, hogy a sírás kerülgeti.

– Nem kenyerem a fenyegetődzés... – folytatta a Kutya. Visszafordultam, hogy rápillantsak és épp ekkor egy gyors és váratlan mozdulattal döfött hátra. A lándzsája végét egyenest Erock mellkasába mártotta. Judyt felnyögött mögöttem. Szívem a torkomban dobogott. A fiú szemei a kíntól kétszeresére guvadtak, felhördült, és ajkai közt vér csorgott ki. –... én demonstrálni szoktam.

Nem kaptam levegőt, olyan görcsbe rándult a gyomrom, hogy egyetlen sziklának éreztem az egészet a hasamban. Majdnem felöklendeztem a feszültségtől, ami átjárt. Iszonyatos harag fogott el, és közben reszketni kezdtem. Most már tényleg semmit nem tehettünk érte. Miért is hallgattam Zaedre?!

A Kutya határozott mozdulattal tépte ki a fegyver halszálka szerű élét Erockból, ami ripityára törte a bordáit és a fém a tüdejét is kirántotta, ami cafatokban lógott az élén. A fiú rongybabaként zuhant a földre. Hatalmas tócsa vér folyt szét a padlón. Meg tudtam volna ölni a tagot. Éreztem, hogy forr a vérem, a bőröm alatt lüktettek az erek, és lángolt az arcom, üvölteni tudtam volna. Zaed a vállamra helyezte tenyerét és lenyomott, hogy féken tartson. Képen tudtam volna törölni, amiért itt álltunk, végig néztük az egészet, és nem tettünk semmit. Az őr lerázta a fegyver végéről a véres darabokat, azzal ismét felénk fordult.

– Hatszázhatosnak nem ilyen kíméletes, és gyors halála volt, de csak fél órába telt, míg elköpte a társát.

Szemem döbbenten kerekedett ki. Adger beárulta őt? Kiszedték belőle, hogy Erockkal dolgozott? Hitetlenkedve bámultam rájuk. Ez nem jellemző rá... Persze itt senkiben nem bízhat az ember, de biztosan rémesen megkínozták az infóért. Amint ezem töprengtem az egyik őr, aki a kijárat közelében ácsorgott alig észrevehetően fészkelődött, és elvonta ezzel a figyelmemet. Ott állt, fekete párduc maszkja takarásában, és egyenesen felém nézett.
Adger! Nagyon ledöbbentem a felismerésen. Zaednek igaza volt. Kamu az egész. Nem fogtak ők el senkit, hisz Adger ott áll köztük. Fogalmuk sem volt hol van, ezért jöttek ide. Erocknak talán semmi köze nem volt a szökéshez, és az egész csak műsor volt, hátha kiszűrhetik és kivégezhetik a lázadókat. Rettenetesen sajnáltam őt. Szörnyű áldozata volt a reménynek, amit most mi Adgertől kaptunk. Boldog voltam, mégis szörnyen éreztem magam miatta. Itt a lehetőség, hogy kijussunk. Legszívesebben a katonák képébe röhögtem volna örömömben, mert Adger nagyon is megúszta. Csúnyán átvágta őket és óriási bukta volt ez a műsor is, mert senki nem lázongott, úgy ahogy remélték. Talán, így akarták ugrásra késztetni azokat, akik szintén szökni akartak. Mennyire pofára estek! Elkaptam a tekintetem Adgerről, mielőtt gyanút fogtak volna a többiek. Már csak az nem fért a fejembe, miért nem lépett le még innen? Muszáj lesz beszélnem vele, oka lehet, hogy még mindig az őrök között bujkál.

– A következő húgyagyúval nem leszek ilyen kíméletes – ígérte a vezér. – Ezt nyaljátok fel – intett a halottra, azzal kiviharzott.

Síri csend telepedett a tömegre. Mind azt figyeltük, ahogy a Szörny maszkosok összekaparják Erock testének darabjait, és neki állnak eltakarítani a maradványokat. Egy szót sem szólt senki. Némán gyászoltuk a szerencsétlen áldozatot.